Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Ha volt valamiben konszenzus a múlt hét végi törökországi puccskísérlet után, az az, hogy Recep Tayyip Erdogan elnök megerősödve jött ki belőle. Ha a viharos gyorsaságú megtorlásokat vesszük alapul, ez kétségtelenül így van: a puccsista jelzőt az eszköztárba véve most már tényleg csak azzal nem számol le, akivel nem szégyell. Vagyis a belső ellenzéket valóban megroppantotta.
Ez viszont külpolitikai szempontból még visszaüthet.
Az amerikai külügyminiszter, John Kerry például már jelezte is: semmi bajuk azzal, ha a puccs mögött állókat bíróság elé állítják, de ez nem sértheti az ország demokratikus berendezkedését – márpedig, válaszlépéseit elnézve, Erdogant ez foglalkoztatja most a legkevésbé.
Csakhogy ezzel Törökország a NATO-tagságának egyik alapját kezdi ki,
ami közép- és hosszú távon ha nem is a kizárás (ahhoz a szövetségnek konszenzusra kéne jutnia), de az elidegenedés veszélyét mindenképpen magában hordozza. Az pedig sejthető, ki profitál a leginkább abból, ha egy állam egyedül marad egy nyugati szövetségi rendszerben: Oroszország.
Azt, hogy a puccs letörése legfeljebb belpolitikai előnyökkel jár, jelzi az is, hogy a török külpolitika kihívásai változatlanok: harc az Iszlám Állam (ISIS) és a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) ellen, folyamatosan áramló menekültek Szíriából és – amivel nem számoltak – fagyos viszony Oroszországgal.
Az utóbbit Erdogan – látszólag – egy bocsánatkéréssel megoldotta. Nem is tehetett mást, a Szu-24-es orosz vadászbombázó tavaly novemberi lelövése után hozott orosz intézkedések ugyanis nagyon fájtak Törökországnak.
Egyik napról a másikra eltűntek az orosz turisták, embargót vetettek ki a török élelmiszerekre, korlátozták a török cégek oroszországi tevékenységét, a Gazprom jegelte a Fekete-tengeren át Törökországba futó gázvezeték tervét, a Roszatom pedig felfüggesztette az Akkuyuba tervezett nukleáris reaktor építését: becslések szerint
ez a csomag idén 0,7 százalékkal vetette volna vissza a török GDP-t,
ha egész évben érvényben marad. Az oroszok ugyanis Törökország harmadik legnagyobb kereskedelmi partnerei, a negyedik legjelentősebb befektetők és a fő gázszállítók.
A gazdasági intézkedések mellett pedig
Moszkva geopolitikailag is oda ütött, ahol Erdogannak a leginkább fáj:
fokozta a török elnök ellenségének számító Bassár el-Aszad szír államfő melletti fellépést – az Ankara szövetségeseinek számító csoportok bombázásával, tovább gerjesztve a török határ felé irányuló menekültáradatot –, a tartuszi hadikikötő után a latakiai légitámaszponton is megvetette a lábát – a térséget pedig éppen kombinált föld-levegő és tengervédelmi (A2/AD-) rendszerrel bástyázza körül –, és fegyvereket szállított az Észak-Szíriában már-már önálló államot működtető (a PKK kinyújtott kezének számító) kurd erőknek, akik februárban képviseletet nyitottak Moszkvában.
Ezenkívül csapaterősítést jelentett be a Törökország tőszomszédságában lévő örményországi katonai bázisokon, amiket 2044-ig használhat, és tovább nyirbálta a krími tatárok jogait. Vagyis Oroszországnak volt majdnem nyolc hónapja arra, hogy a Fekete-tenger, a Dél-Kaukázus és a Földközi-tenger keleti térségében ne legyen tekintettel a törökök érzékenységére.
Bár a felszín újra rózsásnak tűnik Erdogan bocsánatkérése óta – a június 30-i Komszomolszkaja Pravda például Újra nyaralhat Törökországban szalagcímmel jelent meg –, de a valóság az, hogy Oroszország az ajándékba kapott hónapok alatt, ahol tudta, tovább erősítette a már addig is meglévő pozícióit.
Ez a térkép Ankarából nézve nem túl biztató: a Fekete-tenger északi és keleti medencéjében a nagyobb kikötők közül már csak Odessza és Mariupol nincs orosz befolyás alatt (egyelőre), a Krím annexiója pedig amúgy is „közelebb hozta” a két országot.
Ha tehát Erdogan komolyan gondolja, hogy felújítsa a 2000-es évek elején Vlagyimir Putyinnal szárba szökkent kapcsolatait – amik éppen a Szovjetunió összeomlása után megszűnt (de mint jeleztük: mostanra visszatért) katonai kihívás, később pedig a Nyugat által okozott közös frusztrációik miatt voltak annyira szívélyesek –, számolnia kell azzal, hogy azok szükségszerűen egyenlőtlenek lesznek.
Egyszerűen azért, mert ő szorul rá jobban Moszkva jóindulatára.
Még akkor is, ha a mosolyok látszólag újra a régiek, és megint szó van arról, hogy a terror ellen közösen lépnek fel – Ankara ezzel kimondatlanul is elnapolta Aszadnak az eddig számára oly sürgős leváltását.
Oroszország tehát Erdogan mellett áll, mert nincs más alternatíva. De semmi nem sürgős neki, és közben
páholyból nézi, ahogy a török elnök a puccsra adott válaszként radikális lépéseket tesz a NATO második legerősebb hadseregénél
– csak tábornokból már 115-öt váltott le. A Latakiában felszálló orosz gépek légtérsértései miatt határozott reakcióért kiáltó és az államcsíny melegágyának vélt légierő különösen is megszenvedheti a török elnök bosszúhadjáratát: már-már regénybe illő, hogy a Szu-24-est lelövő F-16-pilótákat nemrég letartóztatták, mert állítólag puccsisták.
A képlet tehát egyszerű: minél durvább lesz Erdogan válasza a puccsra – nota bene: már nagyon az –, annál inkább szorul a perifériára a NATO-ban, és annál inkább lesz szüksége Moszkva támogatására. Csakhogy Putyin soha nem volt a (katonai) szövetségese.
