A 10 éves magyar kisfiú, aki mellett a pincében nőket erőszakoltak meg a szovjet katonák

2019.04.08. 21:30

A kommunizmus évtizedei alatt milliókat gyilkoltak meg és börtönöztek be teljesen ártatlanul. Az embertelen rendszernek azonban nem volt elegendő, hogy végezhet vélt vagy valós ellenségeivel, a társadalom minden tagját félelemben kellett tartani, hogy megőrizhessék a hatalmukat. A kommunista elit és az eszme silánysága ugyanis mindenütt a világon, hamar nyilvánvalóvá vált. A leghatékonyabb pusztítást abban érte el a kommunista diktatúra, hogy milliók életét tették tönkre, miközben önmagukat a jövő letéteményeseinek hazudták. Kenessey Csaba története arról szól, hogy a kommunizmus hogyan üldözi azokat, akik születésüknél, neveltetésüknél fogva kiemelten veszélyt jelentenek az átlag alattiak rendszerére. És arról is, hogy mit jelentett 1956 a magyar nemzet számára.

Kenessey Csaba 1935-ben született Budapesten, katonatiszt családba. Édesapja, kenesei Kenessey Antal, a Magyar Királyi Honvédség hivatásos tisztje volt. A Kenessey család régi magyar nemesi família, Csaba nagyapja Kenessey Béla, az erdélyi református egyházkerület püspöke volt. A család eredetileg dunántúli, azonban a lelkész nagyapa Erdélyben lett püspök. Csaba édesapja Nagyváradon végezte a hadapródiskolát. Amikor Budapesten megalakult a Tanácsköztársaság, diáktársaival a fővárosba utaztak, hogy fegyverrel álljanak ellen a kommunistáknak. Ekkor mindössze 19 éves volt, de utcai harcokban szállt szembe a kommunistákkal. Kenessey Csaba mondhatni predesztinálva lett a kommunisták elleni harcra.

Kenessey Csaba édesapja mint határvadász századparancsnok, a határrevízió első állomásán, Felvidéken teljesített szolgálatot. Családjával Rimaszombatra költözött, aztán Jolsvára kerültek, Csaba itt kezdte az elemi iskolát. Az ott átélt élmények maradandók voltak egy életre. „Ott láttam először felnőtt katonaembereket szívből zokogni, amikor a lengyel katonák Magyarországra szöktek a szovjetek és a németek elől.”

Az apja sokáig járt be a miskolci gettóba, bevinni gyógyszert, a kintiek és a bent lévők között közvetíteni. Ennek egy csendőr fenyegetése vetett véget, aki azt mondta, ha még egyszer bemegy a gettóba, nem engedi ki többé.

A háború utolsó időszakában édesapját a frontra vezényelték, egy bombatámadásban azonban súlyosan megsérült, és így hazakerült. Kenessey Csabáék a pincében bujkálva élték át az orosz megszállást. Egy életre feledhetetlen megrázkódtatást jelentett számára, amikor gyermek fejjel hallania kellett, amikor szovjet katonák mellette erőszakoltak meg nőket, köztük családtagjait is. „Ahhoz, hogy ne bolonduljak meg, a fejemre húztam a dunyhát, párnát, hogy a sikítozást ne halljam. Ezek is olyan emlékek, amelyek kitörölhetetlenek.”

Amikor az orosz parancsnok megérkezett a falujukba, akkor az idősebb Kenessey jelentkezett, hogy ő hivatásos katona, nem akarta, hogy valamelyik kommunista feljelentse, nem volt titkolnivalója. A szovjet parancsnok még viszonylag tisztességesen viselkedett, azonban két hét múlva jött a kisbíró, kihirdette, hogy minden katonaviselt jelentkezzen a községházán, mert igazolványt fognak kapni a szovjetektől. A községházán a katona azt mondta, hogy náluk nincs pecsét, az csak Makáron van, úgyhogy oda kell átmenni. Makáron már körbevették a kivonuló férfiakat a szovjet katonák, és akit lehetett, azt szinte azonnal elvitték málenkij robotra. Csaba édesapjának az volt a szerencséje, hogy a háborús sérülései miatt még mindig rossz volt az egészségi állapota, így nem bírt volna ki egy hosszú vonatutat, a kényszermunkát pláne nem.

Kenessey Antal jelentkezett az új magyar kormánynál, az akkori honvédelmi miniszternél, aki a Ludovika Akadémia parancsnoka volt, amikor ott növendék volt. Azzal küldték haza, hogy pihenje ki magát egy kicsit, majd számítanak a segítségére. Néhány hét múlva behívták szolgálatra, két hónapot szolgált Egerben a kiegészítő parancsnokságon, amíg egyszer megjött érte a fekete autó. Börtönbe zárták, népbíróság elé állították, háborús bűncselekményekkel vádolták meg. Szerencséjére akadtak mellette tanúskodó zsidó emberek, akik tisztázták a vádak alól. Azon ritka esetek egyike volt a Kenessey Antalé, hogy a népbíróság bűncselekmény hiányában felmentette.

Aztán jött a B-listázás, tömegével bocsátották el a politikailag megbízhatatlannak ítélt közalkalmazottakat. Kenessey Antal mint egykori ludovikást tiszt sem kerülhette el a bosszút, elbocsátották a hadseregtől, elvették a nyugdíját is, folyamatos zaklatásoknak volt kitéve.

A megkülönböztetésből a családjának is kijutott. Kenessey Csaba, a fiú az egri ciszterekhez járt általános iskolába, egy évet magántanulóként töltött, mert nem volt a faluja és Eger között összeköttetés a háborús rombolás miatt. A katolikus gimnáziumot megszüntették a kommunisták, közben elkezdődtek a kitelepítések, mindenki félt.

Kenessey Csabát családi háttere miatt a gimnáziumba sem akarták felvenni. Egy úttörőparancsnok megkörnyékezte Csabát, némi besúgás fejében elintézte volna neki, hogy továbbtanulhasson. „Ugye tudod, hogy téged nem fognak felvenni a gimnáziumba? De én téged megkedveltelek, szeretnék rajtad segíteni. Téged szeretnek az osztálytársaid is, figyelj oda, mit beszélnek egymás között, minden héten kétszer-háromszor bejössz hozzám a tanáriba, és elmondod, hogy miről beszéltek, én garantálom, hogy felvesznek a gimnáziumba.” Kenessey Csaba nemet mondott, az úttörőparancsnok csak legyintett. A visszautasítás után nem is sikerült a gimnáziumi felvételije. Miután nem vették fel sehova, nagyszülei andornaktályai birtokán gazdálkodott. Egy idő után, nagy nehézségek árán, bekerült egy közgazdasági technikumba, dolgozók esti iskolájába. „Itt irtó gyenge volt az oktatás. Leérettségiztünk úgy, hogy eljutottunk a hármas szabályig. Olyanok tanultak itt, akiknek kellett egy érettségi papír a munkakörük betöltéséhez.”

19 évesen besorozták, azt hitte be kell vonulnia katonának. Azonban egy helyi párttitkár megakadályozta ezt is. Mint mondta: „ilyen családi hátterű embernek a dolgozó nép nem adhat fegyvert a kezébe”.

A folyamatos hátrányos megkülönböztetés elől felköltözött Budapestre, elég messzire ahhoz, hogy senki ne tudja, hogy ki az édesapja. Budapestre az Üzemélelmezési Szállító Vállalatnál kapott teherautó-sofőri állást. Éppen az 1956-os forradalom előtt, nyáron ment fel Budapestre, a kezdetektől fogva a sűrűjében volt az eseményeknek. Kapóra is jött az elhivatott fiatalember a forradalmároknak, mivel a munkája miatt autóval is rendelkezett. Azzal kezdte a forradalmi tevékenységét, hogy röplapokat hordott szét a városban.

Arra a kérdésre, hogy miért csatlakozott a forradalomhoz, miért kockáztatta az életét, azt válaszolta, hogy nem volt választása, nem tartja magát hősnek, de akkor azt érezte kötelességének. Egy nyugodt perce nem lett volna az életében, ha akkor tétlen marad.

Kenessey Csaba átélte a Sztálin-szobor ledöntését, a pártszékháznál történt lövöldözést. Amikor a karhatalmisták lőni kezdtek a békés tüntetőkre, akkor ő is javasolta, hogy menjek el a Lampart fegyvergyárba, hogy az onnan szerzett fegyverekkel fel tudják venni a harcot a kommunisták ellen. Amikor Kenessey Csaba a Soroksári útra hajtott, megdöbbenve látták, hogy mindössze egy kapus vigyázott a fegyvergyárra. Csaba megkockáztatja: ezt akár szándékosan is szervezhették így. A békés tüntetéseket tudatosan terelték fegyveres összecsapások felé, azonban az irányítás kicsúszott az ÁVH kezéből. Nem számítottak arra, hogy ilyen horderejű ellenállás lesz, hogy ilyen nagyszámú ember, egyszerű diákok, munkásgyerekek (a „proletárok”) fegyvert fognak a hatalom ellen.

A fegyvereket elvitték a rádióhoz, és ott szétosztották. Kenessey Csaba később sebesülteket is szállított, ott tette hasznossá magát, ahol tudta. Elmondása szerint leírhatatlan lelkesedés uralkodott az embereken, nem számított a fáradtság, mindenki részt akart venni az eseményekben. Semmi nem tűnt soknak annak érdekében, hogy megszabaduljanak a kommunistáktól. A fiatalok akkor biztosra vették, hogy a nyugati országok segíteni fognak, beavatkoznak a magyarok oldalán. „Végtelenül elkeseredett fiatalok voltunk, jövő nélkül, akik tudták, hogy így nem érdemes élni, inkább a halál, mint a kommunizmus alatt tovább szenvedni.”

„Az emberekben hihetetlen öröm szabadult fel, az egy tiszta forradalom volt. Nem volt szükség vezérekre, mindenki tette a dolgát, mindenki egyfelé húzta a szekeret.”

A szovjetek hatalmas erőkkel vonultak Magyarország ellen. A szovjet katonák nem készültek utcai harcokra, de professzionálisan felszerelték őket. A harcok utolsó napjaiban távcsöves puskákkal vadásztak a forradalmárokra. Kenessey Csaba a szerencséjének köszönheti, hogy egy orvlövész elvétette a célt.

„Az Akácfa utca egyik kapualjából a másikba szökellve menekültem a Dob utca irányába, a Nemzeti Színház ablakaiból lőttek rám. Az 5-ös számnál kissé gyorsabban szaladtam, mint korábban, így nagyobb ívet vettem. A szovjet lövész ezért tizedmásodperccel előbb húzta meg a ravaszt. A lövedék a jobb karom alatt áthaladva fúródott be a falba. Amikor először visszatérhettem Magyarországra, még megvolt a lyuk, amit az a golyó vájt, lefényképeztem. Később a gyermekeimet is elvittem a helyszínre.”

Kenessey Csaba a Dudás-csoporthoz tartozott – vezetőjüket a forradalom utáni megtorlásban kivégezték. Már a forradalom alatt hírlett, hogy vérdíjat tűztek ki a fejére. Az emberek megbíztak egymásban, hiába tudták, hogy spiclik is vannak közöttük, nem tudtak fellépni a beépült kommunisták ellen. A Dudás-csoport a Blaha Lujza tér környékét védte, a Szabad Nép székházánál volt a bázisuk. Egy ideig emléktábla őrizte hősiességük emlékét, amikor azonban lebontották az épületet, eltűnt az emléktábla.

Az ugyanide felhúzott új épületre később Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnökhelyettesének segítségével helyezték vissza az emléktáblát.

Kenessey Csaba és társai 1956. november 10-ig tartottak ki. Amikor látták, hogy nyugatról semmilyen segítség nem érkezik, a szovjet hadsereg pedig egyre jobban bekeríti őket, akkor úgy döntöttek, hogy elmenekülnek. A fiatalember úgy gondolta, ha elfogják, akkor még a cellában agyonverik, nem lesz tárgyalása sem. Nemzetőr is volt, és a fegyveres ellenállók nem számítottak kegyelemre. „Nem volt már teteje a dolognak, csak a vérveszteséget lehetett növelni. Az életben maradásra az volt az egyetlen lehetőség, ha menekülök, hátra kellett hagynom a családomat.” A megtorlás alatt nem sokat foglalkoztak az úgynevezett „szocialista törvényességgel”, a kommunista fegyveres szervek egyes esetekben még az utcán végeztek bárkivel, aki gyanúba keveredett.

A tizenéves Csaba gyalog indult a nyugati határ felé, akár napi 40 kilométert is gyalogolt Ausztriáig. „Napokig tartott az út a határig, nem ültem fel semmilyen járműre, féltem, hogy megállítják és letartóztatnak. Esténként a falusi gazdák befogadtak, a forradalmárokat mindenki az erején felül segítette, ételt és szállást adtak.”


A határőrség sehol nem működött, könnyen el lehetett menekülni. Az osztrákok teherautóval várták a magyarokat, és egy határközeli város iskolai tornatermében helyezték el őket, onnan vonattal vitték tovább a magyarokat. Kenessey Csaba elmondása szerint az osztrákok nagyon segítőkészek voltak.

Ausztria egy éve szabadult fel a szovjet megszállás alól, még eleven élményeik voltak, megértették a magyarokat. Elmondta azt is, hogy 56-os emigránsként sértő, amikor egyes politikusok a mai migránsokat az 56-os magyar menekültekhez hasonlítják. Véleménye szerint semmilyen párhuzamot nem lehet vonni a két csoport között. „Minket fegyverrel üldöztek, ha ott maradtunk volna, megölnek. Mi nem akartunk semmit megváltoztatni a befogadóországokban, örvendtünk, ha nyugalomban lehetünk, ha nem háborgatnak. Békében vártunk a befogadóállomásokon.” Akik '56-ban elhagyták Magyarországot, nem segélyt kértek, hanem dolgozni akartak.

Szülei 1957 tavaszáig semmit sem tudtak róla. A linzi menekülttáborból sikerül hazaüzennie a Szabad Európa adásán keresztül, így tudták meg idehaza, hogy életben van.

Kenessey Csaba végül Svájcban kapott menedéket. Olyan országba akart menni, ahol biztosan nincs háború. Kezdetektől a svájci magyar emigráció aktív tagja és szervezője, a Svájci Magyar Egyesületek Szövetségének alelnöke és főtitkára több mint egy évtizedig. Karitatív tevékenységet is végeztek, számos magyarországi oktatási intézményt támogattak, sok esetben a külhoni magyarokat is segítették, egészségügyi felszereléseket juttattak Erdélybe. Beadványokat terjesztettek az ENSZ elé a „magyar ügy napirenden tartása érdekében”.

 

A kommunisták üldözésétől az emigrációban sem szabadultak meg, spiclik gyakran beépültek a külföldön élő szabadságharcos csoportokba. A berni követ is mindent megtett, hogy bejuttasson valakit az emigráns körökbe, Kenessey Csaba elmondása szerint. Volt, hogy egy-egy besúgót sikerült lebuktatni, azonban sosem fejeződött be a bomlasztás kísérlete. A magyar kommunisták kitüntetett figyelmet szenteltek a nyugati emigráns csoportok megfigyelésére. Kenessey Csaba 1972 után jöhetett újra először haza, miután svájci állampolgár lett. A rendszerváltás óta gyakran hazajár, tagja a szabadságharcos egyesületeknek. Két könyv szerzője, gyakran tart előadást a kommunista diktatúráról.