A hidegháborús verseny hasznos hozadéka a holdra szállás

2019.07.20. 15:27

Miután a repülés lehetséges lett, ahogy az lenni szokott, az ember egyre magasabbra és távolabbra vágyott. A Hold meghódítására már Verne Gyulának is voltak ötletei, azonban egy ágyúgolyó belsejében embert lőni a legközelebbi égitestre, nem tűnt biztonságosnak. A technika fejlődésének gyorsaságára jellemző azonban, hogy az első repülőgép megépítése és Verne halála után kevesebb mint 70 évvel, 1969. július 20. ember lépett a Hold felszínére.

Az űr meghódításának egyetlen feltétele a megfelelő technikai fejlettség volt. Ahhoz, hogy egy tárgyat a kozmoszba lehessen juttatni, olyan hajtóművet kellett építeni, amely akkora tolóerővel rendelkezik, hogy képes a Föld gravitációs vonzását leküzdeni. Egy műhold vagy űrhajó bolygó körüli pályára állításához elég volt a másodpercenként 8 km/s kezdeti sebesség, a Hold eléréséhez azonban a hajtóműnek a kilövés pillanatában már 11,2 km/s sebességgel kellett rendelkeznie.

És mire való egy világháború, ha nem arra, hogy milliókat öljenek meg feleslegesen, és újabb hatékony fegyvereket, például rakétákat fejlesszenek ki? A németek 1944 őszére készültek el a V-2 névre keresztelt csúcsteljesítményű rakétával, mellyel a briteket és a belgákat lőtték. Ez a rakéta már 320 kilométeres hatótávolsággal rendelkezett, és a tesztek során az úgynevezett Kármán-vonalat is átlépte, tehát járt a világűrben. A német rakétatechnológia csúcsterméke a háború menetét nem változtatta meg, egy egészen más területen azonban hatalmas előrelépést jelentett.

Németország kapitulációja után a két nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió osztoztak a nácik technikai örökségén.

Az ember űrbe jutása és a holdra szállás talán évtizedekkel is elhúzódott volna, ha nincs az USA és a Szovjetunió közötti versengés. A hidegháborús fegyverkezési és technológiai verseny teremtette meg ugyanis a holdra szállás anyagi és műszaki feltételeit. Az 1950-es évek közepére a szovjetek és az amerikaiak is olyan rakétakísérleteket végeztek, amelyeknek köszönhetően egy karnyújtásnyira kerültek ahhoz, hogy egy tárgyat juttassanak fel az űrbe.

1955 júliusában Eisenhower amerikai elnök bejelentette, hogy az Egyesült Államok Föld körüli pályára fog állítani egy műholdat. A szovjet fél ez után mindent megtett, hogy megelőzze amerikai riválisát. A világűr meghódításának ideológiai vetülete volt, a győztes saját rendszere felsőbbrendűségét bizonyíthatta az egész világ előtt. Kezdetét vette tehát az űrverseny.

A szovjetek nem hiába törekedtek. A Szputnyik–1 1957. október 4-i sikeres fellövésével elsőként juttattak műholdat a világűrbe, ezzel megelőzték az amerikaiakat.

Úgy tűnt, hogy a szovjetek technológiai előnye révén hamarosan akár a világűrből is csapást mérhet Amerikára. Innentől kezdve nem volt megállás, a pénz többé nem jelentett akadályt. A már futó programok felgyorsították, megalapították a NASA-t. Amerikának be kellett hoznia a lemaradását!

Az amerikai igyekezet ellenére úgy tűnt, hogy Moszkva megállíthatatlan: az első műhold után az első élőlényt is az űrbe juttatta a szovjet űrhivatal. A Szputnyik–2 fedélzetén egy Lajka nevű kutya volt az első asztronauta. 1959 szeptemberében a Luna–2 űrszondával elsőként küldtek mesterséges tárgyat a Holdra, a Luna–3 pedig fényképeket készített az égitest sötét oldaláról. Az első emberként, Jurij Gagarin, a szovjet légierő őrnagya 1961. április 12-én a Vosztok–1 űrhajó fedélzetén kerülte meg a Földet, majd 1963-ban Valentyina Tyereskova személyében egy nő is járt az űrben. S ugyancsak a Szovjetunió polgára, Alekszej Leonov tett először űrsétát 1965-ben. Sokáig úgy tűnt, hogy az űrkorszakot a kommunisták dominálják.

CIA-információk és -műholdfelvételek alapján tudomást szereztek arról, hogy a szovjetek hatalmas hordozórakétával kísérleteznek, ebből arra következtettek, hogy a Hold meghódítását tervezik. Az Egyesült Államok lépéskényszerbe került, tennie kellett valamit, ha nem akart végérvényesen lemaradni.

Az amerikai űrkutatásokon sokat segített azonban az, hogy 1961-ben John F. Kennedyt választották az USA elnökévé, aki maga is lelkesedett az űrhajózásért. Elnöki beiktatása után néhány hónappal bejelentette a grandiózus célt: az Egyesült Államok az évtized végéig embert küld a Holdra, és biztonságban vissza is hozza majd onnan.

Kennedy megfogalmazása szerint: 

Úgy döntöttünk, hogy még ebben az évtizedben eljutunk a Holdra, és megteszünk más, ehhez hasonló lépéseket. Nem azért, mert a feladat könnyű, hanem azért, mert nehéz... Azért, mert ez a cél képességeink és erőnk legjavát igényli, azért, mert ez olyan kihívás, amit készek vagyunk elfogadni, olyan, amit nem akarunk halogatni, és amit meg akarunk nyerni.

Amerika tehát eltökélte, hogy embert juttat a Holdra, ennek érdekében éveken át kísérleteztek a megfelelő technológia megalkotásával. A kísérleteket olykor tragédia kísérte: 1967 januárjában az Apollo–1 tesztrepülése szerencsétlen véget ért, és három űrhajós meghalt. 1968 szentestéjén azonban az Apollo–8 sikeresen hold körüli pályára állt, az űrhajósok onnan kívántak boldog karácsonyt a Föld lakóinak. Az Apollo–10 néhány hónappal később pedig már egy leszállásra alkalmas felszíni meghatározását és a holdkomp tesztelését végezte.

Az első Holdra szállás főpróbáját az Apollo–10 végezte el 1969 májusában. Thomas Stafford parancsnok, John Young, a parancsnoki modul pilótája és Eugene Cernan, a leszálló egység pilótája először megkerülték a Holdat, majd Hold körüli pályára álltak. A főpróba során Stafford és Cernan átszállt a holdkompba, és elvégezték a Holdra szállás szimulációs programját, ennek végrehajtása során 15 kilométer távolságra közelítették meg a Hold felszínét, majd visszatértek a parkolópályán keringő parancsnoki egységhez, és sikeresen összekapcsolódtak vele.

A sikeres tesztek eredményeként az Apollo–11 háromfős legénysége 1969. július 16-án reggel indult el a világűrbe, és 76 órányi utazást követően keringési pályára állt a Hold körül. Július 20-án, az Egyesült Államok keleti parti időzónája szerint 13 óra 46 perckor a Sas névre keresztelt holdkomp a járművet irányító Aldrinnal, illetve Armstronggal a fedélzeten levált a Columbia parancsnoki modulról, és megkezdte ereszkedését a felszín irányába, amit közel két és fél órával később sikeresen végre is hajtott.

A leszállás számára sík terepet szemeltek ki a főpróba során, a Hold egyenlítőjéhez közeli alföldet, a Mare Tranquilitatist, azaz a Nyugalom Tengerét. Csakhogy a Földről nem láthatták azokat a felszínen szétszóródott, hatalmas szikladarabokat és kráterfalakat, amelyek lehetetlenné tették a landolást. Armstrong kézi vezérléssel keresett biztonságos leszállóhelyet, közben a landolásra szánt üzemanyag majdnem elfogyott, s már csak másodpercekre volt elegendő. Amennyiben nem sikerült volna pillanatokon belül landolniuk, akkor vissza kellett volna térniük. Végül az eredetileg tervezett helytől néhány száz méterre sikerült landolni. Ekkor jelezték a bázis felé, miszerint: „A Sas leszállt”.

Armstrong este fél 11 után felnyitotta a holdkomp ajtaját, majd néhány perckor múlva megtette történelmi lépéseit.

Ekkor hangzott el a szállóigévé vált mondat: Kis lépés az embernek, nagy ugrás az emberiségnek.

A szkafanderén elhelyezett kamera segítségével a Földről mintegy 750 millió ember követte figyelemmel a történéseket. Az európai idő eltolódása és a holdséta előrehozott programja miatt a Magyar Televízió felvételről mutathatta be az eseményt.

Néhány perc után Aldrin is csatlakozott űrhajóstársához, a két asztronauta beszélgetést folytatott Nixon elnökkel, majd kitűzte az amerikai lobogót. Tudományos munkát, azaz méréseket nem végeztek, igazából az utazásuk is hatalmas teljesítménynek számított. Mindössze egy szeizmométert, egy lézertükröt helyeztek el a felszínen, kifeszítettek egy alufóliát kozmikus részecskék befogására, illetve gyűjtöttek 25 kilogrammnyi holdkőzetet.

Armstrongék kicsivel több mint két órát töltöttek a Hold felszínén, majd visszatértek a holdkompba, azzal pedig a parancsnoki modulba. Az Apollo–11 parancsnoki kabinja fedélzetén a legénységgel, nyolc nappal kilövése után, július 24-én épségben landolt a Hawaii-szigetek közelében a Csendes-óceánban. A megérkezés helyszínétől 17 kilométerre Richard Nixon akkori elnökkel a fedélzetén várt rájuk a Hornet repülőgép-anyahajó.

A NASA 1972 decemberéig további 8 asztronautát juttatott el a Hold felszínére. Miután a Szovjetunió letett arról, hogy megismételje az amerikaiak teljesítményét, az űrverseny elveszítette a tétjét, és mivel az amerikaiak számára is hatalmas költségekkel járt – az USA költségvetésének 4%-a – az űrkaland, fokozatosan alábbhagyott a lelkesedés.

Mindennel együtt Moszkva és Washington egyaránt felismerte az űrhajózásban rejlő lehetőségeket, túl a kozmosz katonai rendeltetésű felhasználásán, az űrhajózás hatalmasat lendíthet a tudomány és a technológiai fejlődésén.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK