Az olasz Bajnai és a többiek

Az exkommunisták, a zöldek és a kereszténydemokraták fogtak össze Silvio Berlusconi miniszterelnök ellen a kilencvenes évek elején Olaszországban. A Bajnai Gordon nevével fémjelzett ellenzéki összefogással kapcsolatban sokat emlegetett olasz Olajfa szövetség tíz évet élt, kétszer nyert parlamenti választást, de a kibékíthetetlen belső viták miatt egyszer sem tudta egy kormányfővel végigvinni a ciklust, majd az utolsó bukás után fel is bomlott.

Sokszor emlegetik az olasz politika egykor meghatározó formációját, az Olajfa szövetséget a Bajnai Gordon által hivatalosan október 23-án bejelentett, de már bő egy éve pedzegetett hazai ellenzéki összefogással kapcsolatban. Az Olajfa szövetség Silvio Berlusconi első kormányfősége után jött létre azzal a céllal, hogy megakadályozza a médiavállalkozóból politikussá avanzsált, de hamar megbukott miniszterelnök visszatérését.

Berlusconit sok támadás érte első, elég rövidkére sikerült kormányzása idején, és az általa vezetett koalíció sem volt éppen stabil. Megválasztásának évében, 1994-ben előbb azzal vádolták, hogy politikai okokból váltotta le az olasz állami televízió vezetését, majd a költségvetési tervek miatt azzal is, hogy cserbenhagyja a nyugdíjasokat, és több vizsgálat is indult ellene korrupciós ügyek gyanújával, amelyek miatt ki is hallgatták. Kormánykoalíciója egy évet sem élt meg.

A L'Ulivo, azaz Olajfa nevű csoportosulást 1995 elején Bolognában szervezték meg Romano Prodi, a közgazdászból lett politikus vezetésével, hogy eséllyel hívhassák ki az 1994 karácsonya előtt megbukott Silvio Berlusconi által vezetett jobboldali pártszövetséget az előrehozott választásokon. A hat pártból gründolt szövetséget több más politikai formáció is támogatta kívülről.

Más fák magasodnak

Az Olajfa koalíció - akárcsak Bajnaiék összefogása - új jelenség volt akkor az olasz belpolitikában. Az olasz politikai színtér közepén és baloldalán elhelyezkedő pártok egy tőlük formálisan független jelölt, Romano Prodi körül gyülekeztek, közös céljuk Berlusconi jobboldali tömörülésének legyőzése volt.

Prodival voltak sikeresek

Az összefogás elnevezése eredetileg "Olaszország, amilyet akarunk" volt, később nevezték át a jelképéül választott olajfáról. Az olajfa a szövetség legnagyobb erejét jelentő, az olasz kommunista párt mérsékeltebb ágából alakult Partito Democratico della Sinistra (PDS - Baloldali Demokratikus Párt) jelképére is utalt, amely egy tölgyfa volt. Összesen 12 szervezet vállalt szorosabb vagy lazább közösséget a hivatalosan hatpárti összefogással. Utóbbiak közül a legerősebb a PDS volt.

"Szükséges hangsúlyozni, hogy a PDS új tölgyfája árnyékában nem néhány bokor keres menedéket, hanem más fák magasodnak mellette. Éppen ezért kell a demokrácia mezején a tölgy mellé az olajfát elültetni" - nyilatkozta Prodi még 1995-ben.

Színes szövetség

A koalíció színességét jelzi, hogy kívülről támogatta több baloldali csoportosulás, és volt benne liberális, zöld, szociáldemokrata, sőt kereszténydemokrata párt is. Igaz, utóbbi, a Partito Popolare Italiano (PPI - Olasz Néppárt) kettészakadt a csatlakozás miatt. A párt akkori elnöke, az ókonzervatív Rocco Buttiglione inkább Berlusconihoz húzott, 2004-ben az ő uniós biztosaként fuccsolt be.

A választáson ugyan nyert az Olajfa, de az abszolút többséget csak a szélsőbaloldali Rifondazione Comunista (Kommunista Újjáalakítás) külső támogatásával tudták megszerezni. Az erős baloldali befolyás miatt az 1996-os választási kampányban Berlusconi előszeretettel festette is a falra a kommunizmus rémét. Még a kelet-közép-európai egykori szocialista országokkal is példálózott, amelyekben több helyen egykori állampártok utódszervezetei jutottak hatalomra (gondolhatott itt akár az 1992-ben Romániában választást nyerő posztkommunista Demokratikus Nemzeti Megmentési Frontra, vagy akár az 1995-ben államfővé választott Aleksander Kwasniewski baloldali lengyel elnökre, vagy akár Horn Gyulára és az MSZP-SZDSZ-koalícióra is).

Végül a kommunisták okozták Prodi kormányának a végét 1998-ban. A Rifondazione már előzőleg is a költségvetés elutasításával próbálta rákényszeríteni a 35 órás munkahét bevezetésére a szigorú gazdaságpolitikát követő kormányt, és vonakodott jóváhagyni, hogy Olaszország is részt vegyen a koszovói fellépése miatt Szerbia ellen tervezett NATO-légicsapásokban. Fenyegetésüket végül 1998-ban be is váltották, és Prodi az egy vokssal elvesztett parlamenti bizalmi szavazás után kénytelen volt lemondani (1999-től az Európai Bizottság elnöki székével vigasztalódott).

Nem sikerült ismételni

A baloldal azonban kormányon maradt, és ez egy jobbközép pártnak volt köszönhető, amelyet direkt arra alapítottak, hogy Prodi bukása után többséget biztosítsanak a baloldali kormánynak. Ezt előbb Nyugat-Európa első exkommunista kormányfője, Massimo D'Alema vezette, akit két év múlva - miután lemondott a balközép koalíció erőinek a tartományi választásokon elszenvedett súlyos veresége miatt - Giuliano Amato követett.

Prodi és D'Alema

A 2001. májusi választásra a liberális gyökerekkel rendelkező Francesco Rutelli vezetésével felélesztett párszövetség végül alulmaradt Silvio Berlusconi jobboldali blokkjával szemben. A kampányban Berlusconi rendre az Olajfa orra alá dörgölte az egykori Olasz Kommunista Párthoz fűződő kapcsolatait, azzal vádolva őket, hogy a kommunisták hatalmát akarják konzerválni, egyúttal az ország felszabadítását, a demokrácia helyreállítását ígérte saját szövetségének győzelme esetére.

A választási vereség még nem okozta a szövetség végét, amely a 2004-es európai parlamenti választásokon megint Romano Prodi vezetésével messze a legtöbb képviselőt küldhette az EP-be még úgy is, hogy rosszabbul szerepelt, mint négy évvel korábban. A szövetség ekkor már csak négy pártból állt, az évek során több tagja is átalakult, kisebb pártokat olvasztott magába, egységesebb is lett. Ezt mutatja az is, hogy 2005-ben már az Olajfa is egy nagyobb pártszövetség, az Unió (L'Unione) része lett. Ebben rajtuk kívül egy rakás kisebb párt mellett helyet kapott két kommunista párt, a zöldek és egy korrupcióellenes formáció.

Széthúzó szövetség

Ebben a formában Prodi vezetésével épphogy megnyerték a 2006-os olaszországi választásokat, de megint nem sikerült kitölteni négyéves mandátumukat. Prodi újra és újra bizalmi szavazást kért kormánya ellen, hogy egyben tudja tartani kilenc pártból álló koalícióját. Éles viták alakultak ki az azonos nemű párok házasságáról, a nyugdíjreformról, az afganisztáni katonai szerepvállalásról, a kormány külpolitikájáról, a költségvetésről. Prodi már kilenc hónappal a választás után lemondott, de Giorgio Napolitano köztársasági elnök ismét őt bízta meg kormányalakítással. A bizalmi szavazásokon rendre hajszállal nyerte el a szenátus támogatását, ahol csak sovány többsége volt a szövetségnek.

A szövetség plakátja 2006-ban

Hiábavalóak voltak azonban az erőfeszítések, Prodinak még annyi ideig sem sikerült kormányon maradnia, mint tíz évvel korábban: húsz hónap után, 2008 januárjában Clemente Mastella belügyminiszter - aki egyben egy kis katolikus párt vezetője is volt - kilépett a kormányból, miután a választási törvény módosítása nyomán az olyan kisebb formációknak, mint az övé, romlottak a választási esélyeik.

Ezzel véglegesen meggyengült Prodi koalíciójának támogatottsága, és el is vesztette az emiatt kért bizalmi szavazást a szenátusban. Kis huzavona után 2008 áprilisára előrehozott választást írtak ki. Ekkor az olasz baloldal már nem is tömörült nagy szövetségbe, Walter Veltroni korábbi római polgármester a pártszövetség több tagjának egyesülésével létrejött Partito Democratico színeiben indult a kormányfői posztért, de alulmaradt Berlusconival szemben.