Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
„Időnként beköltözöm az „île de la Cité" (az „île de la Cité" Párizs közepét és szívét jelenti, a Szajnán megmaradt két sziget egyike, itt található a Notre-Dame is) egy lakásába, amit egy barátom ad kölcsön nekem" – indítja írását Scruton.
A konyhaablakból, a tetők fölött gyönyörködöm a Notre-Dame egyedülálló tornyaiban, esténként hosszú órákra bűvöletbe esem a katedrális egekbe törő, hatalmas „vállaitól".
A katedrális úgy áll a szigeten, mint kapitány a hajója élén.
Erős és izmos, de nem súlyos. A boltívek evezőlapátként hajtják tova a szentélyt a Szajna folyón.
Az egészben a legcsodálatosabb az égbe mutató nyíl, amelyet Viollet-le–Duc restaurált. Egyszerre könnyű és szerény ez a torony, amely mindig is lenyűgözött, miközben egy kávé mellett tanulmányoztam azt a Szajna másik partjáról, amikor itt jártam, csak hogy tudjam, hogy mit is jelent Párizs".
A neves brit filozófus a folytatásban megjegyzi, hogy képtelen lenne a Notre-Dame-ról múlt időben írni, azaz elképzelni sem tudja, hogy milyen lenne, ha nem lenne többé Notre-Dame.
A Notre-Dame „itt van, és örökre itt marad". Egy kapocs „Párizs, a város" és „Párizs, a szimbólum" között - írja.
Victor Hugónak köszönhetően a Notre-Dame-nak megvan a maga saját képzeletbeli története is. Gondoljunk csak Hugo 1831-ben megjelent, már korában világsikert aratott regényére, A párizsi Notre-Dame"-ra, amelyet magyar nyelven 1858-ban adtak ki először, és azóta legalább 28 kiadást ért meg, és számtalan film- és musicalfeldolgozása készült. (A Notre-Dame történetét az Origo részletesen bemutatta itt.)
A Notre-Dame szenvedély és szenvedés különös ötvözete, amelyet misztériummá varázsol az ebből fakadó különös szellemiség.
Falai titkokat rejtenek, beszűrődő fényei nem kívülről törnek át az ablakokon, hanem belülről suhannak, a lélek legmélyebb bugyraiból fakadnak föl, fenséges rózsaszirom alakban világítva be a székesegyházat."
Párizs volt a forradalmak olvasztótégelye és a modern államiság fővárosa, de ennél jóval többet adott az emberiségnek: a kereszténység oltára lett, templomaival és kápolnáival, belső, szentek nevét viselő útjaival, amelyek közül Scruton számára az „Enfant-Jésus" (Gyermek-Jézus) nevű utcácska a legkedvesebb.
Az angol filozófus számára a Notre-Dame-ban a legfigyelemreméltóbb az, ahogy a régi vallásüldözések ellenére fennmaradt, nem mozdult, mintha mindenki arra várt volna, hogy az isteni fény egy napon majd visszajön. A leghevesebb vallásellenesség idején sem volt senki emberfia, aki hozzá mert volna nyúlni a Notre-Dame-hoz, néhány tolvajt kivéve, akik királynak képzelték magukat - szögezi le a brit konzervatív filozófus.
Érdekes megvilágításba helyezi Scruton a Notre-Dame-ot, amikor azt írja, hogy sok angolnak ugyanolyan szent templom, mint a franciák számára.
Csak állunk itt a homlokzat előtt, magunkhoz véve a lelki táplálékot, amitől puritánjaink megfosztottak bennünket. Íme a kő, az itteni kő, lutétiai („Lutetia" - Párizs latin nevéből)" mészkő, egyenesen a város alól, megformált és egészen természetfeletti kisugárzással"
- elmélkedik a brit filozófus.
Itt állva az jut eszébe, hogy a francia agnosztikusok helyesebben jártak el, mint az angol kortársaik, mert a szent helyeket nem rombolták le, egyszerűen meghagyták őket, arra az eshetőségre, ha hitük visszatérne egy nap.
Megemlíti, hogy az angoloknak is van egy katedrálisuk, a Westminster apátság, ahol költőik, tudósaik mellett 17 királyuk, köztük V. Henrik, a Tudor-ház összes uralkodója van eltemetve, de itt nyugszik Charles Dickens világhírű író és Newton, a fizikus is.
Ennek ellenére nem jelenti ugyanazt Angliának a Westminster, mint amit a Notre-Dame Franciaországnak - mondja Scruton.
Hiába vannak itt a királyok, hősök, ez mégsem ugyanaz a misztérium, mint amely a Notre-Dame szívéből fakad, mert a Notre-Dame-ban valami végtelenül nagy és örökkévaló „dolgot" ünnepelünk, valami olyat, ami túlmutat a hősök, művészek vagy királyok tettein, életművén.
A Notre-Dame-ban az Isteni Tervet ünnepeljük.
A Notre-Dame előtt megálló angolok itt értik meg, hogy Isten valamennyi itt (és bárhol) eltemetett halottban megjelent, legyen az férfi, nő, király vagy egy egyszerű, hétköznapi ember, egy kis paraszt lány, akit mi most leégettünk, ami bűneink között a legnagyobb"
- folytatja Scruton.
Scruton itt arra utal, hogy a templom neve „Mi anyánk"-at jelent, Jézus anyját, Máriát, aki egyszerű családból származó lány volt.
Ez az Isteni Terv nemcsak a katedrális falai között érhető tetten, de mind a mai napig ott van az azt körülölelő városban is. Szegény angolok, sóhajt fel Scruton, inkább lerombolták városaikat, és betonnal megtámasztott üvegdzsungelekké alakították át azokat. „Elegáns és büszkeségre okot adó épületeinket modern gömbök és nevetséges alakzatok váltották fel. Templomaink gyakorlatilag egy sivatag közepén állnak, csodálkozunk hát, ha senki sem akar oda belépni és imádkozni? - teszi fel a kérdést az angol filozófus.
A Notre-Dame tetejéről figyelő angyal üzenete egyértelmű:
A Notre-Dame feltámad. Feltámad, mert egy város szívét jelenti, egy olyan városét, amely egyedülálló a világ összes fővárosa között, és mindig saját maga tudott maradni, egészen azóta, amióta Európa szellemi atyjának tekintjük.
Így maradt ez egészen a mai időkig, a mostani világunkig, mert ezt a pusztulóban levő kontinenst a
Notre-Dame még mindig arra a szellemi örökségre emlékezteti, amelynek nem szabad eltűnnie. A kereszténységre.
Ennek kapcsán fontos megjegyezni, hogy
Macron elnök a Notre-Dame leégésének másnapján a francia néphez intézett beszédében egyszer sem ejtette ki sem a katolikus, sem a kereszténység szót.
Arról sem beszélt, hogy a tragédia pont a Nagyhéten, a keresztények legnagyobb ünnepének hetén következett be. Ez nagyon sok kereszténynek és nemkereszténynek egyaránt megdöbbentő volt. Óriási vitát váltott ki, hogy a 93 méteres nyíl alakú torony újjáépítésével kapcsolatban
Macron elnök azt mondta, hogy a tornyot nem eredeti formájában kellene visszaépíteni, hanem „egyfajta modernséget" kellene kapnia.
Azóta sem tudja senki, hogy pontosan mire gondolt Macron. A Le Figaro közvélemény-kutatása szerint
a franciák több mint kétharmada az eredeti tornyot szeretné viszontlátni,
és nem akar modern, feltehetőleg üvegből vagy betonból készülő új tornyot látni.
