Egy birodalom megremeg

2013.08.06. 08:50

A Washington Post a fénykorában térdre kényszerített egy elnököt, de most bajban van. A lapot 80 éven át kiadó családi cég eladja az újságot az egyik legsikeresebb internetes vállalkozónak. A Postnál dolgozó munkatársunk ott volt a hír bejelentésekor, és leírta, hogy miért korai még temetni a világ egyik leghíresebb lapját.

"Ez nem kezdődik valami jól" - súgta oda nekem egyik kollégám. A Washington Post épületének földszinti előadótermében ültünk egy váratlanul összehívott dolgozói fórumon, és a cég vezetője, Don Graham épp megkért mindenkit, hogy a következő tíz percben senki ne posztoljon és tweeteljen semmit, mert egy nagyon fontos bejelentést készül tenni.

Hasonló összejöveteleket rendszeresen tartanak a Post dolgozóinak, a váratlan időzítés ugyanakkor sokak gyanakvását felkeltette. A liftben többen azon spekuláltak, hogy biztosan arról van szó, hogy eladják az újságot, a hangvételből leszűrve azonban ezt legfeljebb valamilyen rossz viccnek tartották. Sokkal valószínűbbnek tűnt az, hogy a cég vezetése annak bejelentésére készül, hogy végre sikerült új irodaházat találni a szerkesztőségnek. Már hónapokkal ezelőtt tudatta a menedzsment, hogy a Post el akarja adni a város központjában, a Fehér Háztól néhány percnyi sétára található székházát, és helyette egy, a szerkesztőségi munkát jobban szolgáló - és vélhetően olcsóbb - épületet keresnek.

Hamar kiderült azonban, hogy a viccelődőknek volt igazuk. Don Graham közvetlenül a tweetelésre vonatkozó figyelmeztetés után bejelentette, hogy úgy döntöttek, eladják a Washington Postot (és még néhány kevésbé jelentős helyi sajtóterméket) az Amazon tulajdonosának, Jeff Bezosnak 250 millió dollárért. "Épp ezekben a pillanatokban hozza nyilvánosságra a döntést a cégünk" - fogalmazott Graham.

Amikor megnémulnak a riporterek

Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy dolgozói fórumokon legyek szemtanúja történelmi eseményeknek, így hirtelen nekem is összeszorult a gyomrom, de persze nálam sokkal jobban megdöbbentek azok, akik évek, évtizedek óta dolgoznak a Postnál. Néhányan a szemüket törölgették, de a túlnyomó többség csak ült néma csendben. Ezt a csendet a sokkhatás szülte, amit leginkább az tett nyilvánvalóvá, hogy amikor Graham jelezte, most már lehet kérdéseket feltenni, akkor a több száz újságíróval teli teremben legalább fél percig nem jelentkezett senki.

A bejelentés a lap székházának ajtaja felett futó fényújságbanForrás: AFP/Getty Images

A jelenetre tökéletesen illett az a klisészerű fordulat, amely szerint "egy korszak ért véget". Az 1877-ben alapított Washington Post épp nyolcvan éve van a Graham család tulajdonában, és ugyan a cég közben tőzsdére vonult, az irányítási jogok megmaradtak a kezükben. A sokáig lomha, a helyi hírversenyben rendszerint alulmaradó újság az ő vezetésük alatt vált nemcsak az Egyesült Államok, hanem a világ egyik legfontosabb és legtekintélyesebb újságjává. A lap nevéhez fűződik a modern kori újságírás legkomolyabb teljesítménye, a Richard Nixon elnök bukásához vezető Watergate-botrány feltárása, de azóta is rendszeresen szállítják a jobbnál jobb sztorikat. Legutóbb a titkos amerikai kormányzati megfigyelési rendszerről közöltek - a brit Guardiannel versengve - fontos, az egész világon a vezető hírek közé kerülő információkat.

Felborult a modell

Régóta ismert persze, hogy a legtöbb hagyományos médiavállalathoz hasonlóan a Washington Post is súlyos anyagi nehézségekkel küszködik. Épp a szombati újságban jelent meg egy cikk arról, hogy az idei második negyedévben tovább csökkent a lap által termelt bevétel, és folyamatosan esik vissza az eladott példányszám is.

A gondok a Post esetében is arra vezethetők vissza, hogy felborult a médiapiaci körökben sokat emlegetett üzleti modell. Az internethasználat elterjedésével egyre kevesebben olvasnak nyomtatott újságot, és így vészesen fogy a hirdetési bevétel, míg a webes reklámokkal sokkal kevesebb pénzt lehet behozni. Közben ráadásul változtak a médiafogyasztási szokások is, és a Facebooknak, Twitternek, valamint a mobileszközöknek a terjedése felgyorsította nemcsak a hírek fogyasztását, hanem készítését is. Ahogy itt Amerikában mondogatják, a hírciklus - bármit is jelentsen ez - már nem egy napig, hanem legfeljebb néhány óráig vagy esetleg még rövidebb ideig tart.

A Post nem járt az élen ezekben a változásokban, és ezekkel tisztában voltam én is, amikor január végén egy ösztöndíjprogram keretében ide kerültem. Néhány hónappal korábban ellátogattam a kifejezetten pörgős politikai hírekre koncentráló Politico szerkesztőségébe, és érdeklődve hallgattam, hogy ott a Postot csak lesajnálva emlegették, mint valamilyen öregkorára meghülyült rokont. A különböző médiapiaci elemzésekben pedig legfeljebb úgy szokott előkerülni a sokáig tekintélyt parancsoló név, mint a válsággal küszködő cégek egyik legriasztóbb mintapéldánya.

A kritikák nem voltak alaptalanok. A nyomtatott és az online szerkesztőséget például csak 2009-ben egyesítették, ami sokat elárul arról, hogy a lap mennyire sietett lépést tartani a korral. A lomhaság magyarázható azzal, hogy a médiapiaci változások hirtelen jöttek, a Post pedig még a kilencvenes években is kifejezetten jövedelmező vállalkozás volt. Ennek az aranykornak persze később meglett az ára, a siker ugyanis rugalmatlansághoz vezetett. Az új és menő online újságok között emlegetett Quartz egyik szerkesztője mesélte nekem és több más külföldi újságírónak a New York-i szerkesztőségükben azt, hogy elvesztegetettnek tartja a Washington Postnál töltött éveit. Szerinte mivel nem volt igazán komoly versenytársuk, nem is ösztönözte őket semmi a fejlődésre.

Megy az agyalás

Az állandó károgás ellenére én nagy izgalommal kezdtem meg a gyakorlatomat fél évvel ezelőtt. Az interneten régóta követem a Washington Postot, lassan egy éve pedig a nyomtatott lapot is megkapom minden reggel a küszöbre. Nagyon szeretem a tárgyilagos, lényegre törő, mégis olvasmányos cikkeit, a novellaszerűen megírt riportjait és a szédítően mélyre ásó nyomozó anyagait. A múlt század közepének amerikai médiájáról szóló nagyszerű könyvben, a The Powers That Be-ben is a Postról szóló fejezetek érdekeltek legjobban, és kíváncsian vettem kézbe a legendás főszerkesztő, Ben Bradlee életrajzát (A Good Life), valamint a lap közelmúltjáról szóló Morning Miracle című könyvet is. A Watergate-ügy feltárását bemutató All The President’s Men-t (ami nemcsak kordokumentumnak, hanem újságírói módszertani könyvnek is kiváló) nemrég olvastam harmadszor, és valószínűleg nem utoljára.

A Washington Post két legendás riportere,   Bob Woodward (jobbra) és Carl Bernstein 2005-ben. Ők robbantották ki a   Watergate-botránytForrás: AFP

Ezeknek a médiatörténeti ismereteknek a bűvöletében érkeztem meg tehát a szerkesztőségbe, de hamar feltűnt az, hogy a sokak által már leírt újság valójában nagyon is korszerű. Sok a fiatal (többen közülük középvezetői pozícióban), komoly energiákat ölnek a közösségi médiás jelenlétbe, és állandóan megy az agyalás azon, hogy milyen webes alkalmazásokkal lehetne feldobni a cikkeket. A technikai profizmus különösen szembetűnő a nyomozóanyagok készítésénél, amelyeknél a riporterek rutinszerűen vetnek be összetett adatelemzői műveleteket vagy programozói munkát is igénylő eszközöket.

Mint amikor hagymát hámozol

Később aztán rájöttem arra is, hogy ezek ugyan fontos kellékek, de a lap igazi ereje - bármennyire is fennkölten hangzik - az igazság kitartó keresésében van. Erre a tanulságra személyes tapasztalatok is rávezettek. Sokáig azt gondoltam például magamról, hogy viszonylag alapos, a részletekre odafigyelő riporter vagyok, de aztán a nyomozórovathoz kerülve (ahova a jelentkezésemkor kértem magam) elég hamar átértékeltem ezt. Egy szerencsétlen rendőr őrmestert például legalább hatszor kellett visszahívnom, hogy kikérdezzem egy bűncselekmény részleteiről. Először ugyan nem értettem, hogy miért fontos tudni többek között az, hogy a lefűrészelt csövű puskát vajon az autó első vagy hátsó ülésén találták-e meg a járőrök, végül azonban rájöttem, hogy ezek a minden részletre kiterjedő kérdések teszik lehetővé azt, hogy az olvasók teljesebb és átélhetőbb képet kapjanak a történésekről.

Sokat lehet itt tanulni a kitartásról és a szívósságról is. Az egyik feladatom egy adatbázis megszerzése volt, és nagyon nehezen haladtam vele, mert az illetékes hatóság nem volt éppen együttműködő. Megpróbáltam különböző manőverekkel kikerülni az általuk emelt jogi és technikai akadályokat, de ez elég lassan ment, és egy felemás eredménnyel zárult interjú után jeleztem is a frusztrációmat az engem terelgető riporternek. Ő nem értette, hogy mi bajom van, elvégre néhány dolgot sikerült tisztázni, és ellátott egy jó tanáccsal, amire sokáig emlékezni fogok: "Az ilyen sztorik olyanok, mint amikor hámozod a hagymát, és haladsz a belseje felé. Úgyhogy ne veszítsd el a kedved."

Bár kívülről talán nem látszik, de az újságírás gyönyörű szakma, és a Post ennek a hozzáállásnak köszönhetően vált képessé arra, hogy megtestesítse a szépségét. A kitartó kérdezésnek és a türelemnek az eredménye a lap legújabb büszkesége is. Még tavasszal jelentek meg a Postban az első cikkek arról, hogy milyen vitatható ajándékokat kapott Virginia állam kormányzója egy üzletembertől, a lap újságírói pedig azóta lépésről lépésre, sebészi pontossággal tárták fel az egyre gyanúsabbnak tűnő kapcsolatot. A kormányzó először még legyintett az állításokra, nemrég azonban már a választók bocsánatáért esedezett.

A cikksorozat készítésében főszerepet játszó riportert, Rosalind Heldermant külön is néven nevezte Don Graham, amikor a dolgozói fórumon a Post értékeiről beszélt. Szerinte a hosszú távú befektetőként ismert internetmilliárdosban, Jeff Bezosban olyan vevőt találtak, aki tiszteletben fogja tartani a lap újságírói küldetését. Erre rímelt Bezos üzenete is, amelynek egyik legfontosabb mondata az volt, hogy "követni fogjuk az igazságot, bárhova is vezesse". Talán ennek az egyszerű, de mégis erős kijelentésnek is betudható, hogy sok újságíró bizakodva sétált vissza a szerkesztőségbe. Akadt, akinek viccelődni is volt kedve, és amikor csörgött a telefonja az asztalon, akkor azzal vette fel: "Itt az Amazon, mit akar rendelni?"