A politikai korrektség hazug terrorja ellen harcol ismét Houellebecq

Michel Houllebecq, író
French writer Michel Houellebecq attends his first New York art show on June 2, 2017, in Manhattan, New York. (Photo by EDUARDO MUNOZ ALVAREZ / AFP) / RESTRICTED TO EDITORIAL USE - MANDATORY MENTION OF THE ARTIST UPON PUBLICATION - TO ILLUSTRATE THE EVENT AS SPECIFIED IN THE CAPTION
Vágólapra másolva!
Michel Houellebecq, a legnagyobb élő francia író új könyve, a Szerotonin január 4-én jelenik meg. Az Origón részletesen írtunk róla néhány nappal ezelőtt. Az óriási érdeklődéssel várt könyv a sárgamellényesek lázadását vetítette előre. Houellebecq migrációellenes, Brüsszelt keményen bíráló író, a politikai korrektség hazugsága ellen harcoló művész, akiről a baloldal által uralt francia művészeti világ évekig megpróbált tudomást sem venni, de példátlan sikerei (összesen több millió példányban vásárolták könyveit) végül elhozták számára a legfontosabb francia irodalmi díjat, a Goncourt-t is. Az író barátja, Frédéric Beigbeder a Le Figaróban mesélt Houellebecq új könyvéről.
Vágólapra másolva!

Frederic Beigbeder maga is kiváló író, 2009-ben a Goncourt után a legnagyobb francia irodalmi díjat kapta meg, a Renaud-t, az Egy francia regény című művéért. Filmeket is rendez. A baloldali médiumok néhány éve sokat támadták, mert azzal vádolták nőszervezetek, hogy antifeminista. A felesége egyébként egy szupermodell.

Beigbeder részt vett Houellebecq idei őszi esküvőjén is, amelyet a sajtótól távol, szinte titokban tartottak, és amelyről az egyik első hírt épp Carla Bruni, Nicolas Sarkozy volt köztársasági elnök sztárfelesége osztotta meg Instagram-fiókján, aki szintén az író barátjaként volt ott. Az esküvő után Párizs egyik előkelő, Szajna-parti éttermében volt a fogadás, ahol Michel Houellebecq és felesége, a „sanghaji asszony”, Lysis karaokét énekeltek, többek között Nino Ferrer nagy klasszikusát, a Le Sud-öt is előadva. (Houellebecq felesége az írónál 20 évvel fiatalabb sanghaji születésű Qianyum Lysis.) Beigbeder leírása alapján az esküvő és az utána tartott vacsora nagyon vidámra sikeredett, különösen, hogy Houellebecq-et most felesége kísérte a taxihoz, és nem neki kellett „odavezetni”, mint a 2010-es Goncourt-díj átadása után. Az viszont, ahogy Beigbeder írja, teljes mértékben érthetetlen számára, hogy egy, a magánéletében ennyire boldog ember hogyan tudta megírni a Szerotonin című legújabb könyvét? A Szerotonin ugyanis egy nagyon szomorú történetet ír le. Egy minden tekintetben sikertelen, kudarcot kudarcra halmozó ember életéről szól, aki mind a hivatásában, mind a magánéletében teljes csődöt mondott. Főhőse, az inkább antihős Florent-Claude Labrouste először egy nagy, a modern mezőgazdaságra specializálódott világcégnél (Monsanto) dolgozik agronómusként (Houellebecq eredeti végzettsége szintén agronómus), a francia mezőgazdaság szétverésén dolgozik, majd ugyanezt teszi az Agrárminisztériumban is. Magánéletében egyik kudarc követi a másikat, fel kell adnia fiatalkori álmait, szerelmeit, és élete végül teljes magányba és mentális betegségbe torkollik. „A gondolat, hogy amúgy sem tudunk nagy dolgokat megvalósítani.” „Lehetek-e boldog a magányban? Nem hiszem. Egyáltalán, a boldogság elérhető? Az ilyen kérdéseket jobb fel sem tenni.” „Napjaimat egyre nagyobb fájdalomban töltöm, nem történik semmi komolyabb esemény, csak úgy vagyok.” A narrátor csak iszik és kapkodja az antidepresszánsokat, csak hogy fokozza a regény címét is viselő hormon termelését, a szerotoninét, amit a toxikománok jól ismernek, hiszen az ecstasy vagy az LSD fogyasztása épp a szerotoninszintet növeli.

Frederic Beigbeder Forrás: --

A „Szerotonin” egy hónappal azután jelenik meg, hogy a sárgamellényes mozgalom a tetőfokára ért, bár természetesen sokkal előtte készen volt már, és elég pontosan írja le azt a nagyfokú elégedetlenséget és reménytelenséget, ami Franciaországot megbénította.

A regény arról szól, hogy a tehetetlenség, legyen az politikai, gazdasági vagy szexuális, elhagyatottsághoz, majd a lázadáshoz vezet. A könyvet Michel Houellebecq 2016-17 között írta szeizmográfnak, hogy újra megérezzen egy forradalom előtti helyzetet Franciaországban. Ugyanúgy, ahogy A csúcson című könyvében 2001-ben előre meglátta a 2001-es szeptember 11-i ikertornyok elleni terrorista merényletet. A csúcson nyolc nappal 2001. szeptember 11-e előtt jelent meg. Vagy a Behódolás című könyvében, amely pontosan aznap jelent meg, amikor a dzsihadisták kivégezték a Charlie Hebdo nevű hetilap szerkesztőségét, és amely regényben megjövendöli Franciaországban az iszlám hatalomátvételt. A legújabb, Szerotonin című művében pedig pontosan megjósolta a Franciaországot elárasztó teljes reménytelenséget és az ebből adódó lázadást, ami a sárgamellényes mozgalomban csúcsosodott ki.

A Szerotonin egy jövő nélküli, elbutított nép frusztrációját sugározza. A könyv egyik jelenetében a főszereplő, Florent-Claude Labrouste fölszed két csinos spanyol lányt egy benzinkúton, de a telefonszámukat elfelejti elkérni, mert túl félénk hozzá. Japán feleségét akkor hagyja el, amikor annak számítógépén felfedez egy videót, ahol a nő 15 másik férfival, majd 3 kutyával is lefekszik. Halálosan nevetünk azon, amikor a narrátor, egy puhány alak saját életének (és ezen keresztül az egész Nyugatnak) tönkretételét tervezgeti, miközben egyik cigarettáról gyújt a másikra, majd végül megszervezi saját eltűnését. Eközben a tehetetlen szocialista Anne Hidalgónak, Párizs polgármesternek is üzen némi provokatív éllel: „Gyűlöltem Párizst , ezt az ökoburzsoáziával megfertőzött várost, ahol dízel terepjáróval jártam, és ha nem is tettem valószínűleg semmilyen nagy dolgot az életemben, legalább hozzájárultam a bolygó elpusztításához.”

Szórakoztató lesz az elkövetkező hetekben azt figyelni, hogy a bobók (a bobo a „bourgeois-bohème” rövidítése, olyan középosztálybeli francia, akinek van pénze és mindig a baloldalra szavaz), nekiesnek majd egy írónak, aki egyaránt fricskázza a feministákat és az ökológusokat. Viszont a Szerotonin, mint ahogy Houellebecq könyvei általában, egy nagyon szép szerelmes történetet is elmesél. A világhírű író éppen azt adja, amire számítunk tőle: vidám leírást kapunk a francia nemzet hajótöréséről, miközben egy elveszett szerelmet is átélhetünk. Houellebecq-nél a hangulatos apokalipszis állandó társa a szorongó romantika. Egy nagy író olyan, mint egy nagy zenész vagy filmrendező, akinek úgy sikerül meglepnie saját közönségét, hogy közben szigorúan magát adja. Sokan próbálnak meg hozzá hasonlóan írni, de senkinek sincs annyi bátorsága, senki nem tud olyan vicces, keserű, szabad vagy akár obszcén lenni, mint ő – írja róla barátja, Beigbeder, majd így folytatja: akár tetszik, akár nem, képes két felláció között egy borzalmas igazságot kimondani, és ez bizony maga a stílus. Michel Houellebecq az egyetlen igazi punk író ebben a „pozitív attitűdre” épülő kloákában, ahova agonizáló, libabőrös, moralizáló mai irodalmunk jutott. Sematikusan nézve:

Ha egy Camus-könyvben lennénk, akkor az antihős a tengerparton ölné meg az arabot.

Ha egy Céline-könyvben, akkor a főhős orvos lenne Clichyben.

Ha Bret Easton Ellisnél járnánk, akkor topmodelleket darabolna fel Black&Decker elektromos fűrésszel.

Ha egy Beigbeder-könyvben lennénk, akkor egy csík kokaint szippantana fel a France Inter rádióadó mosdójában.

Viszont mi Houellebecq-nél vagyunk, ezért a Szerotonin főhőse, Florent úgy dönt, hogy cím hátrahagyása nélkül eltűnik. Egyetlen reggel leforgása alatt elveszíti rettenetes munkáját, rideg lakását és zoophile barátnőjét. Meglátogatja egy volt barátnőjét, az undorító, alkoholista Claire-t, egy másik, de szebb volt barátnőt idéz fel (Kate), és élete nője, Camille után vágyódik. Ezt követően karácsony és újév között egy régi haverját látogatja meg, aki igazi arisztokrataként Normandiában él egy kastélyban, és rendszeresen füvezik. Iszogatnak, miközben Deep Purple-t és Pink Floydot hallgatnak. De sajnos a haverja, Aymeric több vadászfegyverrel is rendelkezik, így a katasztrófa elkerülhetetlen lesz.

Az orosz irodalomban – fejtegeti tovább Beigbeder – általában Gogolt és Dosztojevszkijt szokás egymással szembe állítani. Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy Gogol hősei cselekednek és beszélnek, Dosztojevszkijnél pedig a szereplőknek lélekállapotuk van. A Szerotonin sok tekintetben Gogol Holt lelkek című művére emlékeztet, ahol a főhős, a csaló Csicsikov 2 rubel 50-ért veszi a holt lelkeket. Gogol úgy beszél róla, mint aki „sem nem szép, sem nem csúnya, sem nem kövér, sem nem sovány, és nem is fiatal, de nem is öreg”. A melankolikus Florent erre a szörnyű Csicsikovra emlékeztet, mint minden modern antihős atyjára. Houellebecq minden könyvében emléket állít egy-egy fétikus szerzőjének. Az Elemi részecskékben Aldous Huxley nyomdokaiban jár, az Egy sziget lehetőségében számos Schopenhauerre utaló hivatkozás szerepel, a Behódolásban pedig Huysmans hitbeli válságát idézi meg. Ezúttal a Szerotoninben, a 2010-es évek Franciaországára vetíti ki azt a szarkasztikus metódust, amely Gogol számára lehetővé tette, hogy a forradalom előtti Oroszország legpontosabb karikatúráját rajzolja meg.

Michel Houellebecq Forrás: AFP/Eduardo Munoz Alvarez

A Szerotoninban a világhírű francia író visszatér műveinek alapjaihoz: megtaláljuk benne a reménytelen középkáderek humorát a Harc területének kiterjesztése című könyvéből, A csúcson című regény szomorú szexét, de ott vannak A térkép és táj bevásárlóközpontjai, kávézói, de még a Mercedes is. Az új Houellebecq-et olvasni olyan, mintha megismételnénk egy beszélgetést egy összetört szívű megszállottal, egy idősebb testvérrel, aki anélkül bölcs, hogy teljesen kiábrándult lenne, egy olyan reakcióssal, aki nem durva, egy pesszimistával, aki nem lő már senkire, és az öngyilkosságra úgy gondol, mint egyfajta szabadulásra. Különösen azokat a 70-es évekbeli emlékeket értékeljük nagyra az új Houellebecq-könyvben, amelyeket a szerző diákkorából elevenít fel, ezek vitathatatlanul az író leginkább önéletrajz ihletésű sorai. „Egyedül a diákévek tekinthetők boldognak. Az egyedüli olyan évek, ahol a jövő még nyitott volt, ahol még bármi lehetséges volt, majd a felnőttkor, a munkával eltöltött évek már nem jelentenek mást, mint lassú elmúlást. Érdekes módon mindaz, ami a leginkább kiérettebb Houellebecq-nél, valójában formalitás: mondatai azt mutatják, hogy kevesebb pontosvesszőt használ, mint vesszőt, és ez az újdonság nagyobb fluiditást tesz lehetővé, mint eddig, ezáltal Houellebecq prózája különös sebességre kapcsol, egyes mondatai úgy hatnak, mintha az arcunkat folyamatosan ököllel ütnék. Azt is mondhatnánk, hogy írása amerikanizálódik.

Beigbeder szerint különösen érdekes médiaidőszakban jelenik meg a könyv. Houellebecq ugyanis utolsó, 2018-as brüsszeli, keményen európaiunió-ellenes beszédét követően, amelyért Oswald Spengler-díjat kapott, bejelentette ugyanis, hogy semmilyen interjút nem ad a francia sajtónak. Beszéde legvégén a kereszténység elismerésére hívott fel, ez egyébként a Szerotonin végével is összecseng. Ezenkívül megvédte Donald Trump eddigi mérlegét is, és néhány napja a Harper című amerikai havilapban magát nacionalistának minősítette.

Beigbeder úgy látja, hogy Houellebecq tartani fogja magát ahhoz, hogy nem nyilatkozik a francia sajtónak, viszont okozhat meglepetést német, olasz vagy oroszországi utazásai során. Azért sem fog nyilatkozni, mondja Beigbeder, mert Houellebecq magát rossz interjúalanynak tartja, de az igazság ehhez képest az, hogy miközben megtagadja, hogy a francia sajtónak nyilatkozzon, valójában minden író álmát valósítja meg, nevezetesen azt, hogy anyanyelvén kizárólag a vérrel és verejtékkel megírt művei alapján ítéljék meg. Az írás kerül mostantól előtérbe, minden más háttérbe szorul. Ez a fajta kommunikáció bizonyos szempontból Kunderát, Salingert és Maurice Blanchot-t imitálja, és lehetővé teszi, hogy visszatérjen az irodalom alapjaihoz: könyvet írni, semmi mást. Az is érdekes, ahogy Beigbeder felveti, hogy lehet-e a Facebook és a Twitter nélkül manapság olvasottságra szert tenni? Pontosan úgy, mondja Beigbeder, ahogy a Szerotonin főhőse tűnik el. Miért kellene beszélni, amikor írunk? Ha valakinek, akkor Houellebecqnek tudnia kell, hogy egy rosszul értelmezett mondat miatt jobb esetben bíróság, rosszabb esetben kalasnyikov elé lehet kerülni. És azzal, hogy elkerüli a televíziós beszélgetéseket, leginkább csak a fölösleges és ostoba kérdéseket kerüli el. 2019-ben tehát mindenki azt találgatja majd, hogy mit gondol Houellebecq? Egyetért vajon főhősével? Olyan nőgyűlölő és homofób ő is? Vagy éppen olyan pesszimista és bobo-gyűlölő?

Az író barátja szerint egyébként Houellebecq alapvetően bennünket is, tehát az olvasókat vigasztalja, egy veszélyjelző, aki játszik velünk, miközben megmutatja, hogy mi az, ami nem működik a társadalomban.

Beigbeder így fogalmaz Houellebecq regényéről: „Megment bennünket. Fogadni mernék, hogy nem lesz olyan olvasó, aki az utolsó két oldalt elolvasva nem fog örömében sírni.”