Egy politikai gyilkosság hosszú és fordulatos utóélete

2014.01.20. 15:59

Tizenöt évvel ezelőtt Belgrádban megöltek egy újságírót. Régóta lehet tudni, hogy a titkosszolgálatnak is volt valami köze a merénylethez, mégsem történt semmi. A napokban azonban felgyorsultak az események, és a szolgálat két volt munkatársát őrizetbe vették. Méghozzá egy olyan tanúvallomás alapján, amelyikre nem számított senki. De eljut-e végre a nyomozás a felbujtó személyéhez?

 

Tizenöt éve, 1999-ben az ortodox húsvét április 11-ére esett. Aznap Slavko Curuvija újságíró és laptulajdonos élettársával 13 óra 53 perckor elhagyta az Ivo Lola Ribar utcai lakását. Pár perc múlva a belgrádi Váci utca, a Knez Mihailova elején találkoztak egy házaspárral, akikkel néhány percig beszélgettek. Ezután egy szemüveges, szakállas férfival futottak össze; vele is beszélgettek, majd a férfi egy kis papírlapot adott át Curuvijának. A férfi – két másik szakállassal – beült a Kolarac kávéházba, Curuvija és élettársa, Branka Prpa pedig végigment a sétálóutcán, egészen a Kalemegdanig. Ott, a várban – a nándorfehérvári csata helyszínein, a belgrádiak kedvelt parkjában – sétáltak egészen 15 óra 53 percig, majd ők is a Kolaracba indultak, és megebédeltek. A kávéházból fél öt körül indultak haza. Slavko Curuvija néhány perc múlva halott volt.

Slavko Curuvija és betiltott lapjaForrás: AFP/Andrej Isakovic

Az épület árkádjai alatt – itt voltak egyébként lapjainak irodái is – hátulról lőttek rá. „Azt hittem, a szél fúj”, mondta később Prpa a lövöldözésről. „Por kezdett szállni körülöttünk, és azt hittem, feltámadt a szél. Slavko előre esett, azt hittem, megbotlott. Még fogta a kezem. Ekkor kicsit félrefordultam, és láttam, hogy egy feketébe öltözött, fiatal férfi lő rá. Egy ütés érte a fejemet, és Slavko mellé estem.” Látta, ahogy a gyilkos Curuvijához lép és fejbe lövi. Prpát a másik támadó valószínűleg a fegyverével ütötte meg, felszakadt fejbőrét több öltéssel varrták össze a baleseti sebészeten.

Curuviját tizenhét lövés érte. A gyilkosok hangtompítós fegyvereket használtak.

Pontos jelentés

Slavko Curuvija életének utolsó két és fél órája pontosan rekonstruálható, mert a szerb titkosszolgálat, az SDB megfigyelés alatt tartotta. Az SDB tisztjei a lakása előtt várták, hogy kilépjen, majd követték. Folyamatosan kapcsolatban voltak az SDB belgrádi területi irodájával, ahonnan fél öt körül – a gyilkosság előtt néhány perccel – azt a parancsot kapták, hogy hagyják abba a célszemély követését.

Mindezt abból a dokumentumból tudni, amit 2000 októberének végén, Slobodan Milosevic bukása után szivárogtattak ki a sajtónak, és ami az állítólag „Pulykakakas” fedőnevű művelet dossziéjának részlete. A „Jelentés” című, aláírás nélküli dokumentum – bárhonnan származzon is – hiteles, azóta sem cáfolt információkat tartalmaz. Sőt korábban ismeretlen adatok is kiderültek: a dokumentum szerint a merényletnek három végrehajtója volt; a harmadik egy fehér VW Golf kormányánál várt, avval a kocsival menekültek el a helyszínről.

Közeledik a háború

1999 húsvétja semmilyen tekintetben nem volt szokványos időszak. Curuviját két légitámadás között ölték meg: a NATO ekkor már tizenkilencedik napja bombázta Szerbiát.

Mivel az albán gerillák és a szerb biztonsági erők harca nem csitult, a NATO beváltotta fenyegetését, hogy megtámadja a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot, ha a hadsereg és a szerbiai rendőrség csapatait nem vonják ki Koszovó területéről. A légicsapásokat hosszú, frusztráló időszak előzte meg. A 90-es évek közepétől a koszovói albánok egyre szervezettebben léptek fel a szerb állam ellen. A magát koszovói felszabadítási hadseregnek (UCK) nevező csoport szórványos terrorcselekményeit nagyobb, koordináltabb műveletek követték. Ezekre a szerb biztonsági erők egyre keményebb csapásokkal válaszoltak.

A Szerbia tartományának számító területen olyan konfliktus alakult ki, amelyet egyik fél sem nyerhetett meg. A nemzetközi közösség közvetítési kísérletei kudarcot vallottak, amit az Egyesült Államok egyre kevésbé bánt. Washingtonnak elege lehetett Milosevicből, és egyre inkább felülkerekedett az álláspont, hogy Belgrádot – a NATO alkalmazásával – meg kell fékezni. 1998-ban látható volt, hogy Szerbia egyre nehezebben kerülheti el az ütközést a világ vezető katonai szövetségével. A feszültség áthúzódott a következő évre is, és 1999 márciusában kulminált: 24-én elkezdődtek a légicsapások, amelyekről a szerbek is és a NATO is azt hitte, hogy rövidebb ideig tartanak majd: Belgrád hetvennyolc nap után kapitulált.

De mi köze volt ehhez Slavko Curuvijának?

Folyamatos zaklatás

Curuvija ambiciózus ember volt. Mielőtt újságírónak állt, több munkája is akadt, például a jugoszláv szövetségi belügyminisztérium elemzőjeként is dolgozott. Sok-sok kitérő után, 1996-ban megalapította a Dnevni telegraf című napilapot, majd az Evropljanin című hetilapot is. Főszerkesztő akart lenni, aztán meg laptulajdonos. Túlzás lenne azt állítani, hogy lapjai megváltották volna a szerb újságírást. Egyik pályatársa úgy emlékezett, a Dnevni telegraf bulvárlap szerkesztési elve gyakran az volt, hogy „hazugság ma, helyreigazítás holnap”. Ahogy Szerbia és a külvilág viszonya romlott, ahogy a háború vihara egy közelebb húzódott Belgrádhoz, a Dnevni telegraf és az Ervopljanin egyre nehezebb körülmények között létezett. Amíg létezhetett.

A Milosevic-rezsim médiapolitikája viszonylag egyszerű volt. A kormányzat uralta az állami rádiót és tévét, illetve a legnagyobb példányszámú lapokat. Ezek semmiféle disszonáns hangot nem engedtek megjelenni, és a rendszer szócsöveiként működtek. A magánkézben lévő média terjesztése akadozott, gyakran csak külföldi adományok tartották őket életben, frekvenciájukat korlátozták: a legtöbb, amit elmondhattak magukról, hogy léteztek, és egy részük egészen tisztességes munkát végzett. Ez a rendszer nagyjából ’89-től egészen ’98-ig működött: a rezsim néha lecsapott a független sajtóra, bár alapvetően megtűrte (hiszen nem jelentettek veszélyt).

1998-ban azonban változás történt. A nemzeti egységkormány készült a háborúra, és szigorított a médiapolitikáján. ’98. október 14-én betiltották a Dnevni telegrafot. A rendőrség zár alá vette a szerkesztőséget, és lefoglalta a lap vagyonát. Tíz nap múlva, október 24-én az Evropljanint pénzbírsággal sújtották – az úgynevezett Hazafias Szövetség feljelentése szerint a lap cikkei az alkotmányos rend megdöntésére buzdítottak. Másnap elkobozták a Dnevni telegraf felszerelését, a nyomda pedig leállt. November 9-én a Dnevni telegrafra újabb büntetést szabtak ki, államellenes cselekmények miatt. Curuvija felvette a harcot: Montenegróban bejegyzett cége folytatta a Dnevni telegraf megjelenését – de november végétől Belgrádban nem lehetett kapni a lapot, mert a rendőrség már a határon lefoglalta a példányokat. December 9-én újabb büntetést szabtak ki a nem létező újságra. A vegzálás 1999-ben is folytatódott: Curuviját és két újságíróját öt hónap börtönre ítélték.

Egyértelmű fenyegetés

A bombázások felerősítették a rezsimen eluralkodó paranoiát. 1999. április 5-én az állami tévében felolvastak egy kommentárt, amiben azt állították, hogy Curuvija szorgalmazta Szerbia bombázását. A kommentár utolsó mondata vészjósló volt: az árulók hiába remélik, hogy árulásukat elfelejtik. A szöveg másnap megjelent a Politika ekspres nevű lapban is (a rezsimhű lapok között nagyon nehéz lenne rangsort felállítani, de az Ekspres a legszörnyűbbek közé tartozott).

Ezt világos, egyértelmű fenyegetésként kellett értelmezni. Aleksandar Vucic, Szerbia akkori tájékoztatási minisztere – a jelenlegi kormányfőhelyettes – még aznap üzent az újságírónak. Hibának nevezte a kommentárt, és azt mondta, többé nem ismétlődik meg. Curuvijának többen ajánlották, hogy azonnal hagyja el az országot, amíg teheti, de ő hallani sem akart erről. Néhány nappal később halott volt.

A fenyegetések, majd pedig a kivitelezés szakszerűsége nem sok kételyt hagyott, és a gyanú azonnal a titkosszolgálatra és a peremvidékén működő félkatonai csoportokra terelődött. Ez a gyanú azonban nem volt hivatalos. A rendőrség nyomozása sehogyan sem haladt, ami nem meglepő, hiszen csak tizenkilenc hónap múltán kérték meg a koronatanú Prpát, hogy segítsen fantomképet készíteni a támadókról. Ezek miatt úgy tűnt, hogy a gyilkosságot Mira Markovic rendelte meg.

De miért tett volna ilyet Slobodan Milosevic államfő felesége?

Éjszaka és nappal

Szerbiát furcsa pár uralta tizenkét-tizenhárom évig: Milosevic elválaszthatatlannak tűnt feleségétől és befolyásától. Nehéz lenne őt Milosevic jobbik énjének nevezni – és nem csak azért, mert kérdés, Milosevicnek volt-e jobbik énje. Mira Markovic sok kérdésben radikálisabb is volt férjénél. Milosevic számára a nacionalizmus elsősorban eszköz volt, és módszer, hatalomtechnikai kérdés. Felesége viszont hitt a kommunizmusban. Politikai ambícióit eleinte újságcikkekben élte ki – ezek gyűjteménye budapesti látogatása előtt magyarul is megjelent, gondolom, az akkori jugoszláv követség közreműködésével. Az Éjszaka és nappal című kötet nem szerepelt a bestsellerek listáján.

Később kisebb kommunista csoportokat összefogva létrehozta saját baloldali politikai szervezetét: a JUL férje pártjával, a szocialistákkal koalícióban kormányzott. Az SPS jelentette a tömegbázist, a JUL volt az ideológiai élcsapat.

Slobodan Milosevic és felesége, Mira MarkovicForrás: AFP

Curuvija újságíróként és lapkiadónként egy ideig bejáratos volt Mira Markovichoz. Viszonyuk valószínűleg nem őszinte barátság volt; Curuvijának feltehetően imponált, hogy beszélhet az ország második legfontosabb emberével, és nyilván információkat is megpróbált szerezni.

Utolsó találkozójuk – Curuvija elmondása szerint – 1998. október 20-án volt. A JUL irodáiban, a restriktív és szabadságellenes sajtótörvény kihirdetésének napján beszélgettek. Curuvija később azt mesélte, hogy Markovicnak a fasizálódásról beszélt, arról, hogy Szerbiát polgárháború is fenyegeti, hogy Milosevicnek le kellene mondania… Markovic fenyegetésként értelmezte Curuvija szavait. Amerika zsoldjában álló árulónak nevezte, aki támogatná Szerbia bombázását. Milosevic feleségének mondatai az állami propagandagépezet támadásaiban is felbukkantak – egy okkal több volt azt hinni, hogy Mira Markovicnak volt némi köze Slavko Curuvija meggyilkolásához.

Gyilkos gépezet

Ha pedig elnöki szinten felmerült, hogy valakit ki kellene iktatni, a végrehajtáshoz hatékony és kipróbált szervezet állt rendelkezésükre. Az SDB, a titkosrendőrség okkal volt Szerbia rettegett intézménye. Jugoszlávia széthullásának idején létrehoztak egy fegyveres csapatot, amelyik közvetlenül a titkosszolgálat igazgatójának irányítása alatt állt, és különböző harctereken vetették be őket Horvátországban, Boszniában és Koszovóban. Később ebből a szervezetből nőtt ki a JSO, a titkosszolgálat különleges alakulata: ők ölték meg Zoran Djindjic kormányfőt 2003 márciusában.

A mostani adatok szerint az SDB a gyilkosság előtt megfigyelte Curuviját. A légicsapások kezdete után azonban csere történt a szervezetben. ’99 áprilisában a belgrádi SDB-iroda élére Milan Radonjicot nevezték ki – úgy hírlett, a JUL és Mira Markovic kádereként kapta a megbízatást. Radonjic maga mellé emelte Ratko Romicot, és kiemelt figyelmet fordítottak a betiltott és elkobzott lapok tulajdonosára, a kisemmizett, korlátozott befolyással rendelkező Curuvijára.

A jelenleg rendelkezésre álló információk szerint a gyilkosság előtt az SDB harminc tisztje követte szüntelenül az újságírót – nem takarékoskodtak az erőforrásokkal. A lakás lehallgatása a merénylet után sem állt le, mert Radonjic jelentést kért arról, ki kereste fel Prpát, ki mit mondott, ki sírt… A merénylet napján az SDB belgrádi irodájának vezetője kapcsolatban volt a megfigyelést végző csoporttal, és közvetlenül irányította őket.

Átmentési kísérlet

Milosevic 2000 októberében bukott bele egy elfuserált választási csalásba, a titkosszolgálat már másnap elkezdte megsemmisíteni a dossziékat. Az SDB hagyatékának felszámolása az után is vontatottan haladt, hogy Zoran Djindjic alakított kormányt Szerbiában. A rendszerváltással járó átrendeződésnek az SDB ellenállt, és nagyon sokáig sikeresen átmentette kádereit.

Az új hatalomnak voltak persze eredményei is. Letartóztatták például Rade Markovicot, a titkosszolgálat volt igazgatóját, mert 1999-ben merényletet kíséreltek meg Vuk Draskovic ellenzéki politikus ellen. Markovicot – több tárgyalás és újratárgyalás után – 2008-ban ítélték negyven év letöltendő szabadságvesztésre. A titkosszolgálat fegyveres szárnya elrabolta és meggyilkolta Ivan Stambolic volt államfőt.

Rade Marković, a titkosszolgálat volt igazgatója irányította a halálosztagot

Ugyanők – valójában máig tisztázatlan okokból – megölték Djindjic miniszterelnököt is. És ma sem tudni például, hogy ki és miért ölte meg a belügyminiszter helyettesét 1997-ben, vagy a védelmi minisztert 2000-ben. Eddig ebbe a sorba illeszkedett a Curuvija elleni merénylet, legalábbis hivatalosan. Mert a részletek eddig is szivárogtak, és a most őrizetbe vettek nevei már évek óta keringenek a sajtóban. De valamiért nem volt akarat és szándék, hogy ezeket egységes keretbe foglalják.

Mi történhetett most?

Váratlan koronatanú

Tavaly a szerb kormány különbizottságot hozott létre a Curuvija (és még két újságíró) elleni merényletek kivizsgálására. Az újságírókból, rendőrökből, a belügyminisztérium és a titkosszolgálat képviselőiből álló testület híre nem aratott osztatlan lelkesedést: nem volt világos, mire számítanak az akták újbóli átolvasásától, milyen tanácsot adhatnak a nyomozás folytatására. Szkepszis fogadta a bizottságot azért is, mert azt a most haladó párti Aleksandar Vucic kormányfőhelyettes hozta létre, aki a radikális párt politikusaként tájékoztatási miniszter volt 1998-ban, amikor a sajtót megnyomorító törvényt elfogadták.

Azt jelenleg még nem tudni, mit végzett a bizottság, mert a szervezett bűnözés elleni különleges ügyész jelentette be, hogy őrizetbe vették Radonjicot és Romicot, az SDB két egykori tisztjét. Állítólag Radonjic szervezte, Romic pedig a helyszínen felügyelte a műveletet. Ellenük már a Draskovic-merényletek miatt is vádat emeltek, de jogerős bírósági ítélet még mindig nincs, és eddig szabadlábon voltak. A harmadik, akit keresnek, Miroslav Kurak: állítólag ő lőtt 1999 áprilisában. Úgy tudni, jelenleg Afrikában él, bár ügyvédje szerint időnként Szerbiába látogat. Az ügyész szerint a merényletet Rade Markovic, az SDB akkori igazgatója rendelte el.

Az eljárást egy tanúvallomás mozdította ki a holtpontról. A koronatanú pedig nem más, mint Milorad Ulemek Legija, a Djindjic elleni merénylet kitervelője, a titkosszolgálat fegyveres osztagának volt parancsnoka, aki jelenleg negyvenéves börtönbüntetését tölti. Az nem kérdés, hogy ha valaki, hát Ulemek sokat tudhat a halálosztagok működéséről. Azt viszont egyelőre nem tudni, miért döntött úgy, hogy vallomást tesz volt főnöke ellen. Alku állítólag nem volt, és nem is lehet.

Egyelőre epilógus nélkül

Vucic nemrég azt mondta, hogy Curuviját az állam ölte meg. Fontos mondat, bár nem sok újdonság volt benne. Azt eddig is jó okkal lehetett feltételezni, hogy Markovicnak, Radonjicnak és Romicnak köze lehet a gyilkossághoz, hiszen csak a kivégzés előtti percekben rendelték vissza a Curuviját követő tiszteket. Sőt Kurakról is megjelent, hogy köze lehet az ügyhöz.

Igazi fordulatot az hozna az ügyben, ha kiderülne, ki rendelte meg a merényletet. Mert nehéz elképzelni, hogy az igazgató – bármennyire nagyhatalmú és lojális ember – saját hatáskörben döntött volna arról, hogy meg kell ölni az újságírót, akinek lapja alig volt már, de az elnöki család nem kedvelte. Lehet, hogy így volt, de nehéz elképzelni. Szerbiában egyébként főként azt találgatják, vajon kiderül-e, hogy Mira Markovic volt a felbujtó?

A valamikori elnök családja szétszóródott. Milosevicet 2001-ben letartóztatták, majd kiadták a hágai Nemzetközi Törvényszéknek. Még zajlott a pere, amikor 2006-ban meghalt. Letartóztatása után felesége Oroszországban keresett menedéket, követve fiát, Marko Milosevicet. Lányuk, Marija Milosevic állítólag egy montenegrói kolostorban él. A család nem tért vissza Szerbiába. Mira Markovic egy régi barátjával szokott üzenni: a legutóbb azt, hogy Curuvijáról nincs mondanivalója.

Az ügyészség szerint február végéig vagy március elejéig készülhet el a vádirat az 1999 áprilisában megölt Slavko Curuvija ügyében.