A magyarok mindig azt csináltak, amit akartak

Két kontinens, öt ország és több mint fél évszázad. Ez a Magassy család története, amely a múlt század viharaiban jutott el kacskaringós úton Balatonkeneséről az amerikai fővárosba. Sikeresen beilleszkedtek, szép karriert futottak be, és bár a magyar szálak meggyengültek, nem szakadtak el szülőhazájuktól.

A Magassy testvérek Németország szívében, egy katonai tábor területén találkoztak először a nyugati világgal. Véget ért a második világháború, és megjelentek az amerikaiak az addig német őrök által felügyelt táborban. Az ott lakóknak konzerveket és déligyümölcsöket osztogattak, ezek a gyerekek előtt addig ismeretlenek voltak. A tizenéves Georgette-nek banánt, a hétéves Csabának narancsot adott az egyik katona - de a fiúnak fogalma sem volt róla, hogy mit kezdjen vele, és elkezdte úgy enni, mint az almát. Úgy mutatták meg neki, hogy le kell fejteni a héját, és csak a belsejét kell megenni.

A gyerekek a szüleikkel együtt néhány hónappal korábban hagyták el szülőhazájukat, Magyarországot, és aztán a teljes életüket a nyugati féltekén töltötték. Azon belül is nagyrészt az Egyesült Államokban, ahol sikeres karriert futottak be, pedig egymástól nagyon különböző területeken kötöttek ki. Magassy Georgette a világ legnagyobb könyvtáraként számon tartott Library of Congress egyik divízióját vezeti, Csaba Washington környékének egyik legismertebb plasztikai sebésze. A középső testvér, Gabriel egy kaliforniai mérnöki cég nemzetközi kapcsolatokért felelős vezetője volt, tizenkét évvel ezelőtt halt meg.

A szakmai sikerekben gazdag pályafutásokhoz tekervényes út vezetett, derült ki a beszélgetésekből, amelyeket Georgette-tel és Csabával folytattam. Az idős kora ellenére is élénk tekintetű és energikusan mesélő nővért a kongresszusi könyvtárban kerestem fel a Thomas Jeffersonról elnevezett impozáns, zegzugos folyosókkal teli épületszárnyban található irodájában. Öccsét, a 75 éves Csabát szintén a munkahelyén, a vagyonos lakóiról ismert McLean nevű környéken működő, tágas és láthatóan jól felszerelt rendelőjében interjúvoltam meg. A magyart mindketten nehézkesen beszélik, az anyaországgal csak laza kapcsolatot ápolnak, de a gyökereiket nem számolták fel. Ezt többek között az is jelzi, hogy Csaba büszkén hirdeti magyar származását rendelőjének honlapján, Georgette pedig jó viszonyt ápol a könyvtár több mint 200 ezer magyar kötetes gyűjteményét gondozó, szintén magyar származású kollégájával.

Családi vonatozás a háborúban

A Magassy család az ország elhagyása előtt Balatonkenesén lakott, ahol az apa az ottani kórházat vezette. "Elég jómódúak voltunk, volt földünk is" - idézte fel Csaba, hozzátéve, egy szép kilátással rendelkező, tágas házban laktak, nem volt okuk a panaszra. A második világháború azonban az ő életüket is felkavarta, és az 1944 márciusi német megszállást követő ősszel az apjuk is megkapta a katonai behívóját. Az akkor negyvenes éveinek közepén járó Gábor orvosi szolgálatára tartottak igényt, és Georgette emlékei szerint a parancs úgy szólt, ha nem vonul be 24 órán belül, akkor kivégzés vár rá.

A Magassy család története, Georgette Magassy a kongresszusi könyvtárban Forrás: Pethő András - Origo

Így az elválás hirtelen történt, az anyjuk azonban azonnal izgatott táviratozásba kezdett, hogy kiderítse, hova fogják vinni a férjét. "Kiderült, hogy Sopronon keresztül fognak utazni, és az is, hogy ott tudunk csatlakozni hozzá a vonatra" - mondta Georgette. Arra már nem emlékezett, hogy az anyja hogyan tudta elintézni, hogy a család feljusson a katonákat szállító vonatra, de megjegyezte, "akkor is úgy működött, mint mindig: ha voltak jó kapcsolataid, el lehetett intézni szinte bármit".

A több héten át tartó vonatozás után megérkeztek a Németország középső részén található Osterodéhez közeli katonai táborba. Csabának homályos emlékei vannak erről az időszakról, de az megmaradt benne, hogy a német katonák által felügyelt létesítményen belül szabadon mozoghattak, de a szögesdróttal is felszerelt kerítésen kívülre nem mehettek. Georgette úgy emlékszik, hogy főként a németekkel szövetséges vagy általuk megszállt országok sebesült katonái voltak ott a családtagjaikkal együtt. "A mi barakkunkban magyarok voltak, de laktak a táborban lengyelek és litvánok is."

Hallotta, mit csinálnak a kommunisták

A háború befejeződésével és a déligyümölcsöket hozó amerikai katonák megérkezésével annyi változott, hogy a tábor területét már elhagyhatták, de továbbra is ott maradtak Osterodében. A gyerekek elkezdtek járni a helyi iskolába, az apa pedig részt vett a szövetségesek által életre hívott, a háborús menekültek hazajutását segítő szervezet (United Nations Relief and Rehabilitation Administration) munkájában. Ez azonban csak átmeneti megoldás volt, és a szülők hezitáltak, hogy mihez is kezdjenek. Két év elteltével az apa hajlott arra, hogy visszatérjenek Magyarországra, és nem tartott attól sem, hogy az esetlegesen változó politikai helyzet kedvezőtlenül érheti. Georgette szerint azzal érvelt a családi beszélgetések során, hogy "soha nem politizáltam, orvosokra pedig mindig szükség lesz".

Az anya ugyanakkor hajthatatlan volt, mert Csaba szerint ő "hallott arról, amit a kommunisták csinálnak, és nem akart visszamenni". A szintén Georgette nevet viselő feleség inkább az Egyesült Államokba akart menni, amelyet egy barátja úgy írt le neki, hogy "a méz és a tej földje". Be is adták a bevándorláshoz szükséges papírokat, a hatalmas túljelentkezés miatt azonban tudták, hogy a bejutásra valószínűleg hosszan kell várniuk.

A Magassy plasztikai sebészet épülete Forrás: Pethő András - Origo

A várakozás majdnem tíz évig tartott, és közben a Magassy család több országot is megjárt. Az anya egyik testvére a Kanári-szigeteken dolgozott lepraspecialista orvosként, és megüzente, hogy szívesen fogadja őket. A család 1947-ben költözött oda (előbb vonattal átmentek Hollandiába, majd onnan egy teherhajóval utaztak tovább), az apának ugyanakkor nehézséget okozott az álláskeresés, részben, mert az orvosi munkához újra meg kellett volna szereznie a képzettséget igazoló papírokat. A helyi argentin konzul rábeszélésére így átment Argentínába, ahol a diplomata szerint akkor "nagy szükség volt orvosokra". Bár ott is le kellett tennie a vizsgákat, de Georgette szerint ez nem jelentett számára különösebb problémát, mert a magyarországi latintanulás után könnyen ment neki a spanyol.

A család 1950-ben követte őt Argentínába, amelyet Georgette és Csaba hamar megszeretett, annak ellenére is, hogy először nagyon szerény körülmények között éltek Buenos Aires egyik szegénynegyedében. Georgette megjegyezte, a Kanári-szigeteken és a Buenos Airesben szerzett élményeknek köszönheti azt, hogy ma sem riad meg sem a patkányoktól, sem a csótányoktól.

Az utolsó arisztokrata

Öt év argentínai tartózkodás után kapták meg a bevándorlási engedélyt az Egyesült Államokba, de addigra annyira megszerették a latin-amerikai országot, hogy nehéz volt a váltás. Georgette szerint különösen nehézzé tette a költözést, hogy 1956 januárjában utaztak, így az argentínai nyarat kellett otthagyniuk az északi féltekét uraló téli időjárásért. Ennek ellenére az első benyomások nagyon kedvezőek voltak számukra. A főként természeti tájairól ismert Dél-Dakota államba érkeztek meg, az apa ugyanis először ott kapott munkát, és Georgette-nek azonnal szemet szúrt, hogy reggelente mindenki a ház elé kapja a tejet és az újságot. "Argentína után ez furcsa volt, mert ott azonnal ellopták volna ezeket" - mondta, bár hozzátette, hogy azóta itt is változtak a dolgok, és már nem bíznak annyira egymásban az emberek.

A család hamar berendezkedett, Csaba és Georgette a szomszédos Nebraska államban járt főiskolára, a család pedig egy év dél-dakotai tartózkodás után átköltözött New York államba, ahol az apa (az újabb vizsgák letétele után) pszichiáterként kezdett dolgozni. Az érkezésük évében forrósodott fel a helyzet Magyarországon, és Csaba szerint igyekeztek követni a híreket. Azt mondta, innen nekik úgy tűnt, hogy a szovjetek nem akartak mindenáron beavatkozni, és csak az után szánták el magukat erre, hogy látták az Egyesült Államok tétlenségét. "Sajnos Eisenhower (az akkori amerikai elnök) túlságosan beszari volt ahhoz, hogy segítsen" - jegyezte meg keserűen Csaba.

Csaba Magassy plasztikai sebészetének irodájában Forrás: Pethő András - Origo

A családon belül leginkább talán az apa számára hiányzott Magyarország. "Elmúlt már ötvenéves, amikor ide került. Az élete nagy részét Magyarországon töltötte" - magyarázta Csaba. Az anya ehhez képest sokkal kozmopolitább volt, és Georgette szerint ő volt az is, aki mindig igyekezett ösztönözni őket a nyelvtanulásra. "Az utolsó arisztokraták egyike volt. Fehér kesztyűt és kalapot hordott, főzni pedig csak akkor tanult meg, amikor elhagytuk Magyarországot" - mesélte Csaba az anyjáról, aki szerinte "a 30-as, 40-es években élt, és később is mindig azt az időszakot emlegette".

Nagy országokban nőttek fel

A gyerekek közben gyökeret eresztettek az Egyesült Államokban. Megházasodtak, gyerekeik születtek, és szépen haladt előre a karrierjük is. Georgette már a 60-as évek elején bekerült a kongresszusi könyvtárba, ahol egészen a spanyol nyelvű részleg vezetői posztjáig emelkedett, Csaba pedig a légierőben pilótaként tett néhány éves kitérő után jutott el a plasztikai sebészethez. Akkoriban állítása szerint többen óva intették attól, hogy ezzel próbálkozzon Washingtonban, de végül bejöttek a számításai. A politika és a média világában központi szerepet betöltő főváros tele van potenciális ügyfelekkel, és Csaba szerint neki is sok páciense volt ebből a közegből. "Meg lennél lepődve, ha tudnád, hány politikusnak volt plasztikai műtétje" - mondta a nevét viselő épületben (Magassy Building) folytatott beszélgetésünk során. Neveket ugyanakkor az orvosok és betegek közötti bizalmas kapcsolatra hivatkozva nem akart mondani.

Magyarországra 1981-ben mentek vissza először. Georgette egy, a latin-amerikai irodalomról szóló konferencián vett részt Budapesten, és később csatlakoztak hozzá a szülei és egyik lánya is. Máig megmaradt benne az, hogy a rendezvény egyik magyar résztvevője megkérdezte tőle, nem sajnálja-e azt, hogy a szülei kivándoroltak, amire ő azt válaszolta, hogy “nem bánom, mert nagy országokban nőttem fel, és szeretem a nagy országokat”. Georgette ugyanakkor most nekem hozzátette, hogy ez a válasz csak részlegesen volt igaz, és udvariasságból nem mondta azt, hogy kifejezetten örül annak, hogy az Egyesült Államokban él. Szerinte ha visszatértek volna Magyarországra, akkor a családi háttér miatt biztosan nem lett volna lehetősége például arra, hogy egyetemre járjon.

Csaba Magassy pilóta is volt a légierőben, az emlékeket irodája falán máig őrzi Forrás: Pethő András - Origo

A magyarországi tartózkodása során már csak az amerikai kongresszushoz való kötődése miatt is szigorúan ügyelt arra, hogy ne politizáljon, és Csaba szintén úgy emlékszik, hogy az ő látogatásai alatt sem kerültek szóba közéleti témák. Ő arra emlékszik, hogy lovaglócsizmába dugva vitt karórákat a rokonoknak, akik nagyon örültek az ajándékoknak, és mindenki barátságos volt vele: "Folyton etettek minket, és azt kérdezgették: mi van, nem ízlik?"

Temetés Magyarországon

A szülők később minden évben visszamentek Magyarországra, egészen az apjuk 1990-ben bekövetkezett haláláig. Bár ő akkor már több mint negyven éve távol élt a hazájától, a kérésére Magyarországon, a Pápához közeli Külsővaton helyezték el a maradványait a családi kriptában. A feleségének nem volt ilyen kérése, őt 2001-ben bekövetkezett halála után itt, Washingtonban temették el.

A szülőkre jellemző identitásbeli ellentmondások továbbra is jelen vannak a családban. Amikor Georgette-et, a magyar származású, de erős latin kötődésekkel is rendelkező amerikait kérdeztem erről, akkor elakadt a szava, és csak annyit mondott: "Ez nehéz kérdés. Több identitásom van." A kérdés ugyanakkor láthatóan nem hagyta nyugodni, és amikor a könyvtár folyosóin sétálva folytattuk a beszélgetést, akkor egyszer csak megállt, felém fordult, és kijelentette: "amerikai vagyok".

Georgette Magassy a Kongresszusi Könyvtárban Magyarország térképével Forrás: Pethő András - Origo

Szerinte az Egyesült Államok különlegessége épp az, hogy itt otthon érezhetik magukat a különböző nemzeti gyökerekkel rendelkező emberek. Még ha a magyar szál háttérbe is szorult (a magyar irodalmat például már nem követi), azért arra ügyel, hogy ne vesszen el teljesen a családon belül. Négy gyereke közül ketten kiválóan beszélnek magyarul, és magyar útlevelük is van. Egyikük négy évet élt Budapesten a 90-es évek közepén, és azóta is rendszeresen visszajár. Georgette ugyan 2002-ben volt utoljára a szülőhazájában, jövőre újabb látogatást tervez: "A kisunokám 7 éves lesz, és jó lenne, ha megismerné az országot."

A szabadságharc és a dohánytilalom

Csaba az apja halála óta nem járt Magyarországon, és bár érdeklődik a fejlemények iránt, az soha nem jutott eszébe, hogy ingatlant vásároljon ott, és így meg is vesse a lábát. Erről már a rendelőjéhez közeli étteremben beszélgettünk, ahol kötetlenebbül zajlott az interjú, és valahogy szóba került egyebek mellett az is, hogy a lányának a keresztapja tüdőrákban halt meg. "De hát akkoriban mindenki dohányzott" - mondta Csaba, és egyből hozzátette, emlékszik rá, hogy Magyarországon is mindenhol vágni lehetett a füstöt.

Mondtam neki, hogy régebben ez tényleg így volt, de ma már otthon is tilos a dohányzás az éttermekben és a bárokban. Ezen nagyon elcsodálkozott, és megjegyezte, hogy biztosan nagy ellenkezés volt a tilalommal szemben. "A magyarok mindig a szabadságért küzdöttek. Nem lehetett megmondani nekik, hogy mit csináljanak" - magyarázta. Majd amikor közöltem vele, hogy tudomásom szerint különösebb társadalmi ellenállás nélkül zajlott a tiltás bevezetése, még inkább meglepődött. Az ebédet befejeztük, az interjúnak vége volt, és ő csak hitetlenkedve ingatta a fejét, miközben feltette a napszemüvegét, és lerakott néhány dollárt az asztalra, a számla mellé.