Mindeközben a színházon túli világban alkonyába fordult a Rákosi-korszak.

A színházban azért is volt különösen kellemes a légkör, mert ott olyan emberek jöttek össze, akik a művészetről beszéltek, és nem politikáról. Ez a fajta koncentráltság nem csökkenti előttem az olyan események jelentőségét, mint például az 1956-os forradalom. De azt is el kell mondanom, hogy a rákövetkező évben választottak be Sipeki Leventével a Moszkvai Világ Ifjúsági Találkozó balettosai közé. Kun Zsuzsa és Fülöp Viktor készített fel minket az ott zajló versenyre, amelyet megnyertünk. Azután kaptam meg itthon az első nagy főszerepemet, A diótörő Mária hercegnőjét. A következő évben az Operaház magántáncosa, szólistája lettem. Érdemes megemlíteni: A diótörő idején még megesett, hogy ha a darab délelőtt ment, este pedig a Faust volt műsoron az Erkelben, akkor átmentem, hogy beálljak a nyolc fáklyavivő lány közé a karba. Nem esett le a gyűrű a kezemről, mert arra tanítottak: bármilyen feladatod van a színpadon, az a lényeg, hogy tökéletesen oldd meg.

Az ötvenes évek végén, 1959-ben történt egy újabb meghatározó esemény a pályafutása szempontjából. Róna Viktorral együtt lehetőséget kaptak, hogy három hónapig ösztöndíjasok legyenek a szentpétervári Kirov Színházban, ahol szakmai tapasztalatok megszerzése mellett barátságot kötöttek Rudolf Nurejevvel.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

 

 

Azzal küldtek ki, hogy tanuljuk be a Giselle és A hattyúk tava főszerepeit. A szentpétervári – akkoriban Leningrádi – balett legkitűnőbb művészpedagógusaival dolgoztunk együtt: Alla Shelesttel, Natalja Dugyinszkajával, Konsztantyin Szergejevvel. De a legtöbbet Nyina Anyiszimova és Alexandr Puskin foglalkozott velünk. Puskin és balettmester felesége, Kszenia Jurgenszon közeli barátságukba fogadott minket, akárcsak korábbi növendéküket, az akkor huszonegy éves Rudolf Nurejevet, akit egy komolyabb sérülése után a házaspár magához vett apró lakásába. Kiderült, hogy Nurejevvel egy évben, egy napon születtünk, három óra differenciával. Ezt akkor tudtuk meg, amikor Puskinék meghívtak egy ünnepi vacsorára – ebédelni gyakran invitáltak, mert rendszeresen késett az otthonról utalt ösztöndíjunk –, amelyet Nurejev születésnapja alkalmából tartottak.

A Kirov Balettnél könnyen befogadták a magyar táncosokat?

A vezető művészek közé kerültünk tréningezni, illetve próbálni. Én Natalja Dugyinszkaja táncosai között vettem órákat, aki egyszer csak odaszólt a gyakorlóknak: „Ronde jambe fouetté!” Ez harminckét forgást jelent lábujjhegyen, miközben a másik láb ostorszerű csapásokat végez. Előbb az oroszok csinálták meg, aztán odaintett nekem: „Tessék.” Nyilvánvaló volt, hogy ez egy teszt. Elindítottam a forgásokat, harminckettőnél továbbmentem, a zongorista jött utánam, az oroszok meg csak bámultak. Leforogtam hatvannégyet, aztán megálltam. Komoly respektem lett. Pedig nem is tudták, hogy növendékként nem voltam jó forgó. Bizony, jól ugrottam, tág voltam, fürge voltam, de nem voltam jó forgó.

Hogyan lett jó forgó?

Nádasi Ferenc gyakran teremtett versenyhelyzetet. A győzni akarás koncentráltabbá tehet, fejlődnek a készségek. Egy alkalommal szűk kockákat rajzolt a padlóra, azokban kellett forognunk. Akik jobbak voltak ebben, azok könnyedébben vették, mind kiléptek. Én hibátlanul megcsináltam, bámultak a többiek, mint utóbb az oroszok. Ráadásul kaptam a mestertől egy ezüst ötforintost. Ez máskor is megesett, amikor például sikerült egy tökéletes kéztartás, volt, hogy az ujjaim közé csúsztatott egy érmét. Tudta, hogy szerény körülmények között élünk, ezekkel a finom gesztusokkal támogatott minket. Az ezüst ötforintos százötven forintot ért, anyukám nem akart hinni a szemének, amikor először vittem haza ennyi pénzt. A többi mesterem is arra tanított: akarni kell, dolgozni kell, aztán le lehet aratni a babérokat. Felkészítettek a harcra, mert ez a pálya lényegében folytonos harc: ki hogyan emeli a lábát, miként forog, mit miként tesz. Másként mondva: a balett örök verseny.

A Kirov Balettre visszatérve: mennyit kamatozott az ott töltött három hónap?

Kinyílt előttünk a világ Róna Viktorral. Számtalan országba meghívtak minket a Szentpéterváron betanult Giselle-lel. Még a Kirov Balett is visszahívott, ahogy a moszkvai Bolsoj Színház is. Rengeteg helyen felléptünk, Párizstól Pekingig, Koppenhágától Havannáig, persze idővel mind szélesebb repertoárral. Miközben persze az Operaház balettegyüttesével is jártuk a világot.

Volt kedvenc országa?

Kuba, ahol nem sokkal a kommunista hatalomátvétel után jártunk először. Akkor még a korábbi pompájában ragyogott az ország. Alicia Alonso, a Kubai Nemzet Balett legendás megalapítója mindent megtett, hogy tökéletes körülmények között léphessünk színpadra Viktorral, és jól érezzük magunkat. Találkoztuk a velünk barátságos Fidel Castróval is – még hatszor hívtak vissza minket, szemtanúi lehettünk, ahogy minden lerobban a vezetése alatt. Mi közben rengeteg szeretetet kaptunk az ottani emberektől. Hatott rájuk az is, hogy kuriózumnak számítottam. Jöttek utánam a gyerekek az utcán, nevetve mondogatták, persze spanyolul: „Kék szem, szőke haj, kék szem, szőke haj!”

Róna Viktorral zökkenőmentes volt az közös munka?

Egy idő után már olyanok voltunk, mint a testvérek, amin mindenki csodálkozott, hiszen odavoltak érte a nők. Remekül szervezett, én meg jól tudtam alkalmazkodni. Ráadásul sokat segítettem szakmai dolgokban: nem voltam nehéz, nem voltam magas, meg tudtam állni a magam lábán is, ha esetleg nem fogott meg. Nem az emeléstechnika volt az erőssége, de áthidaltuk a dolgot. Jó tempókat tudtam adni neki, azokat is hasznosítani tudta az emelésekben. Nagyon passzoltunk, pedig a Balettintézetben még nem akartam a partnere lenni. Én a Havas Feri partnere akartam lenni, de Nádasi Ferenc azt mondta: „Neked igenis a Viki lesz a partnered, és nagyon nagy karriert fogtok befutni.”

Miért nem akart Róna Viktor partnere lenni az iskolában?

Mert egy kövér, undok eminenske volt. Nem is fogadtuk igazán magunk közé.

Mikor változott meg?

Nagyon szorgalmas volt, amikor mondták neki, hogy le kellene adnia a súlyfeleslegéből, akkor arra is odafigyelt. Gyönyörű férfi lett belőle, akinek a kilóival együtt tűnt el az undoksága is. Ráadásul okos volt, intelligens. Bár az is igaz, hogy ha megérkeztünk egy szállodába, és olykor azt találtam mondani, hogy „apukám, vidd már a bőröndömet”, akkor színpadi dolgainkra utalva mindig azt felelte: „Nem viszem, elég nekem téged cipelni.” De az ellen nem volt kifogása, hogy én válasszak szobát, mindig azt, amelyiket nőiesebbnek találtam. Egy idő után már annyira össze voltunk szokva, hogy ha be kellett ugrani duettként egy előadásba – kollégák sérülése, betegsége miatt – elég volt egyikünket felhívni, biztosan tudtuk, hogy a másik is igent mond. Mindketten vallottuk: a színházban mindenképpen fel kell mennie a függönynek.

Nurejevvel való barátságuk is sokáig fennmaradt.

Amikor először találkoztunk 1959-ben a Szovjetunióban, gyakran kérdezgetett arról, hogy mit tudunk a vasfüggöny nyugati oldaláról. Szakmailag persze tájékozott volt, az volt a nagy vágya, hogy Margot Fonteynnel táncolhasson. Ez 1962-ben meg is történt, amikor tagja lett a londoni The Royal Balettnek. Még 1961-ben maradt kint Párizsban az egyik turnéja után. Ami a barátságot illeti: ahol később fellépett, ott a mi kettősünknek is jó hírét keltette.

Fotó: Szabó Gábor - Origo

 

Margot Fonteyn mivel hatott olyan erősen Nurejevre?

Szerelmes lett Margot-ba, ahogy találkozásunk idején Puskin mester feleségébe volt belehabarodva. Mindenki azt hitte, hogy közte és Puskin között van valami, holott ő apjaként tisztelte a mestert – a felesége iránti vonzalma mellett. 1959-ben elég férfiasan utasította el az őt környékező férfiakat. Nyugaton élve változott meg, ami persze a magánügye, csak a történeti hűség kedvéért – s a kérdésre válaszolva – említem a dolgot.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!