A Japán észjárásról jelent meg egy nagyon fontos kiadvány

A Japán észjárás című kötet átfogó képet nyújt a modern Japánban jelen lévő kulturális értékekről, attitűdökről, viselkedési mintázatokról és kommunikációs stílusokról. A könyv olyan tanulmányokból, esszékből áll, melyeket a japán Ehime Egyetem végzős hallgatói írtak. Ez nem csak önmagában egyedülálló, de a könyv egész látásmódját meghatározza, hiszen a japánok szemszögéből ismerhetjük meg a saját kultúrájukat.

Az esszékben visszatérő elemként jelenik meg, hogy a földrajzi adottságok különösen nagy hatással voltak a sajátos japán társadalmi szokások, berendezkedés kialakulására. Japán egy hegységekkel erősen szabdalt szigetország, és emiatt az emberek egymáshoz közel, ugyanakkor a külső hatásoktól elszigetelten éltek. A klimatikus viszonyok, illetve az általuk lehetővé tett rizstermesztés tovább fokozta az emberek és csoportok egymásra utaltságát. Mindezek hatására egy nagyon erős csoporttudatosság alakult ki a japán emberekben. A csoportok saját viselkedési normákat alakítanak ki, amiket kimondatlanul is követnek. Ez a csoporttudatosság, valamint a csoporton belüli harmónia fenntartása – akár az egyéni érdekek háttérbe szorítása árán is – a japán társadalom működésének alapját jelenti.

Mivel a csoport ennyire fontos szerepet játszik, a japánok egyértelműen megkülönböztetik a belül lévőket a kívülállóktól.

Bár bizonyos mértékig ez más kultúrákban is jelen van, a csoporttudat a japánok mindennapi életére óriási hatást gyakorol, meghatározva a társadalmi kapcsolatok és interakciók jellegét.

Ez a megkülönböztetés tükröződik a japánok más csoportokhoz való hozzáállásában, valamint a kisebbségekkel (ainuk, koreaiak) szembeni diszkriminációban is. Számukra a külföldiek is egy nagy kívülálló csoportot alkotnak, függetlenül attól, hogy mennyi ideje élnek Japánban, vagy mennyire beszélik jól a nyelvet.

A csoporton belüli harmónia fenntartása érdekében a japánok kerülik, hogy világosan kifejezésre juttassák érzéseiket, gondolataikat, inkább kétértelműen fogalmaznak. A japánok nem csak toleránsak a kétértelműséggel, ködösítéssel, indirekt és homályos kommunikációval kapcsolatban, hanem sokan ezt a japán kultúra alapvető vonásának tartják. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy egyértelműen soha nem mondanak nemet, megkerülésére számos kifejezést használnak. A ködös fogalmazás, a vélemény fel nem vállalása, vagy az, hogy képtelenek egyértelműen nemet mondani, ugyanakkor gyakran okoz problémát az interkulturális kommunikáció során.

Forrás: Aradi Barna

A kétértelműség mellett a csend alkalmazása is erényt jelent a kommunikáció során. Ez általában jóval gyakoribb és hosszabb, mint amit nyugaton megszokhattunk. Úgy tartják, hogy ami fontos és igaz, az csak a csenddel fejezhető ki, szóban nem.

A csend alapvető kommunikációs eszközként történő alkalmazása mögött is az erőteljes csoporttudatosság áll, továbbá az az attitűd, ami az életük szinte minden területét meghatározza és amelynek lényegét a következő szólás foglalja össze legjobban: „A kiálló bekalapálják". A japán emberek alapvetően nem individuumként, hanem a csoport egyik tagjaként határozzák meg magukat.

Az egyes csoportok harmóniájának fenntartásában pedig kiemelt szerepe van a csendnek, a saját vélemény elrejtésének.

Ráadásul a tudás vagy kompetencia felfedése rossz benyomást kelt a japánokban, az ilyen embereket udvariatlannak, éretlennek és meggondolatlannak tartják. A csend másik fontos oka, hogy azzal kevesebb félreértést lehet okozni, mint azzal, ha kimondják, amit gondolnak. Ez különösen fontos a japán kommunikációban, amely során elengedhetetlen a résztvevők közötti hierarchikus kapcsolat meghatározása.

A japán társadalomban erős a vertikális tagolódás, az ehhez kapcsolódó alá és fölérendeltségi rendszer alapvetően meghatározza a társadalmi érintkezés módjait. A japánok mindennapi életében aránytalanul nagy szerepe van ennek a viszonyrendszernek, elsősorban az iskolákban és a munkahelyeken. Az idősebb diákok, munkatársak elvárják, hogy az életkoruk, tapasztalatuk alapján tiszteljék őket a fiatalabbak. A képességeknek ebben a rendszerben nem jut jelentős szerep. Olyannyira nem, hogy például az előléptetések és a fizetéselemelések alapját is sokkal inkább ez határozza meg, mint a képességek. Ugyanakkor, mint sok más tradíció, ez is fokozatosan háttérbe szorul a modern Japánban. Egyre inkább a képességek kerülnek előtérbe, ez pedig összességében csökkenti az alá és fölérendeltségi szabályok jelentőségét.

Ez a bonyolult viszonyrendszer a japán nyelvben is visszaköszön. A tiszteleti nyelvet keigónak hívják és három szintje van: teineigo (udvarias beszéd), sonkeigo (tiszteletteljes beszéd) és a kenjougo (alázatos beszéd). A társadalmi változásokat ugyanakkor a nyelv is leköveti: a terjedő meritokratikus és egalitárius értékrendnek köszönhetően az alázatos beszéd hétköznapi érintkezés során egyre inkább eltűnik, csak a formális beszédekben, üdvözlésekben és levelekben fordul elő.