Magyarországon készítették elő Milosevic bukását

2015.10.05. 11:30

Az utolsó európai diktátornak tartott Slobodan Milosevicet 15 éve sodorta el a népharag. Az október 5-i diadalig hosszú és keserves út vezetett: az ellenzéki pártokat külföldi tanácsadók segítették, és főként az USA pénzelte a kampányukat. A felkészülési folyamat egyik fontos helyszíne pedig Magyarország volt.

Egy hosszú napig gondolkodott Slobodan Milosevic, mielőtt 2000. október 6-án beletörődött a nyilvánvalóba: Jugoszlávia elnökeként megbukott. Bármivel próbálkozott is az utolsó 24 órában, már nem akadt senki, hogy teljesítse utasításait.

Előző nap, október 5-én láthatta, hogy füst gomolyog a jugoszláv parlamentből. Láthatta, hogy a tüntetők felgyújtják az állami tévé épületét is.

Tudhatta, hogy a minden korábbinál nagyobb ellenzéki tüntetést követő zavargásoknak két halálos áldozata van. Megérthette, hogy titkosszolgálata nem jelezte, mekkora veszély fenyegeti a rezsimet. A rendőrök nem voltak képesek – és nem is akarták – felszámolni az ellenzéki megmozdulást. A hadsereg alakulatai, minden sürgetés ellenére, a laktanyában maradtak. Ráadásul Moszkvában – ahol bátyja, Borislav Milosevic volt a nagykövet – is úgy döntöttek, hogy elengedik a kezét.

Október 5-e előtt az lehetett a terve, hogy az elnökválasztás második fordulójában, október 8-án legyőzi kihívóját, Vojislav Kostunicát, az egyesült ellenzék (Demokratska opozicija Srbije – DOS) jelöltjét. A választási bizottság szerint ugyanis a szeptember 24-i első fordulóban Vojislav Kostunica végzett az első helyen, bár nem szerezte meg a szavazatok 50 százalékát.

Az elnök bukását másnap megünnepeltékForrás: MTI/Andrej Isakovic

Ez nem okozhatott problémát Slobodan Milosevicnek. Korábban már bizonyította, hogy gépezete bármilyen eredményt képes előállítani. A DOS vezetői azonban nem fogadták el az eredményt, szerintük a jelöltjük már az első körben győzött, és sztrájkok sorozatával, polgári engedetlenséggel készítették elő az október 5-i leszámolást. Sorsdöntő pillanatnak tartották ezt; felkészültek arra is, hogy a rezsim erőszakkal lép fel ellenük. De ezúttal az ellenzék is kész volt erőszakot alkalmazni.

Slobodan Milosevic a bukás pillanatában magára maradt. Hatalmának alapjai elkorhadtak. Rezsimjének végét elhibázott döntéseinek sorozata siettette. Miközben ellenfelei sem tétlenkedtek: már jó ideje a megbuktatásáról szőttek terveket. És az előkészületeknek Magyarország kiemelkedően fontos helyszíne volt.

Kapcsolatfelvétel

Felhajtás nélkül érkezett Budapestre Zoran Djindjic 1999 közepén. „Az M7-es parkolójában vártam rá” – mesélte egy akkori külügyes az Origónak. „Egyedül vezette a kocsiját, végig kapcsolatban voltunk.”

A demokraták (Demokratska stranka – DS) elnöke nagy utat tett meg, Crna Gorából Horvátországon át, kerülővel érkezett Magyarországra. Ez volt számára az egyetlen biztonságos útvonal: akkor már egy ideje a Szerbiával szemben álló Crna Gorában tartózkodott. Amikor 1999 márciusában a koszovói rendezési folyamat összeomlott, és a NATO bombázni kezdte Jugoszláviát, félő volt, hogy a belgrádi rezsim egyenként levadássza az ellenzékieket. Az aggodalom nem volt alaptalan: Slavko Curuvija újságírót fényes nappal ölték meg. Amikor híre ment, hogy Zoran Djindjic is veszélyben lehet, Milo Djukanovic elnök egy különítményt küldött érte, hogy biztonságban érje el Crna Gorát. A bombázások ideje alatt a podgoricai vezetés oltalmazta a DS elnökét. Németh Zsolt, a Külügyminisztérium akkori politikai államtitkára meghívására onnan indult Budapestre.

„Ez volt az első hivatalos kapcsolatfelvétel a szerbiai demokratikus ellenzéki pártok és a magyar kormány között” – emlékszik vissza Németh Zsolt, aki jelenleg a Külügyi Bizottság elnöke. Találkozójuk után Zoran Djindjic azt mondta, hogy az ellenzék békés úton akarja elérni Slobodan Milosevic leváltását, és a nemzetközi közösségnek nem szabad elszigetelnie Szerbiát Milosevic miatt. „Tragikus lenne, ha a háború után a békének is áldozatul esne a szerb nép.”

Az ellenzék sokáig készült az összecsapásraForrás: AFP/Djordje Kojadinovic

Németh Zsolt egyértelműen fogalmazott. „Milosevicnek távoznia kell a hatalomból, enélkül nincs szerbiai demokrácia, és elképzelhetetlen a stabilitás Délkelet-Európában” – olvasható az MTI hírében. Djindjic később találkozott Martonyi János külügyminiszterrel és Dávid Ibolya igazságügy-miniszterrel is. Fogadták a parlamenti pártok képviselői is, például Bánk Attila kisgazda frakcióvezető.

Különösen az Orbán Viktorral való találkozója volt hasznos. A DS elnöke és az első kormányfői ciklusát töltő Orbán Viktor hamar szót értettek, és ez alapozta meg későbbi jó kapcsolatukat. „Ezzel a találkozóval vette kezdetét a szerbiai ellenzékkel folyatott együttműködés”, ami aztán „a Szegedi Folyamatban csúcsosodott ki” – mondta az Origónak Németh Zsolt. Djindjic úgy utazhatott el Budapestről Romániába, hogy biztosították: a szerb ellenzék Magyarország segítségére is számíthat.

A budapesti kormány egyike lett azoknak, akik nem csak szóban kötelezték el magukat Milosevic eltávolítása mellett. Ennek előkészületei pedig már javában formálódtak.

Felemelkedés

Slobodan Milosevic 1987-ben lett Szerbia első számú vezetője – bár akkor még csak a kommunista pártban gyűrte le ellenlábasait. Az akkori szocialista Jugoszláviában ő volt az első politikus, aki képes volt irányítani a tömegek haragját, és felismerte az utca erejét. Csillaga a koszovói látogatása után kezdett emelkedni: a Szerbiához tartozó, albán többségű autonóm tartományban élő szerbek zaklatásra és elnyomásra panaszkodtak. Hangjukat Belgrádban is meghallották; a szerb kommunista és nacionalista elit egyaránt elégedetlen volt azzal, hogy az 1974-ben törvénybe iktatott jugoszláv alkotmány miatt gyakorlatilag semmi beleszólásuk nem volt a Vajdaság és Koszovó tartományok ügyeibe.

Kiszorítás

Azonban Milosevic nem csupán meglovagolta az elégedetlenséget. Ő maga kezdte szítani a nacionalizmust, és az lett kormányzásának legfőbb motorja. Stábja elfoglalta a médiát – elsősorban az állami tévét, a Politika, a Politika ekspres és a Vecernje novosti lapokat –, és tüntetéseket kezdett szervezni Jugoszlávia különböző részein. 1988-ban emberei megdöntötték a vajdasági, koszovói és Crna Gora-i vezetést, 1989-ben felszámolta a tartományok autonómiáját. A föderatív Jugoszláviát kollektív vezetés irányította, a ’80-as évek végére Milosevic – lojális káderein keresztül – a nyolc szavazatból négyet ellenőrzött. Többséget viszont nem tudott szerezni, ezért új tervre volt szüksége.

A bankban dolgozó jogászról nem gondolták, hogy háborúkat fog kirobbantaniForrás: AFP/Frederic Hugon

Milosevic és a szerb vezetés úgy döntött: hogy Szlovéniát ki kell szorítani Jugoszláviából. Horvátországnak is hasonló sorsot szánt – azzal a különbséggel, hogy a szerbek lakta területek Jugoszlávia részei maradtak volna. A belgrádi rezsim titkosszolgálata és a jugoszláv hadsereg fellázította és felfegyverezte a horvátországi szerbeket: az úgynevezett Szerb Krajina Köztársaság területe évekig nem volt Horvátország fennhatósága alatt. A szerb félkatonai alakulatok Boszniában is megjelentek, a bosnyákok, szerbek és horvátok polgárháborújának a daytoni megállapodás vetett véget. Mivel rábírta a boszniai szerbeket, hogy írják alá a béketervet, a nemzetközi közösség átmenetileg a megoldás emberének tekintette a korábban balkáni mészárosnak nevezett Milosevicet.

Váltás

1997-ben váltott: a jugoszláv parlament megválasztotta a szövetségi állam elnökének. Jugoszláviát akkor Szerbia és Crna Gora alkotta. A szövetségi intézmények mellett mindkét köztársaságnak volt elnöke, kormánya és parlamentje. A közös államban feszült politikai viszonyok uralkodtak, mert Milo Djukanovic fokozatosan távolodott korábbi mentorától, Milosevictől. A jugoszláv elnöknek ugyan csupán protokolláris szerepe volt, de a gyakorlatban a hatalom mindig Milosevic irodájában összpontosult.

A külvilág nem feledkezett meg Slobodan Milosevicről, de a koszovói válság kiélezéséig békén hagyták. Belgrád azonban az albán zendülők támadásaira gyakran aránytalan túlerővel válaszolt, ugyanakkor elutasított bármiféle politikai rendezést, ezért a nemzetközi közösség – elsősorban az USA – türelme gyorsan fogyott. Bár 1998-ban Szerbia még megúszta a bombázást, de a szerb biztonsági erők és az albán gerillák összecsapásai folytatódtak. A NATO 1999. március 24-én kezdte el bombázni a szerbiai és koszovói célpontokat, Milosevic ellen pedig vádat emelt a hágai Nemzetközi Törvényszék.

Két dolgot nem lehetett tudni: mennyi ideig tart a háború, és mi lesz a következménye?

Türelmetlenség

A légi csapások 78 napig tartottak, és meggyengítették a rezsimet. Ugyan a háború átmenetileg homogenizálta a szerb társadalmat, de már júniusban azt tapasztalták a közvélemény-kutatók, hogy Milosevic támogatottsága csökken. Ám még mindig ő volt a legnépszerűbb politikus, az ellenzék messze mögötte kullogott. De az amerikaiak türelme elfogyott: Bill Clinton arra utasította a CIA-t, hogy készítse elő Milosevic megdöntését. Szerepet kapott az State Deparment is, meg néhány, a republikánusokhoz és a demokratákhoz kötődő szervezet.

Rácsatlakozás

Magyarország a '90-es évek elején lett fontos a szerbeknek. Amikor Jugoszlávia felbomlása erőszakos fordulatot vett, a nemzetközi közösség büntetőintézkedéseket vezetett be Szerbia ellen. A szerbek elszigetelődtek. Magyarországra ellenben vízum nélkül utazhattak, és nem csak vásárolni jártak Szegedre vagy a határ menti településekre, nem csak benzint csempészve kezdtek az eredeti tőkefelhalmozásba szerbek és magyarok. Szerb cégek vezették számláikat magyar bankokban. Mivel pedig Belgrádba nem repültek a légitársaságok, Ferihegy volt a szerbiai reptér is: innen indultak a világba, és ide értek vissza.

És az ellenzékiek is itt találkozhattak nyugati támogatóikkal, és itt vehették át a működésüket biztosító pénzeket is. „Volt, hogy a táskámban vittem át a határon az egyik ellenzéki rádiónak szánt adományt” – mondta az Origónak egy volt diplomata, aki akkoriban Belgrádban szolgált.

Hátország

„Magyarország a szó legjobb értelemben hátországot biztosított a Milosevic-ellenes erőknek” – fogalmazott az Origónak Németh Zsolt. „Teret és módot adott arra, hogy átgondolják munkájukat, és ténylegesen előkészítsék a demokratikus átmenetet.” Szerinte Magyarország akkor minta is volt. „Kaput is nyitottunk: a nehéz időkben szerb értelmiségiek, vállalkozók, művészek százai költöztek átmenetileg Magyarországra, ahol biztonságot és reményt, biztatást kaptak” – mondta Németh Zsolt.

Milosevic kabinetjéből irányították Radovan Karadzicot isForrás: AFP/Epa

Budapest fontosságát az is növelte, hogy az USA úgy döntött, hogy innen koordinálja a szerb ellenzék felkészítését. „Tudtuk, hogy itt vannak” – mondta az Origónak a külügy egyik volt munkatársa. „Tájékoztattak a programjaikról is, bár nyilván nem mondtak el mindent.”

Amikor a kormány látta, hogy Magyarország fontos frontország lett, „rá akart kapcsolódni a folyamatokra” – mondta a volt diplomata.

Szervezkedés

A magyar Külügyminisztérium elindította a Szegedi Folyamatot. Ennek célja a demokratikus ellenzék támogatása volt, „elsősorban az ellenzéki vezetés alatt álló városokkal való együttműködésen keresztül” – fogalmazott Németh Zsolt, mivel így lehetett „legitim módon, intézményesen segíteni a Milosevic-ellenes erőket”. Az 1996-os helyhatósági választásokon ugyanis az ellenzék több városban is győzni tudott. A magyar külügy elképzelése az volt, hogy azokon a településeken kell erősíteni a demokratikus erőket. Hasonlóan gondolta a német kormány is: Berlin is jelentős összegekkel támogatta az ellenzéki városokat.

Az Otpor! aktivistái gyakran utaztak MagyarországraForrás: AFP/Eric Cabanis

„A Szegedi Folyamat keretében rendszeresen szerveztünk konferenciákat, képzéseket a szerb ellenzék számára” – emlékezett Németh Zsolt. A rendezvényeken azonban nem csak városigazgatásról volt szó, „a háttérben szervezkedni is lehetett” – mondta a volt diplomata. Ezt Németh Zsolt is megerősítette. „A Szegedi Folyamat örve alatt folyt a szerbiai ellenzék felkészítése a választásokra.”

Segély

Az amerikaiak nem tétlenkedtek. Robert Gelbard, az elnök balkáni különmegbízottja már 1999 júniusában, Crna Gorában találkozott a szerb ellenzékkel. A találkozón arról is szó volt, hogy az USA 10-15 millió dollárnyi adományt biztosítana, elsősorban az ellenzék irányítása alatt álló városoknak. Washington ugyanis úgy vélte, hogy ezek lehetnek a bázisok, ahonnan az ellenzék idővel megbuktathatja a rezsimet.

Sugárzás

A Ring Around Serbia elnevezésű projekt lényege az volt, hogy a szomszédos országok területéről sugároznának műsort Szerbia felé, hogy ellensúlyozzák a rezsim tájékoztatási túlsúlyát. Egy, a titkosítás alól tavaly feloldott táviratban a program költségét 12 millió dollárra becsülték. A program azonban csak felemás eredményt hozott, egy felmérés szerint ugyanis főként Milosevic ellenfelei hallgatták – azaz azok, akik eleve az ellenzéket támogatták.

A Milosevic-rezsim megdöntését célzó erőfeszítések egyik fontos része volt, hogy az ellenzék aktivistáit felkészítsék a választási megfigyelők szerepére. Mivel Szerbiában előfordultak kisebb-nagyobb választási csalások, a nemzetközi közösség különösen fontosnak tartotta, hogy az ellenzék a folyamat minden mozzanatával tisztában legyen.

Ellenállás

„Ebben az időszakban megfordultak Magyarországon a szerb ellenzék emblematikus vezetői” – fogalmazott Németh Zsolt. Köztük voltak az Otpor! tagjai is, „akiket itt készítettek fel a rezsim megdöntésére”.

Az Otpor! decentralizált, pártokhoz közvetlenül nem kötődő, főként fiatalokból álló csoport volt. A szervezet neve – magyarul annyi, mint Ellenállás! – világosan kifejezte céljukat, akárcsak az emblémaként használt ökölbe szorított kéz. Legismertebb jelszavuk is egyszerű volt: „Gotov je!”, azaz neki (Milosevicnek) „vége van”. Ez Szerbia-szerte felbukkant – egyes források szerint a 2 és fél millió matrica jó része egyébként Magyarországon készült. Az amerikai adófizetők a választási kampányban elhasznált 5000 festékszóró költségét is állták.

Az Otpor! „aszimmetrikus politikai hadviselést” folytatott a rezsim ellen, írja Milosevicről szóló könyvében Adam LeBor. Útmutatást Gene Sharp könyvéből (From Dictatorship to Democracy: A Conceptual Framework for Liberation) merítettek. Az erőszakmentes ellenállásról szóló kötetben felsorolt 198 módszer közül sokat Szerbiában is alkalmazni lehetett.

Ütések

A rezsim nem tudott velük mit kezdeni. Minél keményebben léptek fel ellenük a rendőrök, annál népszerűbbek lettek. Minél több aktivistát vertek meg, annál többen lettek dühösek a rezsimre. Senki sem szereti, ha gyerekét azért pofozzák vagy ütik gumibottal a talpát, mert kormányellenes matricát ragasztott a pályaudvaron.

Az Otpor! képzéseinek jó része Magyarországon zajlott. Volt aktivista, aki vagy tucatszor utazott Budapestre. Az itt megtanultakat azután Szerbiában átadták társaiknak: a sejtekből álló szervezetben nem volt hierarchia, ami tovább nehezítette a felszámolását. „Az amerikaiak segítsége nélkül is megtörténhetett volna a forradalom” – mondta az egyik aktivista. „De valószínűleg erőszakosabb lett volna”: a külföldi tanácsadók abban segítettek, hogy az ellenzéknek és az Otpor! tagjainak stratégiája is legyen a győzelemhez. Addig ösztönösen cselekedtek, a képzéseken viszont megtanultak tervezni.

Akadály

A sikerhez azonban még egy komoly akadályt kellett leküzdeniük az amerikai tanácsadóknak: a szerb ellenzéket magát. Egy évtizedig Európa legsikertelenebb ellenzékének számítottak, részben önhibájukból. A térségen átviharzó rendszerváltásokat – más országoktól eltérően – a szerb kommunisták képesek voltak bukás nélkül átvészelni. Szükség esetén koalíciót kötöttek a soviniszta, radikális jobboldallal, és ciklusokon át hatalomban maradtak.

Ráadásul Milosevic ellenzéke képes volt önpusztító hibákat elkövetni. Az 1996 őszén megtartott önkormányzati választásokat – ezeken az ellenzék Zajedno (Együtt) koalíciója több városban győzött – Milosevic megpróbálta elcsalni. A felháborodás óriási volt: az ellenzéki választók hónapokig tüntettek. Ezrek tiltakoztak a legnagyobb hidegben, az ismétlődő rendőrségi attakok ellenére. Milosevic adta fel előbb: 1997 februárjában, nemzetközi közvetítés után elismerte a Zajedno diadalát. Zoran Djindjic lett a belgrádi polgármester. Hét hónappal később, szeptember végére a koalíció felbomlott, és Djindjicet korábbi szövetségesei váltották le.

A legalább kéttucatnyi kisebb-nagyobb párt vezetőit – akiknek egy része talán még magát sem tudta hitelesen képviselni – joggal nevezték rövidlátóknak, hiúknak és kicsinyeseknek. Azonban a széthúzásnál komolyabb kihívásokkal is meg kellett küzdeniük. Vuk Draskovicot, a Szerb Megújhodási Mozgalom (Srpski pokret obnove – SPO) vezetője ellen két merényletet kísérelt meg a rezsim. A titkosszolgálat 1999 októberében egy teherautóval hajtott a SPO vezetését szállító konvojnak; Vuk Draskovic túlélte, kísérete nem. 2000 nyarán pedig Crna Gora-i nyaralójában lőttek rá; két lövedék súrolta a fejét.

Közvélemény

Az amerikaiaknak tehát a győzelemre esélyes ellenzéki koalíció létrehozásával kellett kezdeniük a munkát. 1999 októberében egy budapesti luxusszállodában gyűltek össze a szerb politikusok. A prezentációt tartó amerikai közvélemény-kutató világosan fogalmazott. Az akkori választási rendszerben Milosevic legyőzhető – ha egységes ellenzéki listát állítanak vele szemben. De ennél még lényegesebb volt, hogy a válaszokból az is kiderült, sem Zoran Djindjicnek, sem Vuk Draskovicnak nincs esélye nyerni. A megkérdezettek 70 százaléka ugyan elutasította Slobodan Milosevicet, de sem a DS, sem pedig az SPO vezetőjére nem szavaztak volna elegen.

Jelölt

Egyetlen potenciális ellenzéki jelölt volt, akinek elfogadottsága 49 százalékon állt, 29 százalékos elutasítottsággal szemben: a Szerbiai Demokrata Párt (Demokratska stranka Srbije – DSS) elnöke, Vojislav Kostunica.

A tökéletes jelöltet a nacionalisták között találták megForrás: AFP/Eric Cabanis

Az alkotmányjogász Kostunica nacionalista volt, jellegtelen, unalmas – híján volt minden karizmának. Ugyanakkor soha nem kokettált a rezsimmel, nem kötött alkukat Milosevictyel, nevéhez nem fűződött korrupciós botrány. Az amerikaiak elemzése szerint ő volt az ideális ellenzéki jelölt. Ő lett Slobodan Milosevic potenciális kihívója.

Bojkott

Ezt a békát nem volt egyszerű lenyelni, de a két nagy párt vezetője hajlott a kompromisszumra. A második merényletkísérlet után azonban Vuk Draskovic bojkottálni akarta a választásokat. A többiek azonban elvetették a javaslatot, és a formálisan is egyesült ellenzéki lista, a DOS – és a vele szövetséges Otpor!, illetve néhány szakszervezet – az SPO nélkül készült a leszámolásra. Az pedig a vártnál sokkal korábban következett be.

Gyorsulás

Amikor hozzáláttak a Slobodan Milosevic megbuktatásának előkészületeihez, az ellenzék és az amerikaiak úgy kalkuláltak, hogy van idejük felépíteni Vojislav Kostunicát. Ám a szerb rezsim meglepte őket. 2000 júliusának végén, egy váratlan alkotmánymódosítás után Milosevic – bár mandátuma csak 2001-ben járt volna le – szeptember 24-re tűzte ki a jugoszláv elnökválasztás időpontját. A DOS kampányát fel kellett gyorsítani.

Az amerikaiak úgy döntöttek, hogy Budapesten megnyitják a jugoszláv ügyek irodáját (Office of Yugoslav Affairs – OYA). Ez afféle emigrációban működő nagykövetség lett volna, a bombázások miatt ugyanis megszakadtak a jugoszláv–amerikai diplomáciai kapcsolatok, és a belgrádi követséget Budapestre evakuálták. Az OYA vezetője az addigi zágrábi nagykövet, William Montgomery lett. Montgomery – akit talán legnagyobb ellenségei sem neveznének szerénynek – emlékirataiban hosszasan ír arról, hogyan verte vissza az akkori budapesti nagykövet, Peter Tufo próbálkozásait, hogy maga alá gyűrje az OYA-t. Az OYA persze a belgrádi rezsimet is érdekelte, LeBor szerint több ügynök érkezett Budapestre azzal a feladattal, hogy pontosan felderítse az iroda működését.

Számolatlanul

Mivel sürgette őket az idő, az amerikaiak nem garasoskodtak: Montgomery szerint a támogatások jó része vélhetően nem a kampányban, hanem egészen másutt landolt. Nem volt képviseletünk Belgrádban, nem láttunk rá a költésekre” – mondta a volt nagykövet.

Még mindig nem lehet pontosan megmondani, hogy mennyit költött az USA Slobodan Milosevic megdöntésére, de a hírekben 41 és 77 millió dollár közötti összegről lehet olvasni. Ebbe vélhetően nincsenek beleszámolva a britek adományai – nekik is volt egy műveletük Magyarországon –, és a többi európai államoktól érkező összegek sem.

Megfigyelés

Magyarországnak még egy fontos vállalása volt ekkor. A szeptember közepén Washingtonban tárgyaló Martonyi János külügyminiszter bejelentette, hogy az Országos Gyermek- és Ifjúsági Parlament választási megfigyelői irodát állít fel Budapesten. A szerb ellenzéki aktivisták adatai a terepről a Műszaki Egyetem épületében működő központba is megérkeztek, ahol valós időben lehetett követni a szavazatszámlást. A központ fő funkciója az volt, hogy a külvilágnak akkor is pontos képe legyen a választások eredményéről, ha a belgrádi rezsim leszámolna az ellenzékével.

Milosevic bukása után a trónörökös is visszatért SzerbiábaForrás: AFP/Eric Cabanis

„A választások eredményét Milosevic, a várakozásoknak megfelelően, megpróbálta elcsalni” – emlékezett vissza Németh Zsolt. A választási bizottság szerint Kostunica vezetett ugyan, de nem szerzett elég szavazatot az első körös győzelemhez. Az ellenzék adatai azonban mást mutattak: szerintük Vojislav Kostunica már az első körben nyert, és hallani sem akartak második fordulóról.

Rohanás

„Az események nagyon felgyorsultak” – emlékszik a volt külügyes. „Ahogy közeledett október 5-e, egyre bizonyosabb volt, hogy valami történni fog. Az amerikaiak és mi is rohantunk az események után.”

A DOS ezúttal felkészült: aktivistáik közül többen fel voltak fegyverezve, és arra készültek, hogy erőszakkal veszik be a parlament és a tévé épületét. Ellenzéki politikusok felvették a kapcsolatot a rendőrség középszintű parancsnokaival, akik részletesen tájékoztatták őket a rezsim terveiről.

Felszámolás

A tüntetés napján Szerbia több városából egyszerre indultak el a konvojok. A rendőrség több helyen akadályokat emelt, de ezek hatástalannak bizonyultak: a rendőrök mindenütt egyszerűen félreálltak, és hagyták a fővárosba vonulni a tüntetőket. A cacaki konvojt Velimir Ilic polgármester vezette (tréningruhás alakja a videón 0:22-nél tűnik fel). Amikor beleütköztek a rendőrségi blokádba, a tüntetők szó szerint puszta kézzel felszámolták.

Belgrádban az ellenzék néhány óra leforgása alatt megdöntötte azt a rezsimet, amelyik egy évtizedig kikezdhetetlennek tűnt.

Az Origo korabeli beszámolója

A nap végére csak egy kérdés maradt: mi lesz Milosevic utolsó lépése? A bukott elnök másnap a hivatalától és a választóktól televíziós üzenetben búcsúzott. Kissé suta testtartással, a legfontosabb résznél hosszú szünetet tartva azt mondta, hogy „éppen most kapott hivatalos értesítést” arról, hogy az ellenzék jelöltje, Vojislav Kostunica győzött az elnökválasztáson. A választási bizottság döntését „úgy gondolom, hogy tiszteletben kell tartani” – mondta Slobodan Milosevic. Megköszönte támogatói szavazatát, és azoknak is köszönetet mondott, akik nem szavaztak rá, mert lelkéről levették a felelősség nagy terhét”, amit már tíz éve cipelnie kellett.

Slobodan Milosevic uralmának végét több tényező segítette, de a legfontosabb talán Gene Sharp tanítása volt. „Az erőszakmentes küzdelem legfontosabb eleme, hogy az uralkodót megfosszák tekintélyétől.” Az Otpor! matricáinak és az egyesült ellenzék következetes stratégiájának köszönhetően Szerbiában olyan hangulat alakulhatott ki, hogy mindenki elhitte: Milosevic nemcsak megbukhat, de meg is fog bukni. És tényleg. Vége lett.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK