1956. november 4-ét követően 200 000 magyar menekült érkezett Ausztriába. A legtöbben nem ismerték a nyelvet, a helyi szokásokat, szegények és törődöttek, sokan betegek voltak, egy kommunista országból érkeztek. Gyanúsak voltak, hiszen sokan azt gondolhatták, kémek és ügynökök vannak közöttük. Az emberek a zöld határon érkeztek, hidegben, fagyban, megfelelő öltözet és pénz nélkül, sokszor gyerekekkel. Mindennek ellenére Ausztria egységesen állt mellettük, és e segítségre mind a mai napig büszke. A mai menekültválságról szóló beszámolókban gyakran merül föl az akkori segítségnyújtás és sokan merítenek az akkori humanitárius hozzállásból.

Nagyszerű érzés, hogy nem lelkiismeretfurdalással, hanem felemelő érzésekkel és a humanizmusba vetett meggyőződésünk győzelmeként emlékezhetünk azokra a hetekre, hónapokra” – mondja Heinz Fischer, az Osztrák Köztársaság elnöke. Mindezt nem csupán államelnökként mondja, hanem személyes tapasztalatból is. Az elnök 18 éves fiatal önkéntesként a frissen felállított traiskircheni menekülttábor konyháján szolgált, mosogatófiúként. Az első hetekben drámai mennyiségű ember érkezett, gyakran napi tízezren lépték át a határt. A határ mentén a helyiek lovaskocsikkal várták a menekülteket és szállították őket biztonságos helyre. Mindenki segített. A forradalom leverését követően Bécsben több helyen gyűjtést rendeztek, a döblingi Karl Marx Hof lakói önmagukban több mint 4000 schillinget gyűjtöttek a menekültek részére.

70 ezren egyetlen hídon át

Az átkelőhelyek leghíresebbike az andau-i (mosontarcsai) híd volt: november negyedikét követően csupán ezen a hídon keresztül, az Eisner patakon átkelve, mintegy 70 000 ember érkezett Ausztriába. A hídon való átkelést követően még kilenc kilométert kellett menni, hogy a menekültek Andauba érjenek. Az andauiak fantasztikus segítőkészségről tettek tanubizonyságot a forradalom leverése után: megnyitották az iskolákat, a közintézményeket, magánházaknál szállásolták el a menekülteket. A hidat a szovjet és a magyar katonák november 21-én fölrobbantották, de a menekültek nagy része átjutott a határon. Andau később az osztrák segítségnyújtás jelképe lett, 2006-ban újjáépítették a „Remény hídját”, ahol a mai napig megemlékezéseket tartanak a hősies novemberről.  

A sors iróniája

A menekültek megérkezését követően az osztrák hatóságok először a Kismarton (Eisenstadt) melletti volt szovjet ideiglenes laktanyát alakították át tábornak, majd a Traiskirschen melletti volt kadétiskolában alakítottak ki tábort a menekülteknek. A helyi Vöröskereszt segítségével más osztrák városokban is táborokat hoztak létre, így a menekültek részére a minimális emberi viszonyokat biztosítani tudták.

Megjelentek az indulatok

Ugyanakkor a kezdeti euforikus hangulatot mindkét oldalon nemsokára kiábrándulás és feszültség váltotta fel. A táborban lakókon úrrá lett a tábori szindróma, unalom, reményvesztettség, kiábrándultság, míg azokon a helyeken, ahol a helyiek ezrével voltak kénytelenek együttélni a menekültekkel, az ellenük való indulatok is megjelentek. A tábori körülmények borzalmasok voltak, ahogyan a lakosság is egyre fáradtabb és ingerültebb volt. A mostani magyarországi hangokhoz hasonló indulatok is megjelentek: a korábbi hősök hamarosan parazitákká váltak egyes sajtóorgánumokban. Miért járhatnak ingyen a villamossal, mikor nekünk fizetni kell? – kérdezi egy korabeli sajtólevelező az egyik újságban. Mások azt terjesztették,  hogy a menekültek a kapott pénzből naphosszat kávéházakban ülnek, míg az osztrákok keményen dolgoznak.

Működött a kvótarendszer

Az akkori osztrák belügyminiszter, Oskar Helmer, nemzetközi segítségért fordult a világhoz, kvótarendszert és egységes nemzetközi segítőrendszert követelt. Ugyanakkor az osztrák kormány mindvégig kitartott a segítségnyújtás és a menekültek politikai támogatása mellett. A menekültkérdés megoldásába az 1951-ben alapított és pár évvel később bécsi székhelyűvé vált ENSZ Nemzetközi Menekültügyi Hivatal is beszállt és saját honlapjának tanusága szerint a szervezet első nagy sikereként emlékeznek rá. Mindezek ellenére a lakosság nagy része a menekültek mellett állt, továbbra is önkéntesek ezrei segítettek, gyűjtéseket rendeztek.

A nemzetközi tárgyalások végül eredményre vezettek és az Ausztriába érkezett menekültek többsége továbbutazott. A skandináv országok, Anglia és az Egyesült Államok, valamint Németország vállalt oroszlánrészt a magyar menekülthelyzet megoldásában. Végül a 200 000 menekült kilencven százaléka másutt telepedett le, Ausztriában 18 000 magyar maradt. A menekültek megsegítésének története – a nehézségekkel és konfliktusokkal együtt – a mai osztrák segítségnyújtás inspirációjaként szolgált. A második világháborút követően az osztrák nemzeti újjászületés egyik fontos eleme volt a magyaroknak nyújtott segítség.