Kína nagy ébredése – így változtathatja meg a vallás az országot

2017.02.23. 17:07

Az évtizedek alatt olyan kép alakult ki Kínáról, ahol a hit és vallási tradíciók marginális szerepet játszanak. Az ország rohamos gazdasági növekedése miatt főleg az óriási gyárakban dolgozó munkástömegekről, az egymás után megjelenő nagyvárosokról, a szennyezett légkörről és a növekedésből hasznot húzó újgazdagok térhódításáról szólnak a beszámolók. A vallások azonban sok mindent megváltoztathatnak.

A több mint 1,3 milliárd lakosú Kínában több száz millióan élnek a gazdaság adta új lehetőségekkel, azonban sokan nem találják a tradicionális kapaszkodókat, amelyek generációkon keresztül a kínaiak mindennapjait is meghatározták – írja a Foreign Affairs.

Azt gondoltuk, hogy a szegénység miatt vagyunk boldogtalanok. De ma már sokan nem nélkülözve élnek, mégis boldogtalanok. Tisztában vagyunk azzal, hogy valami hiányzik, és ez a spiritualitás"

– mondta egy 42 éves lelkipásztor Csengtu városában.

Kína-szerte több száz templom és mecset áll, amelyek milliószámra várják a hívőket, azonban pontos számítások nincsenek arról, hogy a társadalom mekkora hányada gyakorolja valamilyen szinten a vallását. A kormányzati politika igyekszik ösztönözni a hagyományok ápolását, ezért például felújíttatott több templomot is. Az országban azonban hosszú ideje vita folyik arról, hogy a nemzeti identitást mely emlékek ápolása szolgálja a leginkább.

Kínában több etnikai és vallási kisebbség él, például a tibeti buddhisták, vagy a muszlim ujgurok, akiknek a vallási tradícióik megtartása már-már egyfajta ellenállás a központi hatalommal szemben.

Hasonló, vagy talán még erősebb kohéziós erővel bír Kína többségi társadalmában – mintegy 91 százalékban – a han kínai identitás, de a többség már mélyebb spirituális kapaszkodókat is keres.

Aligha túlzás azt állítani, hogy Kína olyan szellemi változáson megy át, mint az Egyesült Államok a 19. században, amikor az emberek többségét nyugtalanította a társadalmi és gazdasági változások sora.

Az emberek belekényszerültek a nagyvárosokba, ahol sokan magányosnak érzik magukat, és nem kapnak válaszokat az alapvető kérdésekre, mint: Miért vagyunk itt? Mi tesz minket boldoggá? Hogyan éljen az egyén, a közösség, vagy egy egész nemzet boldogan?

A szellemi útkeresés veszélyes lehet a Kínai Kommunista Pártnak, de akár profitálhatnak is belőle, mindenesetre a vezetés keményebb irányt képvisel a társadalmi, a gazdasági és a politikai változások terén, amely a vallásosság megtűrését is megnehezítheti.

Útkeresések

Nem feltétlenül az 1949-es kommunista hatalomátvétel volt a legmeghatározóbb időszak Kína történelmében, hanem éppen a 19. század, amikor az ország hagyományos civilizációja elkezdett összeomlani. Korábban Kína végig erőfölényben volt a szomszédjaival szemben, azonban a nomád népek – mint a mongolok vagy a mandzsuk – időnként be tudtak törni, de az ország erejét nem igazán kérdőjelezték meg.

Magabiztosságát viszont már megrázta, amikor a Nyugattal találta szembe magát. Kína egy sor katonai vereséget szenvedett el, mint az első ópiumháború idején is, amikor 1839-1842 között a brit haderő legyőzte a Csing-dinasztiát. 

A század előrehaladtával Kína népe megtapasztalhatta, hogy

a nyugati világ miképp osztotta fel Afrikát, Amerikát, vagy igázta le Indiát.

A század végére a kínai társadalom egyre inkább úgy gondolta, hogy az országnak változásra van szüksége: a tudomány, a technika, az oktatás, az egészségügy és a mezőgazdasági terén is.

Kína identitásválságával az emberek egyre radikálisabb változásokat akartak: nemcsak új politikát, hanem új dinasztiát is az ország élére. Megkérdőjelezték Kína intézményi rendszerét, és ezzel együtt a vallási hagyományait is. Az ország identitásának része a vallás – ma már szinte értelmezhetetlen, ha a keresztény, zsidó, vagy muszlim kategóriában kellene definiálni, mivel a monoteista normákba nem illeszthető Kína vallási felfogása.

A vallás nem volt intézményesítve, nem volt központja, vagy nem volt kötelező jellegű liturgiája sem. Kína spiritualitása részben minimálisan a teológiára és elszórva a kisszámú papságára támaszkodhatott, de ez nem azt jelentette, hogy a vallás gyenge lett volna. Inkább ellenkezőleg, a spiritualitás az emberek életének a része volt, és nem lett elválasztva a mindennapoktól. Becslések szerint Kínában közel egymillió templom volt a századfordulón, és sok faluban akár fél tucat épületben is tartottak szertartásokat.

A császári Kínában a bürokrácia viszonylag kis méretű volt, vagyis egy ember felügyelt körülbelül száz falut, amely több tízezer embert jelentett. A közösségek életét a helyi bizottságok ellenőrizték: biztosították a közösség védelmét, a templomok működtetését.

A templomok nemcsak szellemi terek voltak, hanem – ahogy Prasenjit Duara történész is mondta – kapcsolati funciója is volt a hatalom és nép között. A templom lényegében rendeletek, büntetések ismertetésének a helyszínéül is szolgált. Maga a császár nemcsak a politikai hatalmat, hanem félistenként a szellemi vezetői szerepet is betöltötte, akire úgy tekintettek, mint az ég fiára.

Ezért is a változást sürgetők úgy látták, hogy először a vallást kell megváltoztatni a régi rendszer lebontásához.

Leszámolás az egyházakkal

A kereszténység a késő 16. században vetette meg a lábát Kínában, ezt azonban a 19. században kísérte más misszionáriuscsoportok megjelenése is, miközben véget ért az ópiumháború. De a kereszténység a befolyásos társadalmi osztályokban is elterjedt, pedig az iszlám egy évezreddel korábban érte el Kínát, azonban csak az ország perifériájáig jutott el.

A Nemzeti Párt vezetője, Csang Kaj-sek mint a modernizációt akaró mozgalom vezetője is azt mondta, hogya protestáns keresztényeket meg lehet tűrni, azonban szerintük más babonákat száműzni kell Kínából.

A régi rendszer ellenében vallási tisztogatások kezdődtek el: Szun Jat-szen – aki végül segített megdönteni a Csing-dinasztiát, és létrehozta a Kínai Köztársaságot 1912-ben –  utasításba adta, hogy rohamozzák meg a szülővárosában a templomokat, és döntsék le a szobrokat. A Nemzeti Párt hatalomra jutása után, 1926-ban elindították az Új Élet Mozgalmat.

Szun Jat-szen, a „kínai köztársaság atyja"Forrás: AFP

A cél az volt, hogy Kínát megtisztítsák az ópium-visszaélésektől, a szerencsejátékoktól, a prostitúciótól, felszámolják az írástudatlanságot, és elpusztítsák a babonákat.

A polgárháborúkat a japán megszállás követte, majd az 1949-ben Mao Ce-tung vezetésével a kommunisták átvették a hatalmat. A 20. század közepére közel félmillió templom elpusztult, vagy politikai okok miatt átalakították más célokra.

A kommunisták kezdetben egyesületként kezelték a buddhistákat, a taoistákat, a muszlimokat, a katolikusokat és a protestánsokat is, ezeket a felekezeteket pedig a párt szigorú ellenőrzése alatt tartotta. A megmaradt templomokkal, mecsetekkel a párt központilag már nem foglalkozott, azonban gyakorlatilag csak kibelezett szentélyek maradtak hátra:

a kommunisták az ereklyéket elpusztították, a megmaradt és értékesnek gondolt egyházi műtárgyakon pedig túladtak a feketepiacon.

A katolikus fellegvár, Tajjüan székesegyházát börtönnek alakították át, fogva tartottak benne papokat és apácákat, Kína-szerte pedig házasságba kényszerítettek minden olyan vallásos embert, akik szüzességi fogadalmat tettek.

Az állami megtorlás következtében a vallás illegalitásba szorult: a templomokban titokban találkoztak a hívők, a buddhisták és taoisták megpróbálták megmenteni a szentírásokat és a rituális kézikönyveket. A hatóságok megtiltották a nyílt meditációs vagy harcművészeti gyakorlatok végzését is. 

Mao Ce-tung volt az új bálványForrás: AFP/Selva/Leemage

Az emberek a lojalitásukat demonstrálva jártak Mao-kitűzőkkel az utcákon, és vették a kezükbe Mao vörös könyvét. Mao uralma alatt vallási pótlékként is működött a kommunista ideológia iránti áhítat, azonban a politikai buzgalom a színjáték része is volt, mivel az emberek el akarták kerülni a párt bosszúgépezetét: a börtönbe kerülést vagy a halálos ítéleteket.

Hinni kell

1982-ben a Kínai Kommunista Párt kiadott egy 20 oldalas dolgozatot az Alapvető nézőpont és irányelv vallási kérdésben hazánk szocialista időszaka alatt címmel. A kiadványban megfogalmazták, hogy Mao hatalma alatt több visszaélés is történt: a maoisták betiltották a vallási tevékenységeket, koholt vádakkal lehetetlenítettek el másokat, és léptek fel erőszakosan a vallásos emberekkel szemben. 

A kiadványban az is szerepelt, hogy a párt mostantól tiszteletben tartja és megvédi a vallásos meggyőződésűeket, és újra megnyitja a papság képzésére az intézményeket. Mao halála után a kínai állam elmozdult a totális vallásellenességéből, de a párt még mindig ellenőrzése alatt tartotta a megmaradt templomokat, és mecseteket, ezért a hívők továbbra is illegalitásban folytatták a vallásgyakorlást.  

A vallásosság a többség számára így továbbra is tabunak számított: 2014-ben például a Pew Research Center kiadott egy nagyobb tanulmányt a vallás globális megítéléséről, amiben az szerepelt, hogy a kínaiak 14 százaléka gondolja úgy csupán, hogy az erkölcs kötődik a hithez. 2015-ben, a WIN / Gallup International közvélemény-kutatás számolt be arról, hogy a kínaiak 61 százaléka egyáltalán nem hisz Istenben, ami jóval magasabb a globális 11 százalékos arányhoz képest.

Egy korábbi, 2005-ben végzett East China Normal University-felmérés szerint Kína 31 százaléka, azaz háromszázmillió ember vallásos hitben él. Mintegy kétszázmillióan a buddhizmusban, a taoizmusban vagy más népi hiedelmekben hisznek, de ehhez a csoporthoz tartoznak azok is, akik istenítenek például egy-egy történelmi személyiséget is.

A kínai állam szerint közel félmillió buddhista szerzetest és apácát tartanak számon, közel harmincezer buddhista templomomban gyakorolhatják a vallásukat, negyvennyolcezerre tehető a taoista papok és apácák száma, és mintegy kilencezer taoista templom van, azaz kétszer annyi, mint a 90-es években. 

A katolicizmus a gyengébb vallások egyike Kínában, becslések szerint tizenkétmillió híve van, és ez kevesebb, mint az ország lakosságának az 1 százaléka. A protestantizmus ezzel szemben az egyik leggyorsabban növekvő vallás az országban: az 1949-es egymillióról közel húszmillióra nőtt napjainkra a hívők száma. Más becslések szerint a protestánsok száma sokkal nagyobb, mivel a hívők az állami ellenőrzést kikerülve földalatti szerveződésekben gyakorolják a vallásukat.  Jü Csien-zsung kínai szociológus szerint 2008-ban a protestánsok száma a negyvenötmillió és a hatvanmillió között volt. Bármi legyen is a pontos szám, tény, hogy a protestantizmus a nagyvárosokban és a magasan képzetteknél jelentősen elterjedt.

Az egyik legjelentősebb vallásellenes intézkedés 1999-ben történt, amikor a Fálun Gong nevű ősi, kínai vallási meditációval foglalkozó csoportot betiltotta a kormány. Az akkori rajtaütésekben a csoport tagjai közül százan rendőri őrizetben haltak meg, több ezret tartottak fogva tárgyalás nélkül, és többüket évekre munkatáborokba hurcoltak el – állítják emberjogi szervezetek.

Békés demonstráció a Fálun Gong mellettForrás: AFP/2015 Brendan Smialowski/Brendan Smialowski

A vallásellenes megmozdulásokból az derül ki, hogy azok a felekezetek jártak rosszabbul, amelyek külföldi kapcsolatokkal is rendelkeznek. Vagyis a tibeti buddhisták, akik a száműzött dalai lámával tartják a kapcsolatot, de a kínai muszlimok vagy a keresztények is, akik más országokból kaphatnak útmutatást a vallásuk gyakorlásához – őket általános ellenőrzés alatt tartják. A vegzálások azzal is magyarázhatóak, hogy az állam bizalmatlan az egyházakkal szemben, amelyeket a hatalommal szembeni alternatívaként tartanak számon a politikai vezetésben.

A párt megfellebbezhetetlen

Mao halálát követően, a 70-es években Kína megpróbálta újjáépíteni a hitelességét és a gazdasági prosperitással biztosítani akarta az egypártrendszer stabilitását. Sokan úgy gondolták, hogy a több évtizedes folyamat magában hordozta azt a reményt, hogy a társadalom később szabadabban élhet.

A hidegháború után úgy tűnt, hogy a kommunista érdekszférából kiszabadult társadalmak demokratizálódnak, és ez a folyamat elér más nemzeteket is. A Szovjetunió összeomlása után a Kínai Kommunista Párt arra a következtetésre jutott, hogy a reformok és nyitottság politikája stabilizálja a rendszerüket, a jólét elérése pedig visszafogja a politikai ellenállást.

Az utóbbi években azonban a kormány kitért a további liberalizáció elől, az internetet zár alá helyezték, a társadalmi mozgalmakat megfélemlítették. A rendszer keretein belül a hagyományos vallásokat még nem tudták teljesen ellehetetleníteni, de folyamatosan kontroll alatt tartják.

Még mindig megfigyelik a híveketForrás: AFP/Wang Zhao

Ez azonban nem azt jelenti, hogy Kína olyan lesz, mint más keleti államok, ahol a politika szorosan összekapcsolódik az államvallással. Nem Oroszországhoz fog hasonlítani, ahol a nacionalizmus összekapcsolódik az ortodox egyházzal, de a Kínai Kommunista Párt nem is lesz olyan, mint Indiában az Indiai Néppárt, amely szintén támogatja a nacionalista-vallási programokat.

Kína politikai elitje a történelmi tradíciói szerint a császári dinasztiákhoz hasonlóan irányítja az országot, és tölti be a megfellebbezhetetlen döntéshozó szerepét.

A kommunista rendszert valójában a párt befolyásán kívüli szervezetek meg tudnák ingatni, nem véletlen, hogy a vallási szervezeteken kívül az emberjogi kérdésekben állást foglaló csoportokat helyezi nyomás alá a kommunista párt.

A 80-as, 90-es években Richard Madsen a Demokrácia Dharma című könyvében arról írt, hogy a buddhista és taoista hagyományok fontos szerepet játszottak Tajvan demokratizálódásában. Hasonló azonban nem valószínű, hogy megtörténhetne a kommunista Kínában is, mivel a párt világossá tette, hogy nem engedi sem a civil szervezetek, sem a vallási csoportok számára a véleménynyilvánítás lehetőségét.

Kína vallási hagyományait folyamatosan támadták az elmúlt évtizedekben, és azok helyére a prosperáló kapitalizmus nem tudott érvényeset állítani. Az emberek tömegei kapaszkodási pontokat keresnek ahhoz, hogy milyen értékek mentén alakulhat ki egy erősebb kohézió a társadalmon belül.