Így került a szakadék szélére Amerika

Barack Obama a politikai hidegháború felszámolását ígérte, de a helyzet még rosszabb lett, mint volt. Ki ezért a hibás, és vajon tényleg a politikusok közös ivászatai menthetnék meg az Egyesült Államokat? Az [origo] tudósítója utánajárt az elmérgesedett washingtoni viszonyok hátterének.

Pete Domenici arca beesett, a hangját alig hallani, a fülében egy hallókészülék. Röviden mesél nekem arról, hogy milyen emlékezetesebb törvényhozási teljesítményei voltak, illetve arról, hogy milyen aggályai vannak az elnökjelöltekkel kapcsolatban, majd egy kézmozdulattal jelzi, hogy nem szeretné folytatni a beszélgetést. Épp túl van egy másfél órás fórumbeszélgetésen, amelynek során láthatóan nagyon elfáradt.

A reszketeg hangú 80 éves férfi évtizedeken át az Egyesült Államok legbefolyásosabb emberei közé tartozott. Harminchat évet töltött a szenátusban Új Mexikó állam képviseletében, és ennek során elnökölte többek között a nagyhatalmú költségvetési bizottságot, de szerzett tapasztalatokat a külpolitika - azon belül is a rendkívül érzékeny témának számító nukleáris leszerelés - területén is. 2009-ben távozott a szenátusból, miután egészségügyi okokra hivatkozva bejelentette, hogy nem indul újra a szenátori székért, de a közéletből nem tűnt el teljesen: jelenleg a két nagy politikai oldal közötti együttműködésen dolgozó Bipartisan Policy Center nevű szervezet munkáját segíti.

Domenicire hosszú politikai pályája során az volt a jellemző, hogy republikánus létére együtt tudott működni a demokratákkal is, amire ugyanakkor a jelenlegi törvényhozásban szinte lehetetlen példát találni. Az elmúlt néhány évben a két oldal képtelen volt bármilyen érdemi kompromisszumos megoldást találni még a legégetőbb - elsősorban gazdasági jellegű - problémákra is.

Fotó: Pethő András [origo]
Pete Domenici

Példátlan keserűség

"Az ország megosztottabb, mint ahogy azt az én pályám során bármikor tapasztaltam" - mondta nekem egy interjúban Haynes Johnson, a University of Maryland újságíró-iskolájának professzora, aki az ötvenes években kezdett riporterként dolgozni, és az 1952-ben megválasztott Dwight Eisenhowertől kezdve egészen Obamáig mindegyik elnök tevékenységét szoros figyelemmel követte. Johnson szerint ugyan a vietnami háború és a polgárjogi mozgalom idején is voltak nagyon mély nézetkülönbségek az országban, a politikai szereplők mégis együttműködőbbek voltak, mint most, amikor "sokkal keservesebb a megosztottság".

Ez nem új probléma, már a 2008-as kampánynak is az volt a fő témája, hogy fel kellene számolni az elmélyült washingtoni frontvonalakat. A megújulás ígéretével kampányolt akkoriban a republikánus párton belül mindig is különcnek számító John McCain, de még hangsúlyosabb volt ez az üzenet a változás és remény kettős jelszavát hirdető Barack Obama részéről. A kampányban együttműködésre és józan gondolkodásra alapuló politizálást ígért, 2009 januári beiktatásakor pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy "ezen a napon kimondjuk, hogy vége a szánalmas sérelmeknek és hamis ígéreteknek, a vádaskodásoknak és az elhasznált dogmáknak, amelyek túlságosan hosszú ideje fojtogatják a politikánkat".

Ez nagyon szépen hangzott, hamar kiderült azonban, hogy a megosztottságnak nem hogy vége lett, hanem éppen hogy csak akkor kezdődött felerősödni igazán. Obama egyik első lépése a 2008 őszén elmélyült válság miatt szükséges gazdasági mentőcsomag összeállítása volt, amelyet azonban végül szinte totális republikánus ellenkezés mellett (mindössze néhány republikánus szenátor támogatta) fogadott el a törvényhozás. Még ennél is egyértelműbb volt a megosztottság egy évvel később, amikor az Egyesült Államok történetének egyik legnagyobb hatású reformjáról, az egészségbiztosítás kiterjesztéséről szavaztak a képviselők és a szenátorok: a hosszas és keserves előkészítés ellenére a törvényt egyetlen republikánus törvényhozó sem támogatta.

Olyan, mint a vallás

Nem túl meglepő módon a két oldal egymást vádolja ezért a helyzetért. A demokraták azzal vádolják a republikánusokat, hogy az ország problémáinak megoldása helyett kezdettől fogva az a céljuk, hogy megkeserítsék az elnök életét, a republikánusok viszont azt mondják, hogy a demokraták arroganciája okolható az együttműködés hiányáért. Valószínűleg mindkettőben van igazság, de Robert Dallek történész szerint a megosztottság elmélyülése visszavezethető arra is, hogy "most olyan időszakot élünk az amerikai politikában, amikor nagyon mély ideológiai különbségek vannak".

Forrás: AFP/Michael Reynolds
Hisznek valamiben

Az elnökök tevékenységét kutató Dallek szerint a politika jelenleg úgy működik, mint egy vallás. "Ezek az emberek hisznek valamiben, és nem akarják azt feladni, mert meg vannak győződve arról, hogy ez a helyes megoldás" - mondta egy telefoninterjúban Dallek, utalva arra, hogy a republikánusok túlnyomó része elutasít mindenféle adóemelést, és a kormányzati szerepvállalás visszafogását követeli, miközben a demokraták szerint a gazdasági válsághelyzet kezelésében nélkülözhetetlen szerepe van a kormánynak, és a kilábalás nem fog menni az állam bevételeinek növelése nélkül.

Ültek az asztalnál és iszogattak

Az amerikai politikát közelről ismerők szerint ugyanakkor nemcsak az idelógiai nézetkülönbségek okolhatók a két oldal közötti viszony elmérgesedéséért, hanem a személyes érintkezések hiánya is. Haynes Johnson felidézte, hogy a múlt század közepén az amerikai politika egyik legbefolyásosabb szereplője a képviselőházat közel húsz éven át elnöklő demokrata Sam Rayburn volt, akinek irodájában esténként összegyűltek saját pártjának és a republikánusoknak a törvényhozási vezetői. "Ültek az asztalnál, bourbont iszogattak, beszélgettek, és így kialakult köztük egyfajta harmónia" - magyarázta a veterán újságíró, hozzátéve, hogy a hasonló találkozók később ritkultak, majd mostanra már szinte teljesen meg is szűntek.

Hasonló tapasztalatokról számolt be a Brookings Institution keddi fórumbeszélgetésén Pete Domenici is, aki felidézte, hogy szenátorként egy olyan társasággal szokott leülni rendszeresen vacsorázni és vallási kérdésekről beszélgetni, amelynek republikánus és demokrata tagjai is voltak. Az egykori szenátor szerint ezek a személyes érintkezések is hozzájárultak ahhoz, hogy ha vitába keveredtek egymással a politikusok, akkor legfeljebb annyit mondtak, hogy "nem értek veled egyet", de ennél keményebben nem bírálták egymást. Egyetértett ezzel a fórumbeszélgetés másik résztvevője, a korábban demokrata kormányzatoknak dolgozó Alice Rivlin, aki szerint régebben "kongresszus tagjai itt éltek Washingtonban, és a gyerekeik együtt jártak iskolába", és így "sokkal nehezebb volt azt mondani a másikról, hogy rossz ember".

Ehhez képest az utóbbi években a törvényhozás tagjai közül többen kifejezetten dicsekedni szoktak azzal, hogy kevés időt töltenek Washingtonban. Kívülállóként érkezett az elnöki pozícióba a szenátusba is csak 2004-ben beválasztott Barack Obama, akinek saját táborán belül is azt róják fel az egyik nagy hibájának, hogy nem alakított ki jó személyes kapcsolatot azokkal a politikai szereplőkkel, akiknek támogatására szüksége lett volna céljai eléréséhez. A róla megjelent portrék szerint Obama nem az a típus, aki könnyedén elcseveg a hozzá nem közel álló emberekkel egy partin vagy vacsorán, Haynes Johnson szerint azonban ez a hűvösség emellett arroganciával is párosul. "Obama legnagyobb hibája a magabiztossága" - mondta az újságíró, aki szerint az ugyan rendben van, hogy "nagyon hisz a saját maga igazában, de kellenek mellé mások is, akik hisznek benne".

Fotó: Pethő András [origo]
Haynes Johnson

Reagan szeretett érintkezni

A személyes érintkezés fontosságára Johnson és Dallek szerint is jó példa az, ahogy 1983-ban a republikánus elnök, Ronald Reagan és a képviselőházat vezető demokrata Tip O'Neill megegyezésre jutott egy olyan társadalombiztosítási reformról, amely több megszorító elemet is tartalmazott. "Reagan nagyon jól tudott történeteket és vicceket mesélni. Szeretett érintkezni az emberekkel, és le szokott ülni Tip O'Neillel is beszélgetni, iszogatni" - mondta Johnson, Dallek pedig megjegyezte, hogy a két politikus annak ellenére tudott megállapodásra jutni, hogy Reagannek "nagyon konzervatív elképzelései voltak", O'Neill pedig egy "ódivatú liberális" volt.

Jelenleg javában zajlik az elnökválasztási kampány, amely nem éppen kedvez a politikai összeborulásoknak vagy higgadt alkudozásoknak, rögtön a szavazás után azonban egy súlyos probléma kezelése vár a két oldalra. Még tavaly nyáron próbálkoztak a demkokraták és republikánusok egy hosszútávú megoldást találni az ország eladósodására az úgynevezett adósságplafonos konfliktus részeként, de miután nem sikerült megállapodniuk, elodázták az ügyet. Ez konkrétan azt jelenti, hogy ha nem születik valamilyen alku idén év végéig, akkor 2013 elején automatikus adóemelések és kiadáscsökkentések lépnek életbe, amelyek közgazdasági elemzések szerint akár újra recesszióba dönthetik az amerikai gazdaságot.

Elvileg egyik politikai oldal sem szeretné, hogy ez megtörténjen, viszont egyelőre nem adták a jelét annak, hogy engednének korábbi követeléseikből (a republikánusok abból, hogy nem lehet adóemelés, a demokraták pedig abból, hogy ne legyenek durva megszorítások). Az elnökválasztási kampányban egymással versengő Barack Obama és Mitt Romney is sokkal inkább a köztük lévő kontraszt erősítésére koncentrál, valójában azonban bármelyikük is nyer, kénytelen lesz szembesülni saját hatalmának korlátaival. "A kompromisszum bele van építve az alktományunkba, amelynek lényege épp a védelem a többség ámokfutásától" - magyarázta a Brookings Institution rendezvényén Alice Rivlin, utalva arra, hogy az Egyesült Államokban az elnök a legtöbb belpolitikai kérdésben - például adózás és költségvetés - nem tud lépni a törvényhozás támogatása nélkül.

"Azt jelenti, hogy nem szeretik az országot"

Robert Dallek ezért arra számít, hogy bárhogyan is alakul a választás eredménye, a két oldalnak muszáj lesz valamilyen kompromisszumos megoldásra jutnia a költségvetési kérdésekben. Ebbe az irányba mutat az is, hogy a politikai elemzői várakozások szerint a törvényhozás két háza továbbra is a különböző politikai erők irányítása alatt marad majd a novemberi szavazás után is (nemcsak az elnökről szavaznak az amerikaiak, hanem a törvényhozási helyek jelentős részéről is), így nem várható egyeduralom az amerikai politikában. Optimistán tekint a választások utáni időszakra Haynes Johnson is, aki szerint a "politikai folyamatainkban sokszor voltak nehéz időszakok, de aztán végül mindig középre érkeztünk meg". Dallek is azt mondja, hogy az amerikai politika sokkal pragmatikusabb annál, mint amilyennek most tűnik, ezért arra számít, hogy sikerül kikerülni a patthelyzetből.

Pete Domenici ugyan kevésbé hangzott derűlátónak a témában tartott fórumbeszélgetésen, de szerinte egész egyszerűen nincs más választásuk a politikusoknak, mint hogy közös nevezőre jussanak. Ha ezt nem teszik meg, akkor számolniuk kell egykori kollégájuk megvetésével, Domenici szerint ugyanis ez az egész valójában a hazaszeretetről szól: "Ha nem hozzuk rendbe a költségvetést, akkor nagyon sötét jövő vár ránk. Ezért ha ezt nem teszik meg, akkor el kell költözniük valahova máshova, mert ez azt jelentené, hogy nem szeretik ezt az országot".