Hatalmas mennyiségű, nagy tisztaságú arany- és rézkészletek, környezettudatos, fenntartható bányászat és hatalmas haszon - ezekkel a jelszavakkal hirdeti legújabb aranybányájának tervét egy kanadai vállalat, amely azt reméli, hogy beruházásával megrengeti a világot. A londoni tőzsdén jegyzett Nautilus Minerals ugyanis egészen új világokba merészkedik: nem ciánszármazékokkal oldogatja a rég leharcolt bányák maradék készleteit, és nem is az afrikai dzsungelben talált új Eldorádót. A kanadai cég a tenger alatti vulkanikus törésvonalak környékén keresgél a távoli Pápua Új-Guinea partjainál, és lánctalpas markolók helyett hajókkal, csövekkel és víz alatti robotokkal készül aranyat ásni.
A befektetőknek szóló ígéretek szerint ez a cég fogja megnyitni a világ első mélytengeri ércbányáját az óceán fenekén, és ha sikerrel jár, a világon elsőként kezd nemesfémek kereskedelmi mennyiségű kitermelésébe a tenger alatt. Az úttörő próbálkozást árgus szemekkel figyelik a nyersanyagra éhes fejlődő országok. Ha ugyanis valóban busás haszon sül ki a tengerfenék kapirgálásából, az új lehetőségre egyből rárepülnének a versenytársak is, megváltoztatva a világ nemesfém- és színesfémellátását.
A Nautilus szakértői mintákat vizsgálnak
A jelek szerint már most oroszok és kínaiak, franciák, britek, valamint óceániai kisállamok futnak versenyt, tülekednek és helyezkednek a tenger alatti lelőhelyekért, de egyelőre anélkül, hogy jelentősebb mennyiségű érc került volna a felszínre. És miközben a környezetvédők a bányászat káros hatásai miatt aggódva a tengeri ökoszisztéma teljes összeomlását jövendölik, mindenki azt számolgatja, mikor érdemes a területfoglalósdiból átváltani a valódi termelésbe.
Mit keresnek odalent?
Az Economist című brit gazdasági lap összeállítása szerint az óceánkutatók már a 19. század végén felfedezték, hogy az óceánok fenekén, különösen a nagy kőzetlemezek találkozásánál húzódó törésvonalak mentén fémekben gazdag lelőhelyek találhatók. A tengerfenéken egyrészt kisebb-nagyobb fémrögöket, úgynevezett mangángumókat találtak, amelyek rengeteg fontos, hasznos és drága fémet tartalmaznak. A 20. század második felében aztán azt is felfedezték, hogy a törésvonalakon a földkéreg olvadt kőzeteivel érintkező víz értékes ásványokat kioldva tör föl a tengerfenéken, majd a hideg tengervízzel találkozva a fémekből hatalmas kéményszerű alakzatokat, úgynevezett fekete füstölgőket épít.
Ezek a tenger fenekén meredező, nagy vas- és kéntartalmú kémények sűrűn sorakoznak a vulkanikus területeken, a tenger alatti törésvonalak mentén, 1-2 kilométerre a felszín alatt, és ideális célpontjai a nagy tisztaságú érceket kutató bányászoknak. Ma már ezeknek a fémkéményekről, valamint a mangángumók tömeges lelőhelyeiről is hatalmas térképek állnak rendelkezésre. És mivel a 21. századra a tenger alatti olajfúrás fejlődése életre hívta az ilyen mélytengeri bányászathoz szükséges technikát, már csak a bátor befektető hiányzott, aki megkockáztatja a lépést, és elsőként ereszkedik le a tenger fenekén pihenő készletekért.
Egy mélytengeri füstölgő - ilyeneket aratnának le a fémbányászok
Mindenki beáll a sorba
Az érdeklődők tülekednek is szép számmal. A brit Guardian szerint kínai és japán állami vállalatok a nyáron kértek kutatási engedélyt a Csendes-óceán nyugati felére, ahol kobaltban gazdag ércmezőket keresnének nemzetközi vizek alatt. Oroszország közben 15 évre megszerezte a jogot, hogy az Atlanti-óceán ígéretes területein kutasson fémtartalmú szulfitok után, a Pápua Új-Guineánál akciózó Nautilus Minerals pedig már több mint félmillió négyzetkilométernyi óceánfenékre szerzett vagy kérvényezett exkluzív kutatási jogot többek között Tonga, Új-Zéland és a Fidzsi-szigetek körül. A New Zealand Herald augusztusi cikke szerint Új-Zéland partjainál is leosztották már a jobb lelőhelyek jogait négy külföldi vállalatnak, de Vanuatu, Fidzsi és a Salamon-szigetek tengereiben is kutatnak különböző cégek.
Hogy ki nyerészkedhet az újonnan felfedezett kincseken, azt nemzetközi szerződések szabályozzák. A tengerparti országok az ENSZ Tengerjogi Egyezménye alapján maguk rendelkeznek a partjaik közelében lévő vizekről és azok fenekéről is: a tengerparttól 200 tengeri mérföld (370 km) távolságig terjedő, kizárólagos gazdasági övezetben minden állam maga dönti el, hogy kinek, milyen feltételekkel és mennyi pénzért ad kutatási és kitermelési jogot. A nemzetközi vizeken pedig az ENSZ önálló szervezete, a Nemzetközi Tengerfenék Hatóság adhat jogokat a cégeknek és országoknak a kutatásra.
A konfliktus mindkét területen kódolva van: különösen Délkelet-Ázsiában, a Dél-kínai-tengeren vannak olyan területek, ahol egy-egy lakatlan sziget vitatott hovatartozása miatt nem lehet eldönteni, melyik országhoz tartozik a nyersanyagban gazdag tengerfenék. A nemzetközi vizeken pedig a nehézkes egyezmények rejtenek kockázatokat a kincsvadászok számára: az Economist szerint a mélytengeri bányászat nemzetközi szabályai még annyira kiforratlanok, hogy nem tudni, milyen kötelezettségeket lőcsölhetnek a bányászok nyakába. Pekingben éppen decemberben tanácskoztak nemzetközi jogászok egy kifinomultabb rendszer kialakításán, hogy elejét vegyék a mélytengeri nyersanyagok miatt kialakuló nemzetközi konfliktusoknak. A szabályozás azonban máig nem tiszta, így nem véletlen, hogy a nagy, profitorientált cégek inkább megmaradnak egy-egy szuverén állam saját zónáiban, a Nemzetközi Tengerfenék Hatóság pedig eddig kitermelési engedélyt sehova nem adott ki, és kutatási licenszeket is csak olyan szervezetek kértek tőle, amelyek stratégiai készletek után kutató államok tulajdonában vannak.
Több mint másfél kilométer mélyre kell lemenni az ércért
A hatóság honlapja szerint a nemzetközi vizeken először 2001-ben és 2002-ben adtak ki kutatási engedélyt mangángumómezők utáni kutatásra hat államnak, majd 2006-ban a németek, 2011-ben pedig két apró óceániai szigetállam, Nauru és Tonga, valamint Oroszország és egy kínai állami vállalat is beszállt a kutatásba. Így jelenleg kínai, francia, német, indiai, japán, orosz, dél-koreai állami ügynökségek, valamint egy naurui, egy tongai cég és egy kelet-európai konzorcium kutathat a fémek után, egyenként 150 ezer négyzetkilométeres területen.
Rettegnek a környezetvédők
A Guardian szerint a tengeri bányászat iránti érdeklődés a közelmúltban azért ugrott meg, mert egyrészt jelentősen megnőtt a nyersanyagok, köztük a fémek világpiaci ára, másrészt mert a szárazföldi bányák ellen egyre hangosabban és hatékonyabban lépnek fel a környezetvédők. A Pápua Új-Guinea partjainál bányát tervező Nautilus Minerals vezérigazgatója tavaly nyáron épp ezzel érvelt a projekt mellett, hogy szerinte a tengeri bánya jóval kisebb környezeti károkat okoz, mint egy szárazföldi. Az ausztrál kormány illetékes geológusa is ezt bizonygatta: a bányászat olyan mélységben folyik, ahol már alig vannak halak, így az egésznek várhatóan kis hatása lesz a környezetre - mondta. Ráadásul nem kell utakat és nagy infrastruktúrát építeni hozzá, vagy embereket kitelepíteni, mint egy szárazföldi bányánál.
Az ausztrál geológus szerint ez a bányászat leginkább a fűnyíráshoz hasonlít: a mélyben levágják a földből kinövő, magas fémtartalmú kéményeket, amelyek egy idő után a természetes folyamatok miatt úgyis újranőnek. Az ércet pedig vízzel és homokkal keverve, hatalmas csővezetékeken juttatják fel a felszínre, így szállítás közben sem szennyezik a tengert.
A tenger mélyén sokkal nagyobb tisztaságú ércek vannak, mint a szárazföldön
Az érintett országok környezetvédői mégis hatalmas kampányokat indítottak a bányák ellen, mivel továbbra sem látják biztosítottnak, hogy a bányászcégek vigyáznak a tengereikre. A pápua új-guineai projekt ellen harcoló Deep Sea Mining Campaign (mélytengeri bányászati kampány) szervezet szakértői szerint például a veszélyes fémek a bányászat során belekerülhetnek a mélytengeri táplálékláncba, és a szennyezés a baktériumokon, halakon keresztül akár az emberig is visszajuthat.
A bányáktól tartanak az érintett óceániai szigetországok őslakos halászai is, a biológusok szerint pedig olyan életformákat pusztíthatnak el a projektek, amelyeket még fel sem fedeztek a tengerek mélyén. "Idő kell ahhoz, hogy megbirkózzunk azokkal a bizonytalanságokkal, amelyeket a mélytengeri környezetről szóló ismereteink hiányossága okoz" - nyilatkozta decemberben Chalapan Kaluwin, a pápua új-guineai egyetem környezettudományi professzora. Szerinte még legalább 15 évig kell tanulmányozni a mélytengeri élővilágot ahhoz, hogy megértsék, és az ember bányászni kezdhessen odalent az ökoszisztéma tönkretétele nélkül.
Meggondolták magukat a pápuák
A pápua új-guineai projekt ennek ellenére immár két éve a kivitelezési fázisban volt, úgy tűnt, a finanszírozása is rendben van, és a kivitelezők már a mélytengeri munkához használatos géppark beszerzését intézték, amikor decemberben elakadt a kivitelezés. Az úttörő vállalkozásnak ugyanakkor nem a környezetvédők tettek keresztbe, hanem a pápua új-guineai kormány, amely váratlanul kiugrott a projektből - írja a Guardian. Az eredeti megállapodás szerint ugyanis a mintegy 400 millió dolláros befektetés költségeinek 30 százalékát a helyi kormány viselte volna, de megrettent a hatalmas költségektől. Az országban nemrég volt kormányváltás, és az új vezetés közölte, hogy nem tartja magát a költséges megállapodáshoz. A Guardian szerint azért, mert jobb üzletet látott egy brit olajcég cseppfolyósított gázprojektjében.
A Nautilus bányászplatformjának terve - egyelőre csúszik az építés
A 2013-ra ígért bányászati áttörést így egyelőre jegelni kellett - jelentette be a Nautilus, amely azonban továbbra sem állt el a projekttől. Mike Johnston, a vállalat vezérigazgatója az év végén a részvényeseknek azt mondta, hogy a pénzügyi problémák ellenére is meg fogják valósítani a céljukat, övék lesz az első mélytengeri aranybánya. A cég vezetői korábban azt nyilatkozták, hogy a mélytengeri bányászat beindítása elkerülhetetlen: "Időbe fog kerülni, ez nem aranyláz, de a [nyersanyag]szükséglet nő. Ahogy a világ népessége növekedik, valószínűleg megkezdődik a nagyüzemi tengeri bányászat is".