Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Újabb szakaszba érkezett az ukrajnai válság: a polgárháború már nem valamiféle elméleti, fenyegető lehetőség, hanem napok kérdése. Már a kijevi kormány is elismeri, hogy nem ellenőrzi az ország keleti részét, az erőszak pedig újabb városokra és régiókra is átterjedt. A hét eleje óta a szlovjanszki harcokban – az ukrán belügyminisztérium szerint – már több mint negyvenen haltak meg, Luhanszkban is voltak incidensek, Odesszában a kormánypárti tüntetők és szakadárok május elsejei összetűzésének 46 áldozata volt, Harkivban nő a feszültség és konfliktus kirobbanása fenyeget, a donyecki repülőteret lezárták, Kijev közelében pedig ellenőrző pontokat állítottak fel a biztonsági erők. Kedd este mariupoli harcokról is érkeztek hírek.
Az oroszok retorikája továbbra sem békülékeny: Szergej Lariskin, az orosz Duma elnöke szerint Ukrajnában népirtás zajlik, jelentette az MTI. Ennél is aggasztóbb, hogy Moszkva csak akkor látja értelmét a nemzetközi béketárgyalások folytatásának, ha abban a zendülők is részt vennének, írta a CNN. Az USA, az EU, Ukrajna és Oroszország április 17-i találkozóján megegyeztek, hogy az illegális csoportok leteszik a fegyvert, és elhagyják az elfoglalt középületeket. A genfi megállapodást azonban az oroszbarát zendülők elutasították, és a béketerv azonnal, eredmény nélkül összeomlott. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter kedden azt is szokatlannak nevezte, hogy olyan országban tartsanak elnökválasztást, ahol a kormány a saját polgárai ellen veti be a hadsereget. Kérdés, hogy Moszkva egyáltalán elismerné-e az eredményt, miközben Kijev számára az elnökválasztás megtartása jelenleg különösen fontos, hiszen Viktor Janukovics bukása és elmenekülése után Ukrajnát ideiglenes kormány irányítja. Arról viszont letettek, hogy – válaszul az úgynevezett Donyecki Népköztársaság május 11-ére tervezett függetlenségi referendumára – az elnökválasztással egy időben népszavazást tartsanak Ukrajna egységéről.
A konfliktusnak még több áldozata is lehetne, ha az ukrán haderő agresszívebben lépne fel a zendülőkkel szemben. Korábban érkeztek arról hírek, hogy egyes alakulatok lojalitása megkérdőjelezhető, de úgy tűnik, hogy a kijevi kormányzat legalább ezen a problémán úrrá lett, és a biztonsági erők sikereket érnek el. Az úgynevezett terrorelhárító művelet rendkívül lassan zajlik: még az ukrán haderőnek sem okozhatna megoldhatatlan problémát a 800 fősre becsült szlovjanszki fegyveres csoport felszámolása, de láthatóan igyekeznek minimalizálni a vétlen civil áldozatok számát, akár annak árán is, hogy közben a kormányerők szenvednek el veszteségeket. A zendülők sikerei – például a helikopterek lelövése – egyébként közvetett módon szintén azt jelzik, hogy külső, orosz segítséggel harcolnak a kormányerők ellen.
Az orosz jelenlét az ukrán óvatoskodás fő oka. Nem csak az ukrán városokba beszivárgott orosz katonák, hanem a határ közelében állomásozó haderő. Kijev megpróbál akkora erőt alkalmazni, amennyi már elég a zendülők elleni harchoz, de még nem váltja ki az orosz csapatok beavatkozását. Ez viszont azt is jelenti, hogy az ukrán kormány – kimondatlanul osztva a NATO véleményét – már nem tart azonnali orosz támadástól. Az ukrán határőrség szerint a napokban szinte teljesen abbamaradtak az oroszok provokációnak felfogható manőverei.
A konfliktust eddig Vlagyimir Putyin uralta. Az orosz elnök elégedett lehet teljesítményével, hiszen elérte első célját (a Krím félsziget megszerzését), és a második – Ukrajna destabilizációja – is beérni látszik. Továbbra sem zárható ki, hogy Moszkva – az oroszok és az orosz érdekek védelmére hivatkozva – betör Ukrajna egy részére, de ennek valószínűsége éppen a válság elmélyülése miatt csökkent: a polgárháború lehetősége egyelőre feleslegessé teszi a nyílt, közvetlen beavatkozást.
A határ közelében állomásozó orosz csapatok jelenléte önmagában elég volt ahhoz, hogy a zendülők bátrabbak legyenek (hiszen nem csak erkölcsi támogatásban, hanem a katonai intervencióban is bíznak), miközben a határon átszivárgott különleges alakulatok útmutatásai alapján megszervezhették az ellenállást. Az eddigi sikerek miatt Putyinról azt tartják, hogy útmutatásai alapján az orosz haderő forradalmian új háborút vív Ukrajna ellen.
Valójában azonban Putyin semmi újat nem talált fel. Akkor viszont mitől ennyire sikeres?
A stratégia, hogy kissé fennhéjazva Gneisenaut idézzük, a tér, erő, idő alkalmazásának tudománya. Az ukrán válság nagyon jól szemlélteti, milyen pontos a definíció: Putyin azt használta ki, hogy csak ő van közel Ukrajnához, és elég erővel is rendelkezik ahhoz, hogy rákényszerítse akaratát, befolyásolja a válság menetét. Talán Moszkva bátorítása nélkül is lett volna elégedetlenség, kisebb lázongás keleten. De ahhoz Moszkva ereje – és akarata – kellett, hogy Ukrajna a polgárháború szélére sodródjon. Az idő is Putyinnak dolgozik, hiszen ha lenne is nyugati szándék Ukrajna tevőleges, katonai megvédésére – márpedig egyáltalán nem látszik, hogy lenne – akkor is hónapokba telne, mire számottevő harcértékkel bíró erő érkezne Ukrajnába. Az oroszok addigra az elfoglalt ukrán városokban teáznának.
Putyin az ukrajnai harcmodort nem álmatlan éjszakáin találta ki. Hasonló beavatkozásokra, az úgynevezett helyettesítő háborúkra rengeteg példa volt a 20. században, hiszen a hidegháború idején a nagyhatalmak – akkor a Szovjetunió is annak számított – harmadik országok közbeiktatásával hadakoztak egymás ellen, így csökkentve esélyét, hogy egy közvetlen konfliktus nukleáris leszámolásba torkolhasson. A legismertebbnek az oroszok is szenvedő alanyai voltak. Amikor a Szovjetunió csapatai 1979-ben megszállták Afganisztánt, az Egyesült Államok úgy indított ellenük háborút, hogy az amerikaiak csak néhány esetben léptek be Afganisztán területére. A jelenleg annyi problémát okozó pakisztáni titkosszolgálat, az ISI közbeiktatásával megszervezték és koordinálták az afgánok ellenállását. Felszerelést és fegyvereket is küldtek nekik, méghozzá a szaúdiak költségén, például azokat a Stingereket, amiket a 2001-es intervenció után az amerikaiak olyan elkeseredetten próbáltak visszavásárolni az afgánoktól.
Abban sincs sok újdonság, hogy egy állam letagadja katonai jelenlétét. Vagy legalábbis nem hirdeti fennhangon. A CIA ügynökei napokkal a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után megérkeztek Afganisztánba, és pénzzel teli ládákkal kezdték megszervezni a tálibok elleni harcot. Az úgynevezett terror elleni háború miatt pedig az USA katonái fedett műveletekben vesznek részt a világ különböző pontjain. De nem csak az amerikaiak vagy az oroszok szeretik letagadni akcióikat. Kína például egy olyan, elvileg civil irányítás alatt álló partvédelmi flottát hozott létre, amelyik a vitatott hovatartozású tengereken a Fülöp szigeteki halászokat zaklatja, a japán partvédelmet provokálja és megfigyeli a vietnámi tengeri aktivitásokat is.
A legtöbb ötletet azonban talán a balkáni konfliktusokból merítették az oroszok. Jugoszlávia háborús felbomlása idején az ukrajnaiakra félelmetesen hasonlító események zajlottak. A szövetségi államból menekülő, a nemzetállamot építő zágrábi kormányzat például pont annyira érzéketlenül viszonyult a horvátországi szerbekhez, mint a kijevi kormány az ukrajnai oroszokhoz. Ezt a belgrádi kormány avval súlyosbította, hogy a titkosszolgálatával elkezdte a horvátországi szerbek lázítását. Még a retorika is olyan volt, mint a mostani moszkvai: a középületeket elfoglaló, rendőrségi és katonai raktárakat elfoglaló zendülők önvédelmi csoportoknak tartották magukat, akik a neonáciktól védték a lakosságot.
Az akció sikeres volt, és a helyi szerb lakosság nagy része támogatta a zendülést. Átállt a rendőrség egy része is, miközben a Zágrábhoz lojálisakat elüldözték – hasonlóra Ukrajnában is volt példa. A jugoszláv hadsereg – akárcsak az oroszok most – a közelből figyelt, és arra figyelmeztette a horvátokat, hogy kész beavatkozni a szocializmus és a szerb nép védelmében. Minél fenyegetőbbek voltak a hadsereg manőverei, a vezérkar annál határozottabban szólította fel a politikai erőket, hogy csak békés úton rendezhetik a konfliktust. Jugoszlávia esetében a centralizáció hívei háborúztak azokkal, akik ki akartak válni a föderációból: a szerbek nem Horvátországból akartak kiválni, hanem a szeparatista zágrábi kormánnyal ellentétben, Jugoszláviában akarta maradni. Ukrajnában a kijevi kormány azok ellen küzd, akik föderalizálni akarják az országot: számukra a föderáció az ország szétesésének első (bár most már inkább a második) szakasza lenne. A horvátországi szerbek kikiáltották a Krajinai Szerb Köztársaságot, amit éppen úgy nem ismert el senki, mint a Donyecki Népköztársaságot. Később a boszniai szerbek (boszniai Szerb Köztársaság) és horvátok (Herceg-Bosna) is követték példájukat.
Az események legfőbb mozgatója Szerbia volt. És miközben a szerbiai (és Boszniában a horvátországi) katonai jelenlét nyilvánvaló volt, Belgrád váltig tagadta, hogy köze lenne a zendülésekhez és háborúkhoz. A szerbiai katonák jelzések nélkül – vagy a helyi szerb erők jelvényeivel – vettek részt a harcokban, és csak a háború után derül ki, hogy Belgrád napidíjat fizetett nekik, a tiszteknek pedig fizetést, illetve nyugdíjat folyósított. Slobodan Milosevic szerb elnök többször mondta a nyugati tárgyalópartnereinek, hogy nincs befolyása a horvátországi és boszniai szerb politikusok felett, de amikor Boszniában a szerbek túszul ejtették az ENSZ békefenntartóit és a lelőtt NATO-gépek pilótáit, titkosszolgálatának igazgatóját küldte el értük. Az akció éppen olyan sikeres volt, mint az EBESZ megfigyelők kiszabadítása: Moszkva szerint az ukrajnai túszhelyzet az orosz közbenjárásnak köszönhetően oldódott meg.
A horvátországi szerb zendülésnek rossz vége lett. A horvátok egy nagy hadműveletben nem csak a fegyvereseket támadták meg, de gondoskodtak a civil lakosság elüldözéséről is. Belgrád nem tett semmit értük, mert már nem állt érdekében a konfliktus. A boszniai szerbek sikeresebbek voltak: a daytoni békeszerződés nekik adta Európa legbonyolultabb állama, a működésképtelen Bosznia és Hercegovina 49 százalékát. A védhatalmuk Szerbia lett, amelyhez államközi szerződésekkel szavatolt különleges kapcsolatok fűzik a boszniai Szerb Köztársaságot.
Mi lehet a balkáni háborúk tanulsága az ukrajnai szakadárok számára? Leginkább az, hogy addig lehetnek sikeresek, amíg maguk mellett tudják Moszkvát. Ehhez valószínűleg további konfliktusok kellenek. Ezért sem valószínű, hogy a közeljövőben életképes tűzszünetet lehetne összehozni Ukrajnában.
Putyin számára sem érdektelen a balkáni háború alakulása: a katonai fenyegetésnek addig van értelme, míg komolyan is gondolja. Ha kiderül, hogy csak blöfföl, és valójában nem akar háborúzni, akkor oda a varázs. Moszkva nem nyilatkozik szándékairól – hivatalosan nincs is miről, hiszen Oroszország nem tekinti magát a válság részesének. Ám a hírek szerint a Krímre újabb harci repülők érkeztek, az orosz védelmi tárca pedig azt tervezi, hogy egy 2 és fél milliárd dolláros program keretében új tengerészgyalogos és légvédelmi csapatokat szervez a félszigetre, a Fekete tengeri flotta új tengeralattjárókat és felszíni hajókat kap.
Putyin egy ideig lépéselőnyben lehet az ukrán válság irányításában. Folytathatja a helyi erők lázítását, dönthet a korlátozott intervenció mellett, vagy arra várhat, hogy békefenntartókat küldjön. Még nincs, aki megállítsa. A konfliktus vészesen közeledik ahhoz a ponthoz, amikor már a legjobb szándék sem akadályozhatja meg a háborút. És jelenleg jó szándékból van a legkevesebb Ukrajnában.
