Jegyet adott a mennyországba

Normális egy öngyilkos merénylő? Pszichológiai értelemben sokszor igen. De akkor miért öli meg magát? Hogy kitörjön, elérje a katarzist, és szót fogadjon. Az öngyilkos merénylők lélektana.

Ha valakinek öngyilkos merénylőre van szüksége, akkor két dolgot tehet: vagy keres magának egy könnyen beszervezhető önkéntest, aki amúgy is depresszióval és öngyilkossági hajlammal küszködik, vagy egy sebezhető, befolyásolható embert, akiből kiöli az élethez való ragaszkodást. Az öngyilkos merénylők lelkivilágát és motivációit vizsgáló kutatások alapján legalábbis ez a két módszer tűnik a legcélravezetőbbnek egy sikeres küldetéshez.

Becslések szerint 2001 és 2010 között 300 százalékkal nőtt az öngyilkos támadások száma világszerte, vagyis a harcnak ezt a módját előnyben részesítő szervezetek és a vezetőik valamit nagyon jól csináltak. A Kenyában az elmúlt napokban hatalmas vérfürdőt rendező szomáliai al-Sababnak olyan meggyőző ereje volt, hogy még az Egyesült Államokból és az európai országokból is sikerült öngyilkos merényletre jelentkezőket toboroznia.

Mi veszi rá az embereket arra, hogy egy ügy érdekében a biztos halált válasszák? Mi játszódik le a fejükben, miközben készülnek a nagy pillanatra? És mire gondolnak akkor, amikor megnyomják a gombot a robbanószerkezeten?

Műmerénylő a riói karneválon. Vannak, akik sokkal komolyabban veszik Forrás: AFP/Venderli Almeida

"Soha az életben nem éreztem olyan nyugodtnak magam, mint akkor. Isten akarata volt. Nagyon boldog voltam, miközben vártam, hogy eljöjjön az idő" - emlékezett vissza a gomb megnyomása előtti pillanatokra Murad Tavalbeh a CBS 60 Minutes című műsorában. A palesztin fiatal csak azért szólalhatott meg öngyilkos merénylőként, mert sikertelen volt az akciója. Muradot a bátyja beszélte rá az öngyilkos merényletre Haifa egyik zsúfolt piacán. "Jegyet adott a mennyországba. Fogtam, és megcsókoltam a kezét, mert valami igazán értékes dolgot adott nekem."

A pszichológia nézőpontja

Brutalitás, torzítás, konformitás. Noam Shpancer pszichológus szerint ezzel a három fogalommal kellően körülírhatók az öngyilkos merénylők. Szerinte jobb, ha elfogadjuk, hogy az emberi fajt legalább annyira izgalomba hozza a brutalitás, mint a szex, ráadásul a brutalitás nemcsak eszköz egy cél elérésére, hanem maga a cél. A másik fontos szempont az öngyilkos merénylők megértésében a társadalom ereje. A társdalomtól kapjuk a nyelvet, a világnézetet, az identitást és azokat a szabályokat és rituálékat, amelyeknek a segítségével képesek vagyunk az együttélésre. Noam Shpancer szerint az öngyilkos támadások ebben a kontextusban csak új formái a brutális rituálék hagyományainak, amelyek a történelemben az inkvizícióban, a boszorkányüldözésben, a lincselésekben vagy a háborúk idején elkövetett nemi erőszakban nyilvánultak meg.

Az öngyilkos merénylők megfejtéséhez lényeges szempont még a meggyőződés, hogy az egyénnek és a csoportjának a birtokában van a végső igazság. "A mi isteni történeteink - a feltámadás, a tenger kettéválasztása, az állatok Noé bárkáján - számunkra dicsőségesek, mélyek és teljesen hitelesek, míg az ő történeteik - a szüzek, akik ráadásul hetvenen vannak! - furcsák, nevetségesek és bolondosak" - hoz példát Noam Shpancer. Szerinte azonban ezek a meggyőződések nem tartalmukban veszélyesek, hanem a folyamatukban, tehát nem a történetek, hanem a meggyőződés fanatizmusa kockázatos.

Ezeknek a szempontoknak a figyelembevételével az öngyilkos merénylet tulajdonképpen ésszerű, bár extrém emberi alkalmazkodási forma: nem őrült egyének elborult tette, hanem társadalmi rituálé - állítja a pszichológus. Amikor egy társadalom a saját túléléséért küzd egy nála sokkal erősebb ellenséggel, akkor nem irracionális megnyilvánulás, ha felkarolja és ünnepeli az ügy érdekében meghozott nagy áldozatokat, főleg, ha ezek különösen brutálisak és hatékonyak a harcban.

Hatalmas pusztítást képesek végezni. Az iszlámábádi Marriott Hotel a 2008-as robbantás után Forrás: AFP/Farooq Naeem

Őrült vagy normális?

Dr. Ariel Merari még nem találkozott olyan esettel, amikor az öngyilkos merénylő pszichotikus volt. Pedig az izraeli pszichológus elég nagy mintából merített, egész pontosan az elmúlt 18 év mindegyik közel-keleti merényletét tanulmányozta. A CBS 60 Minutes című műsorában azt mondta, az öngyilkos merénylők pszichológiai profiljában az egyetlen abnormitás a félelem hiánya a támadás ideje alatt. Vannak ugyanakkor olyan személyiségjegyeik, amelyek fogékonnyá teszik őket a beszervezésre.

Az Ariel Merari által vizsgált öngyilkos merénylők kétharmada úgynevezett függő-elkerülő személyiség volt. Ezeknek az embereknek nehezükre esik nemet mondani a tekintélyre, erősen befolyásolja őket mások véleménye, és nagyobb valószínűséggel cselekednek akár a saját meggyőződésükkel szemben is. A maradék egyharmad impulzív és érzelmileg instabil volt, ők voltak azok, akik az utolsó pillanatban esetleg meginogtak. Ezzel szemben a támadások szervezői és a szervezetek parancsnokai manipulatívak, pragmatikusak, a merénylőknél általában intelligensebbek és idősebbek voltak.

A küldetés végrehajtásánál az öngyilkos merénylők általában egy disszociációként emlegetett állapotba kerülnek - magyarázta egy interjúban a pszichológus. Ilyenkor kizárnak minden zavaró gondolatot, és csak a feladatra koncentrálnak. Ezért van az, hogy azok a merénylők, akik valamiért hibáznak, és ezért nem tudják működésbe hozni a robbanószerkezetet, általában nem emlékeznek semmire abból, ami a merénylet ideje alatt történt. Merari szerint a beszervezett öngyilkos merénylőket nehéz megingatni, mert ők már halottnak tekintik magukat, és számukra nincs visszatérés a nélkül, hogy ne veszítenék el az önbecsülésüket.

Iraki rendőr távolítja el a bombát egy 15 éves lány testéről. A lány lemondott gyilkos szándékáról Forrás: AFP/Iraki rendőrség

Dr. Ejad Szarradzs Gázában több öngyilkos merénylő családját kezelte. Meglepő módon ő is arra jutott, hogy az erőszak nem meghatározó az öngyilkos merényletre vállalkozók életében, sőt, általában félénk, magukba zárkózó emberekről van szó, akiknek rendszerint a kommunikációval van problémájuk. Dr. Ejad Szarradzs szerint ezek a fiatalemberek úgy lesznek úrrá a félénkségükön, hogy azokká a hősökké válnak, akiket bálványoznak, vagyis az életüket feláldozó mártírokká.

Sokkal jobban meg kellene érteni őket

A büntetőjoggal foglalkozó Adam Lankford szerint viszont nem helyes pszichológiailag normálisnak beállítani az öngyilkos merénylőket. A terrorizmus szakértői különösen a 2001. szeptember 11-ei támadások után tettek kísérletet az öngyilkos merénylők lelki világának a feltérképezésére, és sokan arra jutottak, hogy ezek az emberek pszichológiailag normálisak, és tulajdonképpen nem is nagyon különböznek az amerikai különleges egységek katonáitól: készek meghalni egy olyan ügyért, amelyben hisznek. Adam Lankford azonban azt mondja, ezek az emberek nemhogy pszichológiailag nem normálisak, hanem határozottan öngyilkos hajlamúak. Úgy véli, ennek a felismerése nélkül kudarcra van ítélve minden kísérlet az öngyilkos merényletek megakadályozására.

Leveleket, naplóbejegyzéseket, esettanulmányokat és videókat vizsgált meg, és arra jutott, hogy ezek az önpusztító gyilkosok gyakran komoly mentális traumáktól szenvedtek, és több jelét is mutatták a szuicid hajlamnak: idealizálták, tervezgették az öngyilkosságot, és már kísérleteztek az életük kioltásával.

A terrorvezérek jól felfogott stratégiai érdeke azonban, hogy a merénylőik öngyilkos hajlamait tagadják, hiszen ezek az emberek az ő elképzeléseik szerint nem öngyilkosságot, hanem dicsőséges mártírtettet hajtanak végre. A traumatizált szülők is inkább szeretnék azt hinni, hogy a gyerekeik hősök voltak. Az öngyilkos hajlamú emberek pedig általában tagadják az öngyilkos hajlamaikat. Ez különösen a muszlim fundamentalisták érdeke, hiszen az iszlám vallás értelmében az öngyilkosok pokolra jutnak. A mártírokat viszont tárt karokkal várják a mennyországban.

Adam Lankford szerint még a szeptember 11-ei terrortámadások vezéralakjáról, Mohamed Attáról is kialakult kép is félreértéseken alapul. Attát a normális öngyilkos merénylő archetípusának is tekintették, csakhogy ő is évekig szenvedett társadalmi elszigeteltségtől, depressziótól, bűntudattól és szégyenérzettől, vagyis pszichológiailag nem volt normálisnak tekinthető.

Adam Lankford szerint azért veszélyes normálisnak vagy mártírnak tekinteni az öngyilkos merénylőket, mert ez a címkézés a terroristavezetőknek kedvez: egyrészt dicsőíthetik az öngyilkos merénylőket, és ez jól jön nekik a toborzásnál. Másrészt ez a hozzáállás megnehezíti a támadások megakadályozását, márpedig a merényletek meghiúsításához sokkal jobban meg kellene érteni az öngyilkos merénylőket.

Marvan története

A Time magazinnak 2005-ben sikerült interjút készítenie egy leendő öngyilkos merénylővel Bagdadban. A Falludzsából származó, akkor húszéves Marvan Abu Ubeida azt mondta, a várakozás volt a legnehezebb a mártírság felé vezető úton. Az iraki fiatalember lázadóparancsnokok és szunnita vallási vezetők irányításával vett részt pszichológiai és spirituális kiképzéseken, sokat olvasta a Koránt, és ismerkedett a dzsihád történetével és a szent harc nagy mártírjaival. Az eltökéltségét csak erősítették azok a beszédek, amelyeket felvételről hallgatott vissza, és amelyek a harcosokat a mennyországban váró jutalmakról szóltak.

Marvan ezen kívül az ideje nagy részét az utolsó imája gyakorlásával töltötte. Ebben egyebek között azt kellett kérnie Allahtól, áldja meg a küldetését azzal, hogy minél több amerikait meggyilkoljon, és tisztítsa meg a lelkét, hogy készen álljon a találkozásra vele. Vannak, akik életük utolsó időszakát azzal töltik, hogy kifizetik az adósságaikat, elrendezik a családi ügyeiket, elbúcsúznak a számukra fontos emberektől. Sokuknak fontos az is, hogy összegyűjtsék annak a hetven embernek a nevét, akiknek helyet biztosíthatnak maguk mellett a mennyországban, bár Marvan ezzel a lehetőséggel nem élt, a Time újságíróinak azt mondta, nem is ismer ennyi embert. Cáfolta viszont azokat a jelentéseket, hogy az öngyilkos merénylőkbe valamilyen tudatmódosító szerrel öntenek bátorságot. "Ezekre a küldetésekre úgy megyünk, hogy tudjuk, hamarosan találkozunk a Teremtővel. Gondolják, hogy részegen vagy bedrogozva kerülnénk Allah színe elé? Elképzelhetetlen."

Az orosz forradalmároktól a tamil tigrisekig

Jeffrey William Lewis történész szerint az öngyilkos merénylőkre helyesebb úgy tekinteni, mint humán katonai technológiára, amely egy szervezet irányítása alatt áll, és nem úgy, mint az egyéni fanatizmus képviselőire. Szerinte az öngyilkos merénylet egyfajta fegyver, egy alternatív technológia, amely olyan képességekkel ruházza fel a fegyveres csoportokat, amilyennel a fejlettebb országok hadereje rendelkezik.

Az öngyilkos merényleten mint hadviselési formán sokat lendített a dinamit feltalálása. Az új, félelmetes fegyver gyorsan a szélsőséges csoportok kedvence lett, de hamarosan azzal a problémával szembesültek, hogy bár a puskapornál hússzor erősebb eszköz volt a kezükben, technikailag nehezen tudták megoldani, hogy a dinamit jó helyen és jó időben robbanjon fel. Egy, az orosz birodalomban tevékenykedő terroristának, Ignatyij Grinyevickijnek jutott eszébe, hogy a bombát célszerű lenne valahogyan összekötni az emberrel, aki működésbe hozza. Ennek a sikerét a saját példájával bizonyította. Grinyevickijnek és csapatának a célpontjában II. Sándor cár állt, és a lelkes terroristának egy bombával sikerül magát és a cárt is megölnie. A következő évtizedekben több orosz forradalmár is követte a példáját, a mai szervezett formától azonban még távol volt az akkori öngyilkos merénylők lelkesedése.

Kamikaze pilóták bevetés előtt Forrás: Wikipedia

Az öngyilkos támadások hatékonyságához szükséges szervezeti apparátus a második világháború idején, Japánban bontakozott ki. A japán birodalom több mint háromezer emberi bombát vetett be az amerikai erők ellen. A kamikazéknak a pusztításon túl fontos feladatuk volt még, hogy tudatosítsák az ellenségben azt a fanatizmust és eltökéltséget, amellyel Japán szembeszáll velük. A képzett pilótákat kár lett volna feláldozni ilyen küldetésekben, a hadseregen kívülről érkező fiatal emberek azonban már megfeleltek a célnak, és bár sokan közülük nem akartak meghalni, a háborús időkben nem sok választásuk volt. Az általuk írt levelek alapján viszont elképesztően nyugodt és békés lelkek rajzolódtak ki a küldetések előtt. Az amerikai haditengerészetre nyilván nem voltak képesek óriási csapást mérni, de a megfélemlítő erejük azóta is legendás.

Az amerikaiaknak legközelebb a nyolcvanas évek elején akadt dolguk öngyilkos merénylőkkel. 1983-ban az amerikai haditengerészet libanoni bázisán robbantotta fel magát, és ölt meg 241 embert egy merénylő. Az iráni befolyás alatt álló síita Hezbollah egymás után adta a világnak az öngyilkos merénylőket. A libanoni síiták elkeseredésére és fanatizmusára épített szervezettség különösen hatékonynak bizonyult, és a Hezbollah öngyilkos támadásai nagy sajtóvisszhangot is kaptak, amit a szervezet vezetői további toborzásra használtak fel. A kilencvenes évek elején aztán a Hamász kezdte el alkalmazni ezt a módszert izraeli célpontok ellen, a Hezbollah pedig készségesen átadta a tapasztalatait a palesztin szervezetnek.

Az öngyilkos robbantások mesterei címet azonban a tamil tigrisek érdemelték ki. A Srí Lanka területén egy önálló tamil állam létrehozásáért harcoló csoport több mint kétszáz öngyilkos támadást hajtott végre. A jól képzett és elszánt tamil harcosok az akció előtt ciántablettát kaptak, hogy még véletlenül se essenek fogságba élve, és áruljanak el katonai titkokat.