Miattunk képtelen önállósulni a Közel-Kelet

2015.12.22. 05:56

Mi lett volna, ha? A Közel-Kelet bajait nézve többszörösen indokolt a kérdés, de főleg a Nyugat elmúlt évszázados szerepe miatt. Piedesztálra emelt, máskor meg zárójelbe tett demokrácia, megpuccsolt kormányok, hibás döntések sorozata. Lenne miért magunkba nézni.

Tipikusan olyan téma, amin 2015 végén már késő bánkódni, legfeljebb a tanulságokat lehet belőle levonni. Azt viszont láthatóan nem sikerül. A Közel-Kelet a nyugati ember számára nagyjából az őskáosz szinonimájává vált az elmúlt száz évben, és hajlamosak vagyunk ilyenkor azt is hinni, hogy ez főként azért van, mert a helyiek képtelenek maguknak működőképes államokat szervezni. Ez azonban csak részben az ő hibájuk. 

Szíria és Irak ma a káosz földjeForrás: AFP/Safin Hamed

Száz éve gyámság alatt

Legalábbis erre a következtetésre jut a Columbia Egyetem professzora, Jeffrey D. Sachs egy minapi cikkében, amely a Project Syndicate-en („a világ legokosabb véleményoldalán”) jelent meg. Merthogy, érvel a szerző, ha egy térség az elmúlt egy évszázadát a nagyhatalmi érdekek metszéspontjában, ebből következően pedig a nagyhatalmak folyamatos gyámsága alatt tölti, akkor eleve reménytelen, hogy hosszú távon is életképes politikai konstrukciók alakuljanak ki.  Márpedig a Közel-Keleten ez a helyzet, legalább az 1916-os Sykes–Picot-egyezmény óta, amely francia és brit érdekszférára osztotta az I. világháború után romjaira hullott Oszmán Birodalmat. 

A Sykes–Picot-egyezmény francia (A) és brit (B) zónájaForrás: AFP

Ennek egyenes következménye, hogy a térség újonnan megrajzolt országaiban a legritkább esetben képeződött le a társadalmi akarat a hatalmat gyakorlók körében. Ha pedig véletlenül megválasztották őket, akkor sem lehettek biztosak abban, hogy a Nyugat nem avatkozik be. 

Inkább az olaj, mint a népakarat 

Ez először a II. világháború után mutatkozott meg, először a CIA diszkrét támogatását élvező 1949-es szíriai katonai puccs idején (amiből Hafez Aszad stabilitást jelentő országlásának 1970-es kezdetéig még három volt), később pedig – noha nem érintette a francia–brit paktum – Iránban. 

Készül a puccs 1953-ban IránbanForrás: AFP

A perzsa államban 1951-ben demokratikus választás után hatalomra került Mohamed Moszadek miniszterelnököt két évvel később ugyancsak a CIA és a brit MI6 közreműködésével buktatták meg – az amerikaiak ezt 60 évvel később hivatalosan is beismerték

Az államcsínynek igen prózai okai voltak: Moszadek államosította az addig jogilag a British Petroleum elődjének számító Angol–iráni Olajtársaság érdekeltségeibe tartozó olajmezőket, és radikális baloldali elemeket is beemelt a kormányába. Emiatt London és Washington attól tartott, hogy Irán is a vasfüggöny mögé kerül. 

Moszadek az ügyvédje vállára hajtja a fejét. Életfogytiglani házi őrizetre ítéltékForrás: AFP

A puccs eredménye jól ismert: visszatér a Rómában élő Reza Pahlavi sah, akinek Nyugat-barát kormányzását a népe az 1979-es iszlám forradalomig tűrte el. 

Diktatúrából káoszba 

A Nyugat pedig láthatóan az ezredforduló után sem tanul a beavatkozásai által okozott hosszú távú károkból. Ennek legdurvább példája a 2003-as iraki háború volt, amit mindenféle ENSZ-felhatalmazás nélkül indítottak, mint utóbb kiderült, indokolatlanul.  Az eredmény egy káoszba süllyedt ország, amely a Szaddám Huszein-féle diktatúra idején mégiscsak működött. Nota bene: Huszeint ugyanaz a Washington döntötte meg, amely az 1980–88-as iraki–iráni háborúban az ő oldalán állt; azt pedig az előbb részleteztük, hogy Iránban milyen előzmények után kerülhetett helyzetbe az ellenségnek kikiáltott síita klérus. 

Brit katonák Huszein portréjávalForrás: AFP/Mark Richards

Az amerikaiak 2011-es kivonulása óta Irak maga a pokol. Ennek pedig részben az az oka, hogy az Egyesült Államok támogatását élvező síita miniszterelnök, Nuri al-Maliki törlesztett a Huszein-korszakért, és a szunnitákat kezdte üldözni:  módszeresen kiszorította a Baász párt tagjait a kormányból, saját magát védelmi és belügyminiszternek kinevezve pedig – olykor a parancsnoki láncba közvetlenül belenyúlva – tönkretette annak az iraki hadseregnek a morálját és megbecsültségét, amely 2006 óta csaknem 100 milliárd dollár támogatást kapott. 

Maliki ellen tüntetnek az iraki KarbalábanForrás: AFP/Mohammed Sawaf

A dolog odáig fajult, hogy az Iszlám Állam pickupokon, géppuskákkal érkező harcosai 2014 nyarán lényegében akadálytalanul foglalták el Moszult, a szunnita lakosság pedig azóta is inkább az ISIS uralmát tűri el, mint a bagdadi kormányét. És azt is tudjuk, hogy a Baász-párti katonatisztek hol kamatoztatják a tudásukat. 

Iszlamistákat nem választhatnak? 

Nem úszta meg a nyugati beavatkozást Líbia és Egyiptom sem. Líbiában Moammer Kadhafit ugyanazok a nyugati országok segítettek megdönteni 2011-ben, amelyek vezetői néhány évvel korábban még mosolyogva fényképezkedtek vele ikonikus beduin sátrában. A Magreb-ország azóta is képtelen talpra állni, súlyosbítva ezzel az európai menekültválságot. 

Tony Blair KadhafivalForrás: AFP/Leon Neal

Keleti szomszédjában, Egyiptomban ugyancsak 2011-ben eufórikus hangulatban döntötték meg Hoszni Mubarak hatalmát, és ünnepelték a demokratikusan megválasztott Mohamed Murszit. Hogy két évvel később Amerika és Európa már Mubarak egyik bizalmi emberét, a puccsal hatalomra került Abdel Fattáh esz-Szíszit üdvözölje.  Murszi ugyanis elfelejtett szólni, hogy az őt támogató iszlamista Muszlim Testvériség tényleg testvérszervezetének tekinti a Hamászt, és olyan különösebb gondja a Sínai-félszigeten tevékenykedő iszlamista milíciákkal sem volt. 

Hillary Clinton (külügyminiszterként) itt még mosolyog MursziraForrás: AFP/Khaled Desouki

Murszi megdöntése tipikus példája volt annak, hogy a kiszámíthatóság olyakor felülírja a demokratikus elveket. 

Erről Mahmúd Abbász palesztin elnök is mesélhetne, akinek 2009-ben járt le a mandátuma, de a Fatah–Hamász-viszály miatt azóta nem sikerült új választást kiírni. Abbászt ettől még a palesztinok legitim képviselőjének tekintik a nemzetközi porondon, és senki nem kérdez semmit. 

Abbászra 2005-ben szavaztak utoljáraForrás: AFP/Gali Tibbon

Az pedig már napjaink tragédiája, ahogy Szíriában a nagyhatalmak lassan öt éve képtelenek megegyezni, hogy kit is szeretnének a hatalomban látni. 

Lehet, hogy naiv, de logikus

Jeffrey D. Sachs öt dolgot javasol Washingtonnak és a közel-keleti országoknak, amelyek megoldást jelentenének a káoszra: 

  • A CIA-t arra és csak arra használják, amire 1947-ben létrehozták: hírszerzésre és az Amerikával ellenséges rezsimek „aláaknázására”. Demokratikusan megválasztott kormányok megdöntése nem a portfólió része. 
  • Az olykor kétségkívül ésszerű diplomáciai törekvéseket az ENSZ Biztonsági Tanácsának közbeiktatásával valósítsák meg. A BT ugyanis erre (is) van, a döntéseinek alapja pedig a nagyhatalmak kompromisszuma. 
  • A Nyugat fogadja el, hogy a közel-keleti választásokon iszlamisták is hatalomra kerülhetnek. Ha a szavazóik elégedetlenek, akkor az utca és a helyi tábornokok gondoskodnak a korrekcióról. 
Oktatás nélkül marad a kilátástalanságForrás: AFP/Odd Andersen
  • Az észak-afrikai, közel-keleti és közép-ázsiai vezetőknek be kellene látniuk, hogy színvonalas oktatás nélkül esélyük sincs a felemelkedésre. Ennek hatásai – például a munkanélküliség – csak növelik az elégedetlenséget. 
  • A térség országainak fel kell ismerniük, hogy az olajmonopóliumuk nem fog a végtelenségig tartani: muszáj változtatni az energiahordozókra építő – és éppen ezért egyre sebezhetőbb – gazdaságaik szerkezetén. 

Ezek pedig olyan kihívások, amelyek mellett hosszú távon eltörpül, hogy Bassár el-Aszad szíriai elnök maradjon-e, vagy sem. Amit egyébként is a helyiekre kellene bízni. 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK