A pánik a legnagyobb ellenség

Vészhelyzetben az izommemóriáé a főszerepe, nem gondolkodni kell, hanem csak tenni, amit a rutin diktál, a legfontosabb szabály, hogy ne essünk pánikba. Az extrém sportokat űző emberekben pont a kockázat miatt nagy az alázat, és a saját sérülékenységük miatt sokan átértékelik az életüket. Mi dönti el, hogy egy veszélyes helyzetben kiből lesz áldozat és kiből lesz túlélő?

A nyugati társadalom mind inkább kockázatkerülő, már-már megrögzötten próbálja ellenőrizni és féken tartani a veszélyt, ezzel párhuzamosan viszont egyre többen keresik az élményt az extrémnek mondott, veszélyekkel járó sportokban. A hegymászó és pszichiáter Erik Monasterio szerint ez az egyik magyarázata, hogy miért választanak egyre többen olyan sportot, ahol egy esetleges hiba következménye súlyos sérülés vagy akár halál is lehet.

Forrás: AFP/Ria Novosti/Igor Kalinin

A nyolcvanas években kidolgozott pszichológiai elméletekkel szemben, amelyek az extrém sportolók kaland- és veszélyéhségét meglehetősen egyszerűen magyarázta, és főként a szex- és drogfüggők viselkedésével állította párhuzamba, a legújabb kutatások már sokkal árnyaltabb magyarázatot keresnek. Az akár tragikus végkimenetelű sporttevékenységeket űző emberek ugyanis nagyon is tisztában vannak a rájuk leselkedő veszélyekkel, és mindent megtesznek, hogy ezeket minimalizálják: felkészülnek, gyakorolnak és megismerik a saját határaikat. A veszélyt nem keresik, hanem minimalizálni próbálják. A civilek szemében azért tűnhet mégis érthetetlenül nagy kockázatvállalásnak például a vadvízi evezés, a bázisugrás, a hegymászás vagy az ejtőernyőzés, mert az ehhez szükséges képességek jóval túl vannak azon, mint ameddig a hétköznapi embereké terjed.

Shane Murphy sportpszichológus szerint ezek a sportemberek a saját képességeik, tapasztalataik és az őket éppen körülvevő környezetük alapján határozzák meg és mérik fel újra és újra a kockázatokat, és ez alapján lépnek tovább. Murphy több olyan csoporttal is dolgozott, amelynek a tagjai oxigén nélkül megmászták a Mount Everestet. "Számomra ez a kockázatvállalás csúcsa. De a mászók a lehető legelővigyázatosabbak voltak. Számukra ez csak a következő lépés volt egy olyan tevékenységben, amelyet már évek óta űztek. Nem azért mentek oda, hogy bajuk essen" - magyarázta a kockázatvállalásnak és a biztonsági játéknak ezt a furcsa egyvelegét Shane Murphy.

Rutin és hidegvér

Mi történik, ha az egyébként is kockázatot vállaló sportemberek valódi vészhelyzettel találkoznak? Mi dönti el, hogy egy ilyen helyzetben életben maradnak-e, vagy végzetes döntést hoznak, és az életükkel fizetnek érte? Milyen rutinok kapcsolnak be, és milyen érzelmek kapcsolnak ki a megmenekülésük érdekében?

A minden vészhelyzetre érvényes recept így hangzik: ne ess pánikba! Ez a viselkedésminta mentette meg az [origo] egyik munkatársát, Ostyáni Jánost is, aki a barlangok nagy rajongója. Még fiatal barlangászként járt szerencsétlenül a Ferenc-hegyi barlangban, ahol egy amúgy jól ismert útvonalon rágurult egy körülbelül egytonnás szikla. Nem volt esélye ellépni előle, mert a falon támaszkodott terpeszben, alatta pedig egy négyméteres hasadék volt. Annyi szerencséje volt, hogy a kő úgy akadt el a járatban, hogy odapréselte ugyan a falhoz, de nem lapította ki. Nem volt halálfélelme, csak a felismerés, hogy bajban van, és nem kezdhet el hisztizni, mert azzal csak fokozza a feszültséget. Végül a társai mozdították el a sziklát, és bár saját erejéből mászott ki, azonnal bevitték a kórházba. "Utólag visszagondolva pont egy olyan esetbe futottunk bele, amit az ember nem tud kivédeni, mert a szabályokat betartottuk" - emlékezett vissza.

Forrás: AFP/Jean-Pierre Clatot

A veszélyt általában nem akkor kell kezelni, amikor a sportoló már benne van, hanem már jóval korábban, tudatosan kell felkészülni rá. A tandemugró Hegyháti Zoltán szerint, ha vészhelyzet adódik, ott elsősorban az izommemóriának kell működésbe lépnie, nem is nagyon kell gondolkodni, csak tenni azt, amit a rutin diktál. Ezt a módszert nevezte a legcélszerűbbnek egy másik munkatársunk, Bányai-Boris Zsolt is, aki szintén tapasztalt ejtőernyősnek számít: "ahhoz, hogy gyorsan és pontosan reagálhass, szinte ösztönszerűen, gondolkodás nélkül végrehajtott mozdulatokra van szükség". Szerinte is a pánik a legnagyobb ellenség, ezt viszont éppen a protokollok begyakorlásából adódó magabiztossággal lehet elkerülni.

Végzetes érzelmek

A tudatos felkészülés mellett azonban a hozzáállásnak is komoly szerepe van abban, hogy milyen végkifejlete lesz egy vészhelyzetnek. Bányai-Boris Zsolt szerint az ejtőernyőzésnél ezt általában úgy lehet megfogalmazni, hogy a repülést nem lehet letegezni. "A repülés egy adott szituáción belül nem bír el egy véletlennél többet, két véletlen már balesetet okoz, a harmadik már halálos" - mondta a hibázási lehetőségekről Bányai-Boris Zsolt, akivel több kisebb vészhelyzet mellett kétszer fordult elő, hogy tartalékernyőt kellett nyitnia. "Mindkét esetben csak az segített ki a bajból, hogy pontosan tudtam, mi történik, és hogy mit kell tennem. Soha életemben nem voltak annyira tiszták a gondolataim, és soha nem voltam annyira nyugodt, mint abban a pár másodpercben" - emlékezett vissza. Ilyenkor az agy száz százalékosan a feladatra koncentrál, és a látómezőből kikerül minden zavaró tényező, az ember csak azt látja, amit látnia kell.

Ennek a hidegfejű jelenlétnek a fontossága köszönt vissza a tandemugró Hegyháti Zoltán szavaiból is. "Ami a civileknek kívülről vészhelyzetnek tűnhet, az az ugrónak nem több mint az ugrással velejáró helyzet, mint például az autóversenyzésnél a kicsúszás, amelyet mindenekelőtt higgadtan kell lereagálni" - magyarázta. Ha pedig teljesen elszakad a cérna, azonnal megoldást kell találni. A barlangász Ostyáni János például látott olyat, hogy egy lány elkezdett pánikolni egy szűkületben, mire kapott két pofont, ami kizökkentette, és oda tudott figyelni a túravezető instrukcióira, így nem szorult be.

Forrás: AFP

Ha ilyen helyzetben egy sportolónak még az érzelmeivel is kezdenie kell valamit, és lefagy, leblokkol, akkor tényleg bajban van - mondta az [origo]-nak egy hatezer méteres csúcsokat többször megjáró hegymászó. Ezt nemcsak a sportolók tapasztalatai, hanem tudományos kutatások is alátámasztják. Christine Le Scanff francia sportpszichológus azt vizsgálta, hogy mi az oka annak, hogy a bajba kerülő hegymászók egy része sikeresen átvészeli a krízist, míg a másik részük nem menekül meg. Le Scanff arra jutott, hogy a túlélést befolyásoló egyik legfontosabb tényező, hogy a bajban lévő emberek azonosítani tudják-e a saját érzéseiket. Ha felismerik, és megértik, hogy éppen félnek vagy nyugodtak, akkor a saját határaikkal is jobban tisztában vannak. Azok a hegymászók viszont, akik nem voltak tisztában az érzéseikkel, nehezebben ismerték fel a kihívást is, amely várt rájuk, így azt is, hogy az túlment-e a saját képességeiken.

Hegyháti Zoltán szerint a sérthetetlenség érzése az, ami gyakran katasztrófához vezet, Ostyáni János pedig azt mondta, az apróbb balesetek általában a fegyelmezetlenség vagy a pálinka számlájára írhatók. "Továbbra is azt gondolom, hogy ha fegyelmezetten csinálom, semmivel sem veszélyesebb, mint a foci vagy mászókázni a parkban, viszont százszor szebb és izgalmasabb, mint bármi a felszínen" - állítja. Hegyháti Zoltán is azt vallja, hogy az ejtőernyőzés - ha betartják a szabályokat - semmivel sem extrémebb, mint az M7-esen autózni.

A szabályok életet menthetnek

A nyolcezres csúcsokat támadó hegymászók általában nem a fizikai felkészületlenség miatt kerülnek bajba, hanem azért, mert az objektív körülményekkel nem tudnak mit kezdeni - mondta a nepáli hegyeket többször megjáró hegymászó, aki azt állítja, hogy a hegymászás alapvetően nem extrém, hanem előre megtervezett sporttevékenység, még úgy is, hogy sok más sportnál több benne a kockázat, de aki ilyesmire vállalkozik, annak tisztában kell lennie a vállalható veszélyforrásokkal. A rutin és a rutintalanság közötti végzetes különbséget jól példázza egy olyan pillanat, amikor elhangzik egy kőomlásra figyelmeztető kiáltás: míg a tapasztalt hegymászók ilyenkor behúzzák a nyakukat, a falhoz lapulnak és a hátizsákjukkal védeni próbálják a gerincüket, a tapasztalatlanok a nyakukat nyújtogatva nézik, hogy honnan érkezik a kő.

Ideális esetben egy hegymászó az összes lehetséges forgatókönyvet lejátssza maga előtt, és minden lépés, minden döntés előtt mérlegeli a következményeket, ami persze nem jelenti azt, hogy ne kerülhetne olyan helyzetbe, amivel nem számolt. Olyan ez, mint egy sakkjátszma, mindig egy lépéssel az előtt kell járni, ami történik - próbálta érzékeltetni a hegymászó, hogy milyen hozzáállásra van szükség ezekben a helyzetekben.

Védekezik az agy

Ha elcsendesedett a vészhelyzet, az emberek általában két módon reagálnak: vagy tanulnak belőle, vagy soha többé nem próbálkoznak a hegymászással. A hegymászó szerint megtévesztő az a szenvtelenség, ahogyan sportemberek az őket ért balesetektől és tragédiákról nyilatkoznak, általában azzal a megjegyzéssel, hogy az ilyesmi benne van a pakliban. Ez inkább a külvilágnak szól, egy ilyen súlyos tapasztalat ugyanis mindenkiben tud törést okozni.

Forrás: AFP/Red Bull/Dean Trem

Vele egyszer fordult elő, hogy egy mászótársa meghalt, mert három olyan hibát is elkövetett, amely végzetesnek bizonyult. Az ilyen történeteket az ember viszi magával, rágódik rajta. Amikor folytatták az útjukat, napi 12 órában csendben mentek egymás mellet, de jobban odafigyeltek egymásra. Az ember ilyenkor megpróbálja racionalizálni a történteket, és tudatosítani, hogy ezekben a helyzetekben mindenki saját magáért felel. A hegymászás más sportágakhoz képest annyiban más, hogy itt egy rossz döntés miatt nagyobb árat kell fizetni annál, mint hogy az ember csak második, harmadik, esetleg utolsó helyen ér célba.

Hegyháti Zoltán szerint tapasztaltság kérdése az is, hogy az ember mennyi ideig cipeli magával a vészhelyzetet, de általában az agy védekező mechanizmusának köszönhetően másnap már el is felejti. Az ejtőernyősöknek is megvan a sajátos módszerük arra, hogy túltegyék magukat az ilyen megrázkódtatásokon. "Földet érés után csak viccelődtünk, aztán a régi szabály szerint gyorsan ráugrottam egyet, hogy pozitív élménnyel záródjon a nap" - emlékszik vissza a vészhelyzet utáni percekre Bányai-Boris Zsolt. Visszagondolva ijesztőbbnek tűnt, mint amikor benne volt, különösen mert akkor már volt idő eljátszani azzal, hogy mi lett volna ha. "Az a tény, hogy sikerült kiélezett helyzetben jól reagálnom, egyszerre erőt és önbizalmat adott, ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy nem vagyok halhatatlan" - tette hozzá.

Az extrém sportolók tapasztalatait kutató pszichológus, Eric Brymer is arra jutott, hogy az olyan sportokat űző emberekben, amelyeknél a komoly sérülés vagy a halál kézzelfogható következménynek számít, általában nagy az alázat, és a saját sérülékenységük átértékeli az életüket is. Bányai-Boris Zsolt ezt így fogalmazta meg: "az ejtőernyőzésben úgy tartják, minden embernek adott mennyiségű szerencsepatronja van. Kinek több, kinek kevesebb. Pontosan tudtam, hogy ezekben a szituációkban jó párat eldurrantottam".