Meglepően könnyű végigcsinálni egy népirtást

2014.04.07. 12:36

Húsz évvel ezelőtt a ruandai hutuk száz napon senkitől és semmitől sem zavartatva gyilkolhatták tuszi honfitársaikat. Nagyjából 800 ezer áldozatig jutottak. A nyugati hatalmak az elmúlt években nagyon sokszor sajnálkoztak a történtek miatt, több bizonyíték van azonban arra, hogy a népirtás idején tudták, hogy mi zajlik Ruandában, mégsem tettek semmit. Mi kell ahhoz, hogy zavartalanul kiirtsák egy ország lakosságának az egytizedét? Meglepően kevés.

Utólag könnyű beazonosítani az 1994-es ruandai népirtáshoz vezető fontosabb epizódokat, sőt vérfagyasztóan nyilvánvaló események és dokumentumok utaltak arra, hogy a hutu többség milyen elszánt és hatékony gyilkolási kampányra készült a kisebbségben lévő tuszik ellen. Ezek a nyugtalanító fejlemények azonban húsz évvel ezelőtt sem közvetlenül a népirtás kezdete előtt, sem alatta nem törték át a világpolitika ingerküszöbét. "A nagy amerikai tévécsatornák több időt szenteltek annak, hogy a műkorcsolyázó Tonya Harding vasrúddal szétverette a legnagyobb vetélytársának, Nancy Kerrigannek térdét, mint a ruandai népirtásnak. A legyilkolt tuszik szerencsétlenségére a két esemény pont egy időben zajlott" - festett lesújtó képet az emberiség lelkiismeretének az akkori állapotáról az ENSZ ruandai békemisszióját 1993 és 1994 között vezető kanadai tábornok, Roméo Dallaire.

Bill Clinton a népirtás után négy évvel, 1998-ban látogatott el Ruanda fővárosába, Kigaliba, hogy sajnálatát fejezze ki, amiért nem cselekedett elég gyorsan, mert a fehér házi irodájából nem látta át világosan, mi zajlik az afrikai országban. A volt amerikai elnök alibijét azonban, miszerint nem volt tudatában annak, hogy Ruandában nagyon szervezett, tömeges öldöklés folyik, később porrá zúzta több titkosítás alól feloldott dokumentum. Ezekből kiderül, hogy az Egyesült Államok, Franciaország, az ENSZ és a volt gyarmattartó Belgium is megkapta azokat az információkat, amelyek egyértelműen egy készülő, majd elképesztő iramban lezajló népirtásra utaltak.

A népirtás egyik emlékműve Nyamatában. A településen 59 ezer tuszi élet, közülük 50 ezren az életüket vesztettékForrás: AFP/Gianluigi Guercia

Hogy történhetett meg mégis, hogy a ruandai hutuk száz nap alatt 800 ezer tuszit és mérsékelt hutut gyilkolhattak le úgy, hogy senki és semmi nem zavarta őket közben? A ruandai népirtás óta összeállt képből az derül ki, hogy némi jogi csűrés-csavarás, adminisztrációs időhúzás és szakmai alkalmatlanság elég ahhoz, hogy zavartalanul végrehajtsanak egy népirtást alig ötven évvel a holokauszt után.

Ölbe tett kézzel

A kilencvenes évek világpolitikai szereplői Ruandát egy kicsi, stratégiailag elhanyagolható, a gazdasági szempontok szerint értelmezhetetlen országnak láthatták, és 1993-ban fellélegeztek, hogy az évek óta tartó polgárháborút sikerült egy békemegállapodással lezárni. Az ENSZ elintézettnek látta a problémát azzal, hogy egy 2500 fős békefenntartó missziót (UNAMIR) küldött az országba. A Ruandát szétfeszítő etnikai feszültség azonban olyan erős volt, hogy amikor 1994. április 6-án a kigali repülőtér mellett lelőtték Juvénal Habyarimana elnök repülőgépét, szinte azonnal beindult a jól előkészített gyilkoló gépezet.

Miközben a hutuk megdöbbentő gyorsasággal kezdték el irtani a tuszikat- az első három hétben 300 ezer emberrel végeztek, ráadásul úgy, hogy modern fegyverek helyett a legtöbben a macsetéikre hagyatkozhattak -, a nyugati hatalmak és az ENSZ megdöbbentő lassúsággal vett tudomást a ruandai történésekről, és úgy tűnt, hogy minden lehetséges módszerrel megpróbálja szabotálni a fellépést a gyilkosok ellen.

Az áldozatok ruhái a nyamatai templom padjainForrás: AFP/Phil Moore

Április 21-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangúlag döntött arról, a békefenntartó misszió létszámát 270-re csökkenti, miután a hutuk már a népirtás első napján végeztek tíz belga békefenntartóval. Az országba érkezett ugyan több száz francia, belga és amerikai katona, de ők csak azt az utasítást kapták, hogy menekítsék ki a honfitársaikat. Az UNAMIR parancsnokának, Roméo Dallaire tábornoknak az ENSZ lényegében megtiltotta, hogy bármit is tegyen. New York-ból és Párizsból csak azért hívták, hogy bizonyos embereket menekítsen ki az országból, befolyásos személyek barátait, akik el tudták érni az ENSZ-nél, hogy erőforrásokat biztosítanak a védelmükre.

Nem mintha Dallaire emberei képesek lettek volna megbirkózni egy népirtás feltartóztatásának a feladatával. Bangladesi katonái például annyira képzetlenek voltak, hogy maguk szabotálták a műveleteket azzal, hogy rongydarabokkal tömítették el az ENSZ-terepjárók kipufogóit. Egy ghánai katonája pedig annyira ijedős volt, hogy szó szerint összecsinálta magát, amikor a parancsnoka közeledett az őrhelyéhez.

Roméo Dallaire tudta a dolgát, de tehetetlen voltForrás: AFP/Alexander Joe

A békefenntartók mellett az ENSZ sem volt a helyzet magaslatán. Ruanda 1994-ben a Biztonsági Tanács nem állandó tagja volt, így a BT zárt ülésein a népirtást levezénylő kigali kormány képviselői a saját fülükkel hallották, amint az amerikai ENSZ-nagykövet arról beszél, hogy szó sem lehet az UNAMIR létszámának a növeléséről vagy a mandátumának a megváltoztatásáról, arról pedig végképp nem, hogy amerikai katonákat küldjenek Ruandába. Ez érthetően felbátorította a rezsimet, amely másnap a gyilkolások kiterjesztéséről döntött.

A legnagyobb öldöklés idején végül 456 békefenntartó maradt Ruandában, ők 25 ezer ember életét tudták megmenteni úgy, hogy őrizték azokat a templomokat, hoteleket vagy stadionokat, ahová a tuszik menekültek a gyilkosaik elől.

A népirtásnak végül az ezzel párhuzamosan zajló polgárháborúban érdekelt Ruandai Hazafias Front győzelme vetett véget július 4-én. Két nap alatt, július 14. és 16. között egymillió ember menekült át a szomszédos Kongóba, ez volt a történelem leggyorsabb vándorlása. Ruandában ekkorra már lépni alig lehetett a holttestektől.

Egy népirtás anatómiája

Pedig az előjelek hiányára aligha panaszkodhattak a nyugati hatalmak. A belga nagykövet már 1992 tavaszán értesítette a belga kormányt arról, hogy egy szélsőséges hutu csoport a tuszik kiirtásával készül egyszer és mindenkorra megoldani az ország etnikai problémáit. A két évvel későbbi népirtást koordináló Théoneste Bagasora már ekkor szervezte a halálosztagokat. Három hónappal a gyilkosságok elszabadulása előtt a CIA már figyelmeztetett arra, hogy küszöbön áll egy akár félmillió halálos áldozatot követelő mészárlás.

Szomália árnyéka

A hidegháború lezárásával az amerikai elnök új kihívásokat keresett, és a békefenntartás pont megfelelőnek tűnt arra, hogy megerősítse az Egyesült Államok vezető pozícióját a világban. Egészen Szomáliáig, ahol 1993. október 3-án a lázadók csúnyán elbántak az amerikaiak Black Hawk helikoptereivel. A balul elsült akcióban 18 amerikai katona halt meg, az amerikai közvélemény pedig ezek után már egyből nem gondolta üdvözítőnek a békefenntartói szerepkört. Bill Clinton reagált is a közhangulatra, és elnöki irányelvet adott ki, amely sokkal konzervatívabb felfogásban húzta meg a békefenntartó missziók határait. A ruandaiak szerencsétlenségére a szomáliai fiaskó időben még túl közel volt, és az új elnöki direktívát a döntéshozók igazolásként használták arra, hogy véletlenül se kelljen beavatkozniuk Ruandában, mert rettegtek egy újabb Szomáliától.

A kilencvenes évek elején Ruandába áramlani kezdtek a fegyverek: Juvénal Habyarimana elnök hadseregét nagylelkűen ellátták a franciák, és a dollármilliók reményében ajánlották magukat az egyiptomi és a dél-afrikai fegyverkereskedők is. 1990 és 1994 áprilisa között Ruanda 112 millió dollárt költött fegyverekre, ezzel a harmadik legnagyobb vásárló lett Afrikában. A fegyverek finanszírozását szakértők szerint a világbanki hitelekből fedezték.

Adminisztratív lépések is előkészítették a tuszik legyilkolását. A népirtások folyamatát tanulmányozó Gregory H. Stanton már az első ruandai útján, 1988-ban meglátta a veszélyt az etnikai hovatartozást feltüntető személyi igazolványokban, amelyeket a ruandaiaknak mindig maguknál kellett tartaniuk. "Egy nap majd népirtásra fogják használni" - próbálta figyelmeztetni Habyarimana elnököt. Stanton jóslatát tökéletesen átültették a gyakorlatba a gyilkosok 1994-ben: az igazolványoknak köszönhetően ugyanis nagyon hatékonyan beazonosíthatták és megölhették a tuszikat. Azt, aki az úttorlaszoknál nem volt hajlandó igazolni magát, automatikusan tuszinak tekintették, és ennek megfelelően bántak vele.

A hutuk tízparancsolataként ismertté vált iránymutatás lényegében megfosztotta a tuszikat az emberi mivoltuktól, és a fő üzenete az volt, hogy a hutuk ne könyörüljenek rajtuk. Az uszító propagandának több újság és rádió teret adott, csótányokként emlegették a tuszikat, azt terjesztették róluk, hogy a hutuk belső szerveit eszik, és különben is valahonnan Etiópiából jöttek, így semmi keresnivalójuk Ruandában. Az amerikai nagykövetnek viszont meglehetősen nehezére esett, hogy ne a sajtószabadság keretei között értelmezze ezeket a gyakran ismételt fordulatokat. Ez volt az oka annak, hogy az Egyesült Államok nem támogatta az uszító rádiók sugárzásának a megzavarását sem. A népirtás idején a rádiók élőben igazították el a hutu gyilkosokat, hogy merre keressék a tuszikat.

Ha tudták, miért nem tettek semmit?

A nemzetközi közösség szégyentábláján nagyon előkelő helyen szerepel az a fax, amelyet az ENSZ ruandai missziójának a vezetője, Roméo Dallaire küldött még 1994 januárjában az ENSZ Békefenntartó Főosztályának (DPKO), illetve az amerikai, francia és belga nagykövetségnek, és amelyből egészen világosan kiderül, hogy a döntéshozók az információk birtokában sem tettek semmit, amivel fel lehetett volna tartóztatni a ruandai népirtást. Dallaire mindössze arra kért felhatalmazást, hogy a békefenntartók átkutathassák a hutu milíciák macseteraktárait, és elkobozhassák a fegyvereiket. Kofi Annan, aki az ENSZ békefenntartásért felelős főosztályát vezette akkor, azonban úgy ítélte meg, hogy az a lépés túlmutatna az UNAMIR mandátumán, ezért nem adta meg az engedélyt, és inkább arra utasította Dallaire-t, hogy az információt ossza meg a ruandai kormánnyal. A döntés profizmusát erősen megkérdőjelezi, hogy a ruandai kormány tagjai között többen is voltak, akik épp a népirtás megszervezésén dolgoztak. Az ENSZ akkor is ragaszkodott a békefenntartókat lényegében passzív megfigyelésre ítélő mandátumhoz, amikor a hutuk már tízezrével gyilkolták le a tuszik.

Bill Clinton az áldozatok előtt tiszteleg KigalibanForrás: AFP/Marco Longari

Az Egyesült Államokban közben szemantikai vitával kerülték ki a cselekvés után kiáltó helyzetet. Bár informálisan népirtásként emlegették a Ruandában zajló gyilkolást, hivatalosan még véletlenül sem ejtették ki a szót, és kitartóan polgárháborúról beszéltek. A polgárháború azért sokkal kényelmesebb a döntéshozatal szempontjából, mert egy ilyen konfliktusnak két oldala van, és nem teremt azonnali morális vagy jogi kötelezettséget a beavatkozásra. Ruandában 1990 óta kisebb-nagyobb intenzitással zajlott a polgárháború, így az április 7-én kezdődött népirtást könnyű volt ennek a részeként értelmezni. Nem mintha a történészek nem mutattak volna már rá, hogy a polgárháborúk és népirtások általában nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.

Az amerikai külügyminisztérium jogászai úgy gondolták, hogy ha a népirtást népirtásnak nevezték volna, akkor az Egyesült Államoknak közbe kellett volna avatkoznia az 1948-as népirtás ellenes konvenció alapján. Ezért sok munkaórát töltöttek azzal, hogy megindokolják, miért ne nevezzék népirtásnak a ruandai mészárlást, és a külügyminisztérium tisztségviselői nevetséges magyarázkodásokra kényszerültek emiatt, miközben Ruandában teljes erővel tombolt az öldöklés.

Az ENSZ április 30-án jutott el addig, hogy elfogadjon egy határozatot, amelyben elítélte a gyilkosságokat, de ebben a dokumentumban sem fordul elő a népirtás szó. A világszervezet végül május 4-én nyilvánította népirtásnak a ruandai gyilkosságokat. Az amerikai külügyminiszter csak június 10-én jutott el eddig, amikor a gyilkosságok jó része már lecsengett. A pápa április 27-én, húsz nappal a népirtás kezdete után használta ezt a szót először.

Arra a kérdésre, hogy hány ember életét lehetett volna megmenteni, ha a nemzetközi közösség nem csak elítélte volna a gyilkosságokat, hanem tett is volna valamit a népirtás megakadályozására, feltehetően sosem tudjuk meg a választ. A helyzetet talán a legjobban ismerő Roméo Dallaire szerint az UNAMIR megerősítésével, és kicsit határozottabb politikai fellépéssel több százezer embert meg lehetett volna menteni. Dallaire szerint a nyugati hatalmak végzetes passzivitásában szerepe volt annak is, hogy egy kis afrikai ország állampolgárainak a sorsa nem sokat számított Washingtonban vagy New York-ban. "Ruandában alig száz nap alatt több embert öltek meg, sebesítettek meg és üldöztek el az otthonukból, mint Jugoszláviában a hat-hét évig tartó konfliktus idején. Nem tudtam sem megtartani, sem megerősíteni a kis csapatomat, még etetni is alig tudtam őket, miközben több tízezer katonát és több milliárd dolláros segélyt küldtek Jugoszláviába" - vont párhuzamot a két országgal szembeni nyugati hozzáállásban egy interjúban.

Roméo Dallaire parancsnoksága alatt 15 békefenntartó halt meg, a népirtás 800 ezer, más források szerint egymillió emberrel végzett. Dallaire a helyszínen nemcsak átlátta a helyzetet, hanem felmérte azt is, hogy mit lehetett volna tenni, de az ENSZ ezt csak fontoskodásnak vette, és megkötötte a kezét. Dallaire-t néhány hónappal a népirtás után küldték haza Ruandából, poszttraumás stresszben szenvedett, alkoholista lett, és az öngyilkosságot is fontolgatta. Ruandáról később több könyvet írt. Jelenleg ember jogi aktivista és szenátor Kanadában. Még mindig rémálmok gyötrik.