Úgy modernizáljon hadsereget, ahogy Putyinék!

2016.04.21. 10:42

Ilyen mélyről ilyen szintre eljutni meggyőző teljesítmény. Ezáltal a világ dolgaira befolyással bírni még inkább. Az viszont még nagyon messze van, hogy a NATO-nak versenytársa legyen. De azért próbálkoznak. Mi kellett ahhoz, hogy az orosz hadsereget néhány év alatt mindenhol komolyan vegyék?

Hét év alatt az orosz hadsereg odáig jutott, hogy Szíriában meg tudta törni a térségre gyakorolt, addig egyértelmű amerikai dominanciát, a szír rendezés politikai frontján pedig Moszkva Washingtonnal azonos súllyal van jelen – részben persze az Egyesült Államoknak az orosznál bizonyosan átláthatatlanabb Szíria-politikája miatt. Mindez azonban lehetetlen lett volna az orosz hadseregreform nélkül.  Ez a legfontosabb tanulsága a Foreign Affairs folyóiratban megjelent elemzésnek.

Orosz utómunka Szíriában: aknakeresés PalmürábanForrás: AFP

Gyorsan olvadt a birodalmi dicsőség

Persze volt honnan fejődni. Az 1988-ban még 246 milliárd dollárra rúgó szovjet katonai büdzsé hat év leforgása alatt 14 milliárdra olvadt. A Szovjetunió összeomlása után az új moszkvai vezetés 700 ezer katonát vont ki Afganisztánból, Mongóliából, Németországból és Kelet-Európából.

Szovjet katonák elhagyják MagyarországotForrás: RIA Novosti/Kiselev V.

A 90-es évek elején az orosz hadsereget lényegében arra tudták használni, hogy a szovjet utódállamok etnikai ellentéteiből kirobbant háborúkat – Tádzsikisztánban, Hegyi-Karabahban, Grúziában vagy Moldovában – befolyásolják, ami egy egykori szuperhatalomtól elég szerény.

A Borisz Jelcin által vívott 1994-es első csecsen háborúban a vezérkar 65 ezer egyenruhást bírt kiállítani – úgy, hogy elvileg 1 millió állt rendelkezésére. A 2000-ben a Barents-tengeren szerencsétlenül járt Kurszk atom-tengeralattjáró kapitányának 200 dollárnyi rubel volt a fizetése.

Orosz katonák CsecsenföldönForrás: RIA Novosti/Igor Mikhalev

Az egykori szovjet határokon kívül az orosz katonai jelenlét pedig szinte észrevehetetlen volt. 1996-ban Boszniában ugyan még az orosz katonák a NATO-val együttműködve láttak el békefenntartói feladatokat, de a szövetség három évvel későbbi jugoszláviai bombázásai, illetve az Egyesült Államok 2003-ban kezdődött iraki inváziója ellen Moszkva, bár élesen ellenezte őket, semmit nem tudott tenni. Mert katonai potenciálban sehol nem tartott a Nyugathoz képest. Radikális változást 2008 októberétől látni; Vlagyimir Putyin akkori miniszterelnök és védelmi minisztere, Anatolij Szergyukov felügyeletével ekkor indul el az orosz hadsereg – 2020-ig tervezett – modernizációs programja.

Szergyukov (középen) és Putyin a 2007-es győzelmi parádénForrás: AFP/Maxim Marmur

Grúzia, az utolsó szög

Amelynek közvetlen előzménye a grúz háború volt. Bár nem nagyon lehetett kérdéses, hogy a 2008. augusztusi ötnapos villámháború hogy végződik – a tbiliszi vezetés végleg elvesztette az irányítást a területén működő két oroszbarát szakadár entitás, Abházia és Dél-Oszétia fölött, Grúzia NATO-tagsága pedig egy időre lekerült a napirendről –, a még akkor is a szovjet reflexek által vezérelt orosz hadseregben azért mutatkoztak törések: korszerűtlen fegyverek, felkészítetlen katonák, meghibásodott rádiórendszer és öt lelőtt harci gép,  köztük egy Tu–22-es stratégiai bombázó.

Orosz harci gép Grúzia fölöttForrás: AFP/Vano Shlamov

Moszkva válasza a már említett ambiciózus modernizációs program volt, mintegy 700 milliárd dolláros költségvetéssel. A minden szintre kiterjedő átszervezés sokkal észszerűbbé tette a fegyveres erők működését:  a Szovjetunió katonai céljainak megvalósítására nyilvánvalóan alkalmatlan, de szervezetileg szinte változatlanul működő hadseregből egy lokális és regionális hadviselésre felkészített szervezetet hoztak létre, amely ennek köszönhetően sokkal gyorsabban bevethető, jelentős mozgósítások nélkül is. Megemelték a fizetéseket, az orosz hadiipar pedig sorra áll elő olyan konstrukciókkal, amelyek felveszik a versenyt az amerikai fegyverekkel: a Szu–35-ös vadászgépből legutóbb Indonézia rendelt, Irán pedig az atomalku óta élénken érdeklődik a Szu–30-asok után.

Kelendő lehet a Szu–35-ösForrás: RIA Novosti/Anton Denisov

Élesben is működik

A világ pedig legkésőbb 2014-ben ízelítőt kapott az új orosz hadviselésből, amikor a vezérkari főnökről, Valerij Geraszimovról elkeresztelt, a hibrid hadviselést tárgyaló katonai doktrína a valóságban is működni kezdett: Oroszország egy puskalövés nélkül elszakította a Krímet Ukrajnától, a Donbasszban pedig „önkéntesekkel” pillanatnyi érdekeinek megfelelően tudja enyhíteni és gerjeszteni a konfliktust.

Névtelen hadisírok Kelet-Ukrajnában. Lehet, hogy egy önkénteséFotó: Bielik István - Origo

A politikai és stratégiai célok elérésében megnövekedett a nem katonai eszközök szerepe, és hatékonyságban gyakran meghaladja a fegyverek erejét” írja credójában Geraszimov. 2015 szeptemberében pedig Oroszország a szíriai beavatkozással kilépett az egykori szovjet határok mögül, hogy – egy Szu–24-es elvesztése és a törökökkel ellenségessé váló viszony árán – bebizonyítsa: képes arra, hogy közvetlen szomszédságán kívül is hatással legyen az erőviszonyokra.

Geraszimov tábornok Dmitrij MedvegyevvelForrás: RIA Novosti/RIA Novosti/Szergej Gunejev

De hova tovább?

Bár meggyőző eredményeket mutat fel, az orosz hadseregről még nagyon korai azt gondolni, hogy akárcsak középtávon eséllyel vehetné fel a versenyt a NATO-val,  amelynek keleti terjeszkedését viszont a 2016-os orosz nemzetbiztonsági stratégia egyértelmű fenyegetésként értékeli.

Van azonban két terület, ahol élesben is tovább lehet tesztelni a fegyveres erők készültségét. Az egyik az északi sarkvidék, ahol Oroszország – az ott sejtett ásványkincsek reményében – már most igyekszik biztosítani a pozícióit. Ennek a térség többi aktora, az Egyesült Államok, Kanada vagy Norvégia (mind NATO-tagállamok) nyilván igyekszik majd elejét venni, ami további konfliktusforrás lehet.

Orosz kutatás a sarkvidékenForrás: RIA Novosti/Valerij Melnikov

És ott van még Közép-Ázsia, Oroszország déli előszobája. A térség két legnagyobb gazdaságát, Kazahsztánt és Üzbegisztánt agg diktátorok vezetik, ha nem sikerül simán az előbb-utóbb esedékes generációváltás, a radikális iszlám jelentette fenyegetés ugyanolyan valós lehet, mint a jelenleg Szíriában harcoló kaukázusiak visszatérése esetében.  Hatványozottan igaz ez a térség másik két országára, Tádzsikisztánra és Kirgizisztánra, hiszen itt nyoma sincs a Nazarbajev- és Karimov-rezsim jelentette relatív stabilitásnak. Ha tehát a régió „bedőlne”, Oroszország valószínűleg beavatkozna, ráadásul Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán esetében még szerződés is kötelezi erre: mindhárom ország tagja a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének.

Kazah katonák gyakorlatonForrás: RIA Novosti/Alekszej Kudenko

A néppel a népért

A Foreign Affairs cikke azonban arra is figyelmeztet, hogy Putyin nagyhatalmi ambíciói – amelyekkel most a lakosság 65 százaléka ért egyetcsak akkor működhetnek tovább, ha megvan a társadalmi támogatottságuk.  Mert bár a katonai büdzsé relatíve épen átvészelte a nyugati szankciók miatt életbe lépő megszorításokat, azt biztosan nem lehet megtenni, hogy a szociális kiadások kárára a hadseregnek látványosan jó dolga van.

A szankciók keresztbe tehetnekForrás: AFP

Ahogy az írás fogalmaz: Oroszország autokrácia, de olyan, amely az irányítottak beleegyezésével működik.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK