Jobb vagy baloldali téma? - A „zöldkérdés” az USA konzervatív kormányainak szemszögéből

Ahogy a légkör egyre szárazabb lesz, a bolygó úgy lesz egyre kevésbé zöld

Már Richard Nixon elnökelődje, Lyndon B. Johnson is látta az éghajlatváltozás hosszú távú veszélyeit, és a környezetvédelem problémájáról már röviddel 1965-ös beiktatása után beszélt a szövetségi Kongresszus előtt. Johnson elnök akkor azt mondta: „A levegőszennyezés már nem korlátozódik elszigetelt helyekre" – majd figyelmeztetőleg hozzátette: „Ez a generáció globális szinten megváltoztatta a légkör összetételét a radioaktív anyagok és a fosszilis tüzelőanyagok égéséből származó szén-dioxid mennyiségének folyamatos növekedése révén." A következő évtizedek republikánus adminisztrációi a bátor, de fokozatos jogalkotási lépésekben látták a kiutat a probléma kezelésére.

Nixon elnök 1970-ben aláírta a nemzeti környezetpolitikai törvényről szóló javaslatot, amely a nagyobb új építési projektek környezeti hatásvizsgálatait követelte meg, továbbá létrehozta a Környezetvédelmi Ügynökséget (EPA) és aláírta a tiszta levegőről szóló törvényt, amelyre akkor sokan az addigi legjelentősebb légszennyezés-ellenőrzési törvényjavaslatként tekintettek. A törvény révén a republikánus kormányzat engedélyezte átfogó szövetségi és tagállami rendeletek kidolgozását a helyhez kötött (ipari) és mobil forrásokból származó kibocsátások korlátozására. Ez akkor valóban történelmi léptékű törvényalkotó cselekedetnek számított, és áttörést hozott a környezetvédelmi jogalkotásban.

Elnöksége ideje alatt Nixon létrehozta a Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatalt (NOAA), és elfogadták a Tiszta Víz Törvényt, továbbá a tengeri emlősök védelméről szóló törvényt és a veszélyeztetett fajokról szóló törvényi jogszabályt, amelyekkel az állatok védelme érdekében kívánt segíteni a szövetségi törvényalkotó.

Összességében Nixon 14 jelentős „zöld" jogszabályt írt alá törvényi szinten, ezzel alapjaiban – és szigorú keretek között – meghatározva az Egyesült Államok környezetvédelmi politikájának közelebbi jövőjét.

A konzervatív republikánus kormányzatok próbáltak hatékony környezetvédői szerepet is betölteni, amit jórészt az EPA segített elő következetes fellépésével azért, hogy megvédjék a Föld ózonrétegét a mérgező vegyi anyagok pusztításától. Az állami ügynökség így a nyolcvanas években elindíthatta saját kezdeményezéseit a (benzin) ólom-adalékanyagok fokozatos beszüntetésére és az azbesztek betiltására.

Az 1980-as években éppen a hatékonyan működő EPA volt képes demonstrálni, néha az akkor regnáló republikánusokkal is szakpolitikai ellentétbe kerülve, hogy jobban működik a környezetvédelem nemzeti szintű képviselete, és az ügynökség fellépései csak megerősítették egyes republikánus kormányzati csoportok elkötelezettségét a tiszta levegő vagy a tiszta víz fontossága iránt.

A republikánus elnökök a médiában jól csengő populista megoldások helyett inkább törvények és rendeletek megalkotásában bíztak. Hiába volt felháborodás abból, hogy Jimmy Carter elnöksége idején a Fehér Házra szerelt napelemeket levették, azt általánosságban senki nem vitathatja, hogy a nem megfelelő és átgondolt, inkább csak politikai célzatú telepítés akár kifejezetten tetőkárosító hatású is lehet, s például a túlmelegedés következtében károsíthatja is a leárnyékolt cellákat. Bár a napelemek telepítésének egyik legfontosabb feltétele valóban a nagy tetőfelület, az eset jó példa arra, hogy egy szakmailag nem megfontolt, bár rövidtávon népszerű politikai akció milyen – amúgy bátran vállalt – kényszerlépéseket is eredményezhet.

Reagan elnök (1981–89) kinevezési politikája (pl. EPA) révén a környezetvédelmi műveleteket a szigorú reguláció irányából a „kooperatív szabályozás" felé kívánta mozdítani az ipari szereplők, vállalatok szempontjainak erősebb figyelembevételével, ami kissé paradox módon az állami szintű környezetvédelem szereptudatának további erősödését vonta maga után.

Ronald Reagan elnöksége alatt nagy fordulatot vett a klímapolitika. A vele együtt dolgozó szakértők arra a következtetésekre jutottak, hogy költség-haszon elemzéseket kell folytatni. Reagan szakértői rájöttek arra, hogy az ózonréteget károsító gázok kibocsátása csökkentésének költsége sokkal alacsonyabb, mintha nem csinálnának semmit. Ugyanis ennek egyik következménye többek között a rákos megbetegedések számának növekedése. A közgazdászok arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy ha a nemzetközi közösség tagjai egy elfogadható egyezséget tudnának kötni a gázkibocsátás csökkentéséről, akkor azzal a gazdaság is jelentős előnyre tenne szert. Ennek az elvnek a fényében valósították meg politikájukat.

Ronald Reagan, az Egyesült Államok 40. elnöke Forrás: AFP/Mike Sargent

A szkeptikusok a költséghatékony elemzéssel szemben rögtön meg is jegyezték, hogy még agresszív szabályozó lépésekkel sem tudná megváltoztatni az Amerikai Egyesült Államok az éghajlatváltozást. Az üvegházhatású gázok az atmoszférában évtizedekig ott maradnak. Sok ország, kiváltképp a fejlődő országok, pedig hozzájárulnak e gázok növekedésének kibocsátásához. Ebből az okból a nemzetközi közösség által tett lépésekkel sem tudnák megállítani a gázok csökkentését.

Viszont a szkeptikusok állításait nem igazolják a tények. Az Amerikai Egyesült Államokban a Közlekedési Minisztérium és a Környezetvédelmi ügynökség széleskörűen támogatja az automobil ipart, ami pl. az autók gázzal történő ellátását növelni fogja több mint 54 mérföld/gallonra, 2025-re.

Az üzemanyag-gazdaság a fogyasztók számára több mint 1.7 trillió dollárt fog megtakarítani, csökkentve az USA olajfogyasztását 12 billió hordóra, s mindezzel csökkentve az üvegházhatású gázok kibocsátást is hat billió tonnával – ami majdnem annak az összegnek felel meg, amit az USA 2010-ben bocsátott ki. Mindezek a számítások pedig a Ronald Reagan által bevezetett költség-haszon elemzés következményeiként alakultak így napjainkban is.

Nemcsak a költség-haszon elemzések éghajlatváltozásra gyakorolt kedvező hatását köszönhetjük Reagannek, hanem ő volt az, aki nemzetközi kampányt indított az ózonrétegre ártalmas gázok visszaszorítása érdekében. Ez tekinthető máig a legsikeresebb környezetvédelmi akciónak. Az egyik legjobb javaslat az éghajlatváltozásra is tőle származik, ezen okból gyakran hívták az éghajlatváltozás hősének is. A nagy kérdés pedig napjainkban az, hogy a republikánusok követik e Reagan példáját vagy sem.

Forrás: NASA Langley Research Center

Ha megnézzük például a Montreali Jegyzőkönyvet, az éghajlatváltozással szemben csak akkor lehet hatékonyan fellépni, ha több ország és nemzet cselekszik egyszerre. Viszont az okos és hatékony kezdeményezések az USA részéről arra buzdíthatják a többi országot, hogy ők is hasonlóan kezdjenek el cselekedni.

Miközben Ázsia kevésbé klímaközpontú ideológiát követő gazdasági hatalmai mindinkább teret nyerni látszottak a nyolcvanas években, az Egyesült Államok jobboldali kormányai a környezettudatos szemlélet mielőbbi meghonosítását különösen fontosnak érezték a szovjet elnyomás és kommunizmus alól akkortájt felszabaduló kelet-közép-európai régióban. A Ronald Reagant váltó George Bush elnök javaslatára ezért 1990-ben létrehozták Budapesten a Közép- és Kelet-Európai Regionális Környezetvédelmi Központot, amelynek alapító okiratát a magyar, az amerikai, a holland kormány és az Európai Gazdasági Közösség (EGK) képviselői látták el kézjegyükkel. A Központ tevékenységét a környezetbarát innovációkat támogató nemzetközi igazgatótanács felügyelte, és a szervezet egyfajta semleges fórumként kívánt szolgálni égető társadalmi kérdések megvitatásához.

1989 nyarán Bush törvényjavaslatot küldött a Kongresszusnak a tiszta levegőről szóló törvény módosítására. A módosítások célja a savas eső csökkentése volt a szénégető üzemek kén-dioxid-kibocsátásának korlátozásával. Változtatásokkal, de végül a Kongresszus mindkét háza nagy többséggel elfogadta a javaslatot, és Bush elnök 1990. november 15-én írta alá az új törvényt.

George W. Bush 1989-ben kezdte meg elnökségét, s ezzel egyidejűleg elindította a Nemzeti Éghajlati Értékelést, ami azt mutatja ki, hogy az éghajlatváltozásnak milyen hatásai vannak az Egyesült Államokra. Bush volt az elnök a Montreali Egyezmény megalkotása alatt, aminek egyik kiemelt célja a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése. Ő volt az, aki megalapította a Globális Változási Kutatási Programot, ami 13 szövetségi ügynökséget foglalt magába. Ennek célja, hogy megtalálják azokat az eszközöket, mely által megérthetik a Föld bolygó rendszerének változásait, s egyúttal a klímaváltozásra is válaszul szolgálnának. 1990-ben pedig aláírta a Globális Változási Kutatási Program törvényt is. Bush elnöksége alatt más időszak volt tapasztalható meg a republikánusok környezetvédelmi politikájában, s ezzel egyidejűleg egy fordulópont is bekövetkezett, ami után szakítottak az agresszív környezetvédelmi intézkedésekkel.

Az elnök további lépései közé tartozott, hogy aláírta 1990-ben a Tiszta Levegőről szóló törvény módosítását. A törvény módosítása következtében megváltozott az, hogy az ország hogyan szabályozza a szennyező anyagok kibocsátását, mint például a savas eső, a városi levegőszennyezés és a mérgező gázok kibocsátása témájában.

Idősebb Bush fia, George H. W. Bush részben tudta csak tovább vinni apja „pártsemleges" pragmatizmusát; így például kibővítette a Bill Clinton elnök által indított programot a dízel kipufogógáz csökkentésére, és a republikánus adminisztráció ezt kiterjesztette a traktorokra, vonatokra és kishajókra is.

2001-ben elutasította a kiotói egyezmény aláírását, ugyanis az amerikai elnök szerint az üvegházhatásért felelős gázok kibocsátását nemcsak az iparosodott országoknak, hanem a fejlődő országoknak is vissza kellene fogniuk. Azt nyilatkozta, hogy nem akar egy olyan tervet elfogadni, mely ártana a gazdaságnak és a munkásoknak.

2001 májusában útnak indította a Nemzeti Energia Politikát, melynek célja az energiakészletek fokozása és az energiabiztonság. Ennek érdekében megalapították a Nemzeti Energia Politikai Fejlesztési Csoportot is. Egy évvel később közzétette a Globális Éghajlatváltozás Kezdeményezést. 2002-ben bejelentettek egy olyan irányvonalat, melynek célja az üvegházhatású gázok kibocsátásnak 18%-al történő csökkentése.

Bár a konzervatív adminisztrációk környezetvédelmi politikájában is tetten érhető egyfajta konzekvens következetlenség – hiszen a számottevő globális üzleti-gazdasági lobbival is időről időre meg kell küzdeni –, például a fiatalabb Bush elnöki kormányzata is tartogatott „zöld" meglepetéseket egészen terminusa lejártáig. Így óceánvédelmi célzattal, mindössze két héttel hivatalának lejárta előtt Bush elnök a Csendes-óceán közel 200 ezer négyzetmérföldes részét nemzeti műemlékvédelmi területnek (national monuments) mondta ki.

Mind a mai napig erősen vitatott politikai téma, hogy a szabadkereskedelmi egyezmények túlzott módon jogi utat adnak a multinacionális nagyvállalatok számára ahhoz, hogy akár dollármilliárdokra pereljék a nemzetállami kormányokat. A perek tárgyát pedig sok esetben az szolgáltatja, hogy a környezetvédelmi törvényi tiltások miatt a multiberuházások elakadnak, vagy a vállalatok nem is kapnak projektjeikre engedélyt. A multivállalatok kilobbizott jogi mozgástere ez esetben teljesen kerékbe törné a nemzetállamokat, és az ilyen irányú káros – környezetünket is rombolni képes – folyamatok rémképe is inspirálta az elmúlt esztendők megerősödött politikai ellenállását Észak-Amerikában, valamint a transzatlanti szövetségesek alkotta posztkommunista Közép-Európában is.

Kijelenthető, hogy a klímapolitika vagy a zöldkérdés az Egyesült Államokban (sem) egyértelműen jobb vagy baloldali téma, sőt a fenti példák azt mutatják, hogy a XX. századi republikánus elnökök és kormányzataik sokat tettek azért, hogy a jelen században megnehezítsék a zöldek számára a téma kisajátítását. Ahogy Reagan elnök fogalmazott: „Ha bármilyen leckét megtanulhattunk az elmúlt évtizedekben, akkor talán a legfontosabb, hogy környezetünk megőrzése nem pártpolitikai kérdés; fizikai egészségünk, társadalmi boldogulásunk és gazdasági jólétünk közösen csak akkor tartható fenn számunkra, ha természeti erőforrásaink átgondolt, hatékony gazdái leszünk."

Szerző: ifj. Lomnici Zoltán, a Századvég Alapítvány jogi szakértője