Két világ ütközik a fajok Amerikájában

Fekete az elnök, feketék a sztárok, és azonnal páriává válik bárki, akit rasszista megjegyzésen kapnak. Ez mind igaz az Egyesült Államokra, egy afroamerikai fiatal megölésének ügyében hozott bírósági ítélet azonban a felszínre hozta a továbbra is forrongó faji feszültséget. Washingtoni tudósítás két külön világról.

Jelentéktelen kis ügyként indult több mint egy évvel ezelőtt, de magával ragadta az egész Egyesült Államok figyelmét. A történet aztán hivatalosan ugyan szombaton lezárult, de sok szempontból csak most kezdődik el igazán.

Mohawk Gaz, Trayvon Martin egyik támogatója a fiú potréjával a haján Forrás: AFP/Getty Images/Joe Raedle

2012 februárjában egy George Zimmerman nevű fiatalember lelőtt egy tizenéves fiút, Trayvon Martint egy floridai kisvárosban, Sanfordban. Zimmerman önkéntes őrként felügyelte a környéket egy esős napon, amikor feltűnt a csuklyás pulóvert viselő, fekete bőrű Martin. Zimmerman követni kezdte őt, majd állítása szerint Martin rátámadt, és ezért ő önvédelemből végzett vele. Martin hozzátartozói vitatják ezt, és szerintük Zimmerman faji előítélet által vezérelve cselekedett, amikor gyanúsnak ítélte a fekete fiút. (A történet faji vonatkozását bonyolította, hogy maga Zimmerman anyai ágon a sokszor szintén előítéletekkel szembesülő latin kisebbséghez tartozik.)

Az ügyet tárgyaló floridai bíróság szombat este hirdette ki az ítéletet, amely szerint Zimmerman nem bűnös az ellene felhozott vádakban. A hat nőből álló esküdtszék úgy ítélte meg, hogy az ügyészség nem tudta kellően bizonyítani azt, hogy a fiatalember nem önvédelemből végzett Martinnal.

Egy szélesebb vita

Az apró, ablaktalan tárgyalóteremben pusztán erről a részletről - önvédelem volt-e, vagy sem - kellett dönteni, a bíróság épületének falain kívül azonban ennél sokkal általánosabb és társadalmi szempontból fajsúlyosabb kérdések merültek fel. Az újságokban, tévékben, politikai rendezvényeken és Facebook-oldalakon arról szólt a vita, hogy vajon mennyire részesülnek ma egyenlő jogi bánásmódban az ország története során sokáig nyíltan elnyomott afroamerikaiak, és hogy úgy általában mennyire szövi át a rasszizmus az amerikai társadalmat.

George Zimmerman a felmentése után elhagyja a tárgyalótermet Forrás: AFP/Getty Images/Scott Olson

A Zimmerman-ítéletet sokan - köztük fekete polgárjogi vezetők - egyértelmű rasszista megnyilvánulásnak, a diszkrimináció bizonyítékának tartják, de kicsit távolabbról nézve a kép ennél összetettebb. Az elmúlt évtizedekben ugyanis hatalmas utat tett meg az Egyesült Államok, aminek egyik legegyértelműbb jele az, hogy az amerikaiak többsége 2008-ban az afroamerikai Barack Obamát választotta elnöknek, és négy évvel később újra bizalmat szavaztak neki. Emellett sok más fekete tölt be vezető pozíciót a gazdaságban, a médiában, a showbizniszről és a sportról nem is beszélve.

Személyes tapasztalataim is azt mutatják, hogy számos területen teljes egyenlőségben élnek és dolgoznak együtt feketék és fehérek. Ezt láttam az ösztöndíjasként látogatott egyetemen és lapszerkesztőségben, és ezt tapasztaltam akkor is, amikor különböző bőrszínű barátokkal voltam szórakozni. Soha nem éreztem feszültséget, és soha nem láttam még csak olyan gesztust sem, ami bármiféle előítéletességre utalt volna.

Külön világban élnek

Ez azonban csak az egyik része a történetnek. A szegregáció, a faji elkülönülés ugyanis továbbra is nagyon erősen jelen van. Szerte az országban sok olyan városrész található, ahol csak és kizárólag afroamerikaiak laknak, és jellemzően ezek azok a kerületek, ahol a legnagyobb a szegénység, ahol a legsúlyosabb a bűnözés, és ahol a legkilátástalanabb az élet. Itt Washingtonban például a város nyugati fele pezsgő társasági életéről, drága hoteljeiről és éttermeiről híres, a keleti városrész azonban olyan, mintha egy teljesen más világ lenne. A házak és udvarok elhagyatottnak tűnnek, az üzletek le vannak robbanva, az utcákon pedig fiatalok lézengenek, időnként csapatokba verődve.

George Zimmerman a felmentése után elhagyja a tárgyalótermet Forrás: AFP/Getty Images/Mario Tama

A fehér ember ezeken a környékeken nagy ritkaságnak számít. Sok washingtoni talán soha nem is teszi be a lábát a városnak ebbe a felébe, és én is csak néhányszor fordultam meg ott. Egyszer azért mentem át Washington legkeletibb csücskébe, mert egy készülő cikkhez akartam megnézni azt a környéket, ahol néhány évvel korábban a hatóságok őrizetbe vettek egy fegyverkereskedőt. A bírósági papírokban az állt, hogy a férfit a Lee bácsi tengeri vendéglőjének hívott étterem parkolójában fogták el üzletelés közben, de mint a látogatásom során kiderült, a létesítmény azóta profilt váltott, és most már alkoholboltként funkcionál.

A parkolóban egy csapat fekete fiatal álldogált egy nyitott ajtajú, zenétől hangos autó körül, és gyanakodva méregettek engem, a biciklivel érkező fehér embert. Bár az eredeti tervem az volt, hogy meginterjúvolom a környéken élőket a fegyverkereskedelemmel kapcsolatos tapasztalataikról, erről végül a bizalmatlan tekinteteket látva letettem. Ebben a döntésemben csak megerősített az, amikor bementem az üzletbe, és láttam, hogy az eladók vastag, golyóálló üveg mögül szolgálják ki a lottószelvényeket és italokat vásárló ügyfeleket. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen indokolt volt az óvatosságom (bár amerikai kollégám azzal fogadott a szerkesztőségben, hogy örül, hogy nem lőttek le), de arról meg vagyok győződve, hogy ha ugyanolyan lett volna a bőrszínünk, sokkal kevésbé lett volna feszült a szituáció.

Nincs választásuk a fiúknak

Ehhez hasonlóan veszélyes és sivár környékekről szól a Washingtonhoz közeli Baltimore-ban játszódó, borzongatóan realista Wire (Drót) című kiváló sorozat, amelynek egyik legerősebb jelenete épp a faji különbözőségből fakadó akadályokról szól. Jim McNulty nyomozó meglátogatja a kórházban egyik kollégáját, Kima Greggst, aki fedett nyomozóként súlyos sebesülést szenvedett az egyik veszélyes, feketék által lakott negyedében. A nagyszerűen megírt jelenetben a fehér McNulty elérzékenyülve kért bocsánatot a fekete Greggstől, amiért ő a bőrszíne miatt eleve ki van zárva az ilyen veszélyes bevetésekből. Fehér emberként azonnal kiszúrnák őt a kizárólag feketék által lakott negyedekben, így a kockázatos fedett akciók mindig az afroamerikai rendőrökre hárulnak.

George Zimmerman a felmentése után elhagyja a tárgyalótermet Forrás: AFP/POOL/Gary W. Green

A gond az, hogy hiába terjed a politikai korrektség, hiába válnak páriává a rasszista megjegyzéseken kapott közszereplők (legutóbb a cukros receptjeiről és behízelgő modoráról ismert tévés szakács, Paula Deen bukott bele abba, hogy négerezett), ezekből a szegénység és bűnözés által sújtott negyedekből nagyon nehéznek tűnik a kitörés az ott élő kisebbségiek - túlnyomórészt feketék - számára.

Épp a múlt héten vettem részt egy fegyverproblémáról tartott konferencián, és az egyik előadó egy Linda Lutton nevű rádiós újságíró volt, aki hónapokat töltött Chicagónak abban a középiskolájában, amelynek tavaly közel harminc diákja halt meg, illetve sebesült meg a környéken kirobbant lövöldözésekben. Az iskola egy olyan városrészben van, ahol csak feketék laknak, és az egyes negyedeket különböző fegyveres bandák uralják. Lutton szerint a bandához való tartozás nem választási lehetőség kérdése: a helyi fiatalok - különösen a fiúk - automatikusan besorolódnak ahhoz a csoporthoz, amelynek a területén élnek, és akarva-akaratlanul részesévé válnak a tevékenységüknek.

Mark O'Mara védőügyvéd két kartonfigurával az utolsó védőbeszéd során Forrás: AFP/Getty Images/Pool/Joe Burbank

Nem lehet tudni, mi játszódott le pontosan George Zimmerman fejében azon az esős februári napon, de lehetséges, hogy az ezekkel a fiatalokkal kapcsolatos sztereotípiák ébredtek fel benne, amikor utánaeredt a csuklyás pulóveres Trayvon Martinnak. Szemtanúk hiányában az sem fog már sohasem kiderülni, hogy pontosan mi játszódott le kettőjük között, de a történetük nyomán újra fellángolt az Egyesült Államok történelmét végigkísérő vita a faji egyenlőségről.