Albert Camus A pestis című regényét februárban a francia emberek újra felfedezték maguknak. A statisztikák szerint az év negyedik hetében négyszer annyian rendelték meg, mint korábban. Franciaországban január vége felé találták meg az első, pontosabban mindjárt egyszerre az első három koronavírusos esetet. Steven Soderbergh filmje, a Fertőzés ugyanebben az időszakban bekerült az első tízbe az Apple videomegosztóján. De Olaszországban is A pestis lett hirtelen az egyik legkeresettebb könyv. A hollywoodi filmmel ellentétben így egy remekművet fedezett fel ismét magának a világ.

A jelenséget könnyű lenne azzal magyarázni, hogy az emberek gondolkodásmódját meghatározza valami triviális logika: világjárvány van, olvassunk – nézzünk „járványos” műalkotásokat! Mint amikor meghal egy nagy színész vagy rendező, és televíziók azonnal műsorváltozást jelentenek be, hogy leadják valamelyik filmjét, netán vele készült interjút – mert tudják, hogy az emberek nagy része akkor azt akarja nézni.

De talán még valami mazochizmust is fel lehetne fedezni abban, hogy az embereknek éppen most nőtt meg ennyire az érdeklődése a téma művészi feldolgozása iránt. Nem elég, hogy a hírek 90 százaléka ma a koronavírusról szól, a maradék tíz százalék pedig kapcsolatos vele, és a magánbeszélgetésekben is nehéz lassan bármi más témát találni, és erre még a szórakozás perceiben sem akarják elterelni a figyelmüket a vírusról. Arról nem is beszélve, hogy a járványtémáról szóló regények és filmek nem igazán vannak tele bíztató vagy optimista gondolatokkal.

Logikus persze: most ez foglalkoztatja az embereket. A probléma akkorára nőtt, hogy már nem lehet elhessegetni, és azt mondani, ez a kínaiak baja, illetve: jó, már Európában is megjelent, de itt nem lesz akkora járvány (lett), stb., stb. De van talán mélyebb ok is erre a bizarr igényre, olyan ok, amely nem is tudatosul bennünk.

Ez pedig nem más, mint a magyarázatkeresés. Márpedig a művészet a maga sajátságos eszközeivel olyan válaszokat tud adni, mint semmi más. Persze, a tudomány informál okokról, tünetekről és védekezésről. És az embereknek erre is szükségük van – ha nem olvasnának el mindent és bármit, ami erről most megjelenik, nem lenne ezzel tele állandóan minden médium. Ám mindez nem elégíti ki a vágyukat arra, hogy mélyebben is megértsék azt, ami történik. A tudomány is ad persze egyfajta értelmezést, például egészen pontosan meg tudja mondani, hogyan keletkezik egy ilyen vírus, és hogyan terjed el.

Amit viszont nem tud nyújtani, az – mondjuk úgy, – a transzcendens értelmezés. Márpedig erre legalább akkora igény van, mint arra a tudásra, hogy milyen tünet hány nap múlva jelentkezik. Elég kinyitni a közösségimédia-oldalakat, hemzsegnek az olyan típusú bejegyzések, amelyek a járványnak valamilyen mélyebb okát keresik. Összegezve ezeket kiderül, kevés ember van, aki ne látna a világjárvány mögött valami mást, minimálisan azt, hogy ez a vírus nem tudott volna ilyen gyorsan szétterjedni a világban, ha nem rontottunk volna el valamit. De elrontottunk: elsősorban praktikus dolgokat, például az egyetemes szabadság és határmegszüntetés eufóriájában az országok elfelejtettek alapvető egészségügyi óvintézkedéseket hozni.

Jude Law Steven Soderbergh Fertőzés (Contagion) című, 2011-es filmjébenForrás: Origo

Hány, de hány filmjelenet mutatta már be, hogy mi várt még a 20. században is a bevándorlókra az Egyesült Államokban, hány hét karantén, hányféle orvosi vizsgálat és eljárás a tetvetlenítéstől és fertőtlenítéstől az elmevizsgálatig. Ezzel szemben ma nyomait is alig találni ilyesminek – félreértés ne essék, nem megalázni kellene az embereket, ellenkezőleg, meggyógyítani, ha valami bajuk van, mielőtt bármit behurcolnának a befogadó országba. Járványügyi szakemberek persze már régóta próbálják tudatosítani az európai országokban, hogy Afrikából vagy a Közel-Keletről olyan kórokozók is bejöhetnek vagy visszatérhetnek Európába, amelyek itt régen eltűntek, vagy soha nem is voltak jelen. Ha valaki ma Európából mondjuk, Indiába vagy Kenyába megy nyaralni, beoltják tífusz, malária és még ki tudja, hányféle kórság ellen. Ellenben azt, aki felül egy repülőgépre, és onnan ideutazik, jóformán senki nem ellenőrzi. Ma már tudjuk, hogy Európába pontosan így hurcolták be a koronavírust.

Megint szeretném hangsúlyozni: Isten ments, hogy lezárják teljesen a világot, és ellehetetlenítsék az utazást. Itt, Magyarországon ezt nyilván senki nem akarja, elég volt négy évtized bezártság a kommunista diktatúra alatt. De a totális liberalizáció sem normális, vagy mondjuk úgy, most a járvány bebizonyította, hogy vannak igen komoly veszélyei.

És ezek még csak a praktikus megfontolások. De az emberek beszélgetéseiből, megjegyzéseiből és eszmefuttatásaiból kiderül, hogy a praktikus következményeknél – milyen intézkedések kellenek a járvány után a határokon, hogyan kell megváltoznia az uniónak, stb., stb. – jóval tovább mennek. A járványt, mint szimbólumot kezelik és akarják értelmezni. Ez pedig már a művészet területe.

Valójában a praktikus hibák és tanulságaik is szimbolikus tartalmat adnak mindannak, ami történik: a járvány, mint figyelmeztetés. Mások szerint a járvány még ennél is több: büntetés. És akik úgy érzik, segítségre van szükségük a szimbólum megértésében, a művészethez fordulnak. Hiszen a műalkotások központjában kimondatlanul is a legfontosabb kérdés áll: miért? Miért kaptuk ezt a büntetést, a járványt, mit csináltunk rosszul, mi rosszat követtünk el? És ebből következik egy másik „miért”: miért van az embereknek lelki igényük arra, hogy egy jelenség több legyen önmagánál, hogy valaminek az oka, a következménye legyen?

A válasz egyik része nyilvánvalóan az, hogy a zsidó-keresztény kultúrkörben a járvány az özönvízhez, sáskajáráshoz vagy tűzesőhöz hasonlóan az Isten által az emberiségre kirótt büntetések egyike. Az egyiptomi tíz csapás közül a hatodik: az emberek testén fekélyek jelentek meg. De a kilencedik csapás, a három napig tartó sötétség sem volt valójában független a járványoktól. Történészek szerint ugyanis 536-ban nem három napig, hanem másfél évig volt sötét az ég Európa és Kis-Ázsia felett, több vulkánkitörés nyomán nem oszló, gigantikus hamufelhők takarták el a napot. A következmények között – Procopius bizánci történész leírása szerint legalábbis – az éhínség mellett pestisjárvány is szerepelt. Történészek mindenesetre tényként kezelik a néhány évvel később pusztító Justinianus-pestist, amelynek körülbelül 50 millió áldozata lehetett.

De az Apokalipszis lovasainak, a végítélet előhírnökeinek egyike is a Betegség megtestesítője. Azt pedig, hogy a betegségnek elsősorban erkölcsi dimenziója és oka van, az is bizonyítja, hogy a Biblia szerint járvány idején megmentheti az életet a jótékonykodás, a rendszeres adakozás.

A pestis olyannyira szimbólumává vált az apokaliptikus tragédiának, de egyben a jogos büntetésnek is, hogy volt, aki kifordította, és éppen, mint gyógyszerre tekintett rá. Antonin Artaud, amikor megalkotta a pestis színházának elméletét, abból indult ki, hogy korának társadalma menthetetlenül hazug, képmutató és romlott, és az egyetlen gyógyír egy pestisjárvány lenne, ami mindenestül elpusztítaná – ezzel a feladattal bízta aztán meg az általa igazinak tartott színházat.

Ha valaki most azt mondaná: Jó, jó, különc forradalmárok mindig voltak, de azért a mai ember már nem úgy gondolkozik, mint négyezer éve vagy akár a középkorban, fertőző betegség esetén az orvostudományba és a járványügyi intézkedésekbe veti a bizalmát, az olvasson el egy másik regényt, Philip Roth írta, a címe Nemezis.

Philip Roth Nemesis című regényének borítójaForrás: Origo

Ha össze akarom hasonlítani A pestis-sel, először is mindkettőben egy kis zárt közösségben, városban vagy városrészben: Newarkban, illetve Oranban pusztít a járvány, szó sincs tehát világméretű terjedésről. Persze, hiszen utóbbi kevésbé lenne alkalmas arra, hogy az író, mintegy nagyító alatt mutathassa meg – nem a kórokozót, hanem az egyéni és közösségi reakciók sokféleségét.

Ezek egyébként egy meghatározott sémát követnek. Amíg még csak kevés és elszórt a fertőzés, igyekeznek nem venni tudomást róla, amikor pedig már muszáj, akkor jön a sokk, majd a rettegés, a halálfélelem és a bezártság következményeként a magány, legvégül pedig a beletörődés, és megszokása annak, ami korábban elképzelhetetlen és elviselhetetlen volt – Camus értékelése szerint egyébként a kétségbeesést megszokni rosszabb, mint maga a kétségbeesés.

Bizonyos szempontból lidérces érzés olvasni azokat a nagyon pontos pszichológiai elemzéseket, amelyekben az író kibontja ezeket a lelki folyamatokat. Lidérces, mert egyik-másik tökéletesen illik a mostani helyzetre – mintha nem a negyvenes évek második felében írta volna egy képzeletbeli járványról, hanem a mostani történéseket megfigyelve.

Camus tökéletesen elmagyarázza például azt a lelkiállapotot, amely azt eredményezi, hogy sokan még akkor is szájmaszk és kesztyű nélkül járnak, sőt, egyáltalán kijárnak a korlátozások vagy tiltások ellenére is, amikor a járvány már vitathatatlan tény. Az embereket ugyanis a csapások, mint a háború vagy a járvány, mindig készületlenül érik, függetlenül attól, hány háború vagy járvány volt már a történelemben. A csapás valószínűtlen, mint egy rossz álom, és az emberek az utolsó utáni pillanatig sem akarják elhinni, hogy valósággá válhat. Egy világjárvány nem mérhető az egyes emberhez, van benne valami mérhetetlenül elvont, mint a halálozási statisztikák, amelyekhez nem lehet arcokat társítani, így aztán az egyes ember talán elfogadja a csapás létezését, de azt nem, hogy az ő számára is létezik.

Philip Roth utolsó könyvében – a befejezését követően még nyolc évig élt, ezalatt már tudatosan csak olvasott, és semmit nem írt – visszatért a kerületbe, ahol felnőtt. Newark zsidó lakta negyedében gyerekbénulás-járvány pusztít, amely a főszereplő, egy fiatal tornatanár sorstragédiájává válik. Bucky Cantornál tisztább lelkű embert keresve is nehéz lenne találni, a rábízott gyerekek rajonganak érte – és mégis, az a sorsa, hogy mint Oidipusz, saját magát találja meg, amikor a bűnöst keresi. Mert a fiatalember képtelen túljutni a megrázkódtatáson, hogy ártatlan gyerekek pusztulnak el a betegségben, folyamatosan a miérten töpreng, és már Istenbe vetett hite is megrendül – milyen Isten az, amelyik gyerekek halálát megengedi, pláne elrendeli? A végén pedig kiderül, hogy ő maga a fertőzés forrása – a saját mikrovilágában, a zsidó közösségben mindenképpen. A fiú ugyanis menyasszonya unszolására otthagyja a beteg várost, és utána utazik egy hegyi táborba – és a megérkezése után ott is megjelenik és áldozatokat szed a halálos kór. Bucky Cantor, miután felépül, a bosszú görög istennőjéhez méltó büntetést ró ki saját magára, az örök magányt. Erkölcsi mércéje ugyanis az átlagosnál sokkal szigorúbb: már azt sem tudja megbocsátani magának, hogy gyenge látása miatt nem sorozzák be, míg a legjobb barátai a fronton harcolnak a nácik ellen – a regény 1944-ben játszódik. Ám amikor kitör a járvány, Bucky úgy érzi, ez az ő háborúja, és már azt is nehezen bocsátja meg magának, hogy semmit nem tud tenni a halálesetek megakadályozására. Miután pedig otthagyja Newarkot, napokig marcangolja a bűntudat, elutazását dezertálásnak érzi, amivel cserben hagyta a gyerekeket – a sporttelep vezetője ezt a szemére is veti, jóllehet, a napközi sporttábort Bucky elutazása után nem sokkal bezárják.

Én már pestises voltam jóval azelőtt, hogy megismertem volna ezt a várost és ezt a ragályt, mondja Tarrou, Camus egyik rejtélyes figurája. Mert a betegség nem csak a nácizmus fertőző eszméjének szimbóluma, bár kétségtelenül az is, hiszen a helyszínen kívül annyit tudunk, hogy a negyvenes évek elején járunk. De éppen Tarrou vallomásából derül ki, hogy itt nemcsak a nácizmusról van szó, hanem minden olyan ideológiáról, amely gyilkossá válik, amelyik legitimizálja ellenfelei kiirtását. Vagyis, a következő értelmezési szinten már a kommunizmusra is vonatkozik a pestisbélyeg – Tarrou, miután csalódik az igazságszolgáltatásban, nyilvánvalóan kommunista lesz, baloldali anarchista, aki egy napon rádöbben, hogy maga is gyilkossá vált. Ekkor megundorodik saját magától, attól, akivé lett – és a fordulatot az okozza, hogy végignéz egy kivégzést Magyarországon. Camus nem ír részleteket, de nyilvánvalóan egy 56-os áldozatra utal, akit a kommunisták végeznek ki, ugyanis a kevesek egyike volt, aki kiállt a magyar forradalom mellett, elítélte a szovjeteket, sőt egy esszét is írt erről.

Albert Camus A pestis-ének egyik francia kiadásaForrás: Origo

Camus maga is úgy látta azonban, hogy regényét nemcsak társadalmi, hanem metafizikai síkon is lehet értelmezni. És erre a síkra, akárcsak a Nemezisben, egy ártatlan gyerek halálával lép át az elbeszélés. Amikor az egyik, a város tömegéből Camus által kiemelt szereplő, a vizsgálóbíró kisfia megbetegszik, betegágyánál összegyűlik mindenki, a kísérleti szérumot gyártó öreg orvostól a papon át a városban rekedt újságíróig. Ez a regény csúcspontja – a gyerek halála után nem sokkal a betegség váratlanul elkezd visszavonulni –, és a kisfiú haláltusája szinte mindegyiküket alapvetően megváltoztatja. Leginkább az öreg jezsuitát, aki a pestis kitörésekor dörgedelmes prédikációt tartott, amelynek lényege, hogy a járvány Isten büntetése, amit megérdemeltek. „Nagyon is sokáig egyezkedett ez a világ a gonosszal, nagyon is sokáig hagyatkozott rá az isteni könyörületre.” Egyértelmű: a morális bűn logikus és elkerülhetetlen következménye a büntetés.

A gyerek halála után Paneloux tart egy újabb prédikációt, amely már sokkal szelídebb hangvételű, de valójában még kegyetlenebb. A gondolatmenet szerint egy gyerek halála a legvégső pont, az a fal, amelyet Isten emel minden hívő előtt, és ahol nincs más választás, mint mindent hinni vagy mindent tagadni. Ahogy a pap fogalmaz: ez „a Minden vagy a Semmi erénye”. Egy gyerek halála botrány, de ezt a botrányt el kell fogadni, „bele kell ugrani az elfogadhatatlan kellős közepébe”.

És minden hasonlóság és párhuzam ellenére, a két író gondolatmenete ennél a legfontosabb momentumnál, az ártatlan gyerek halálának szimbólumánál válik el élesen egymástól. Philip Roth elbeszélője – az egyik hajdani kisfiú, akit a fiatal tanár megfertőzött –, miután megismeri Bucky utóéletét, szenvedését és azt, hogy boldogtalanságra és magányra ítélte saját magát, viselkedését abszurdnak találja. Bucky Cantor képtelen elfogadni, hogy pusztán csak egy tragédia történt. „Neki bűnné kell alakítani a tragédiát. Neki szükségszerűséget kell találni a történtek mögött. Miért? Miért? Nem elégíti ki az a válasz, hogy értelmetlen volt, véletlen, esztelen és tragikus.”

Albert Camus 1957-ben, három évvel halála előttForrás: Wikimedia Commons

És ezzel visszaértünk az eredeti kérdéshez: miért nem lehet elfogadni, hogy az események mögött, ha jók, ha rosszak, nincs transzcendencia? Hogy valami az, ami, és nem több?

A hívő ember számára nyilván azért, mert a „teremtett világ” egészének kell legyen oka, maga a Teremtő, vagyis az ő akaratának célja. De az oksági viszony visszafelé is működik, így lehetett Acquinoi Szent Tamásnál Isten létének második bizonyítéka a világban uralkodó determinizmus, vagyis, hogy mindennek szükségszerűen kell, hogy legyen oka – Arisztotelész cél-oksága alapján –, de mivel minden ok egyben okozat is, amely mögött egy újabb okot kell keresni, ha elég sokáig hátrálunk, eljutunk a végső okhoz, magához Istenhez.

A felvilágosodást követően aztán Isten helyét – ez már közhely – bizonyos értelemben a tudás vette át. De hogy ez nem jelentett szabadulást a metafizikától és a determinizmustól, mutatja például, hogy Kant A tiszta ész kritikájában a szintetikus apriori ítéletek problémáit – nagyon leegyszerűsítve: ezek tapasztalaton alapuló, de mégis szükségszerű ítéletek – azon a tételen mutatja be, hogy „Mindennek, ami bekövetkezik, oka van.” Vagyis ez a tétel Kant szerint megkérdőjelezhetetlen.
Gondolhatnánk, hogy ez a filozófia problémája, a többieknek ott a tudomány, ahol nincs helye ködös miérteknek: a vírus így és így alakul ki, erről terjed át emberre – esetleg denevérről vagy örvösállatról, bár semmit sem tudunk biztosan –, a világjárvány oka pedig a nyitott határok, a globalizáció következményeként általánossá vált és a jólét miatt hihetetlenre duzzadt légiforgalom, közelebbről meg mondjuk a cseppfertőzés és a repülőgépeken zárt rendszerben kerengetett levegő.

Mint láttuk, a „nyitott határok” vagy a „globalizáció” máris átvezet olyan kevésbé egzakt területekre, mint mondjuk a politika. De álljunk azért meg egy pillanatra ott, amikor tudósok azt mondják, hogy a vírus mutálódik. Azonnal adódnak a logikus kérdések: mikor és hogyan, vagyis mi lesz a mutáció eredménye? Erre a válasz, hogy majd, ha mutálódott, kiderül. Mint ahogy azt sem tudják megmondani, miért éli túl egy 94 éves, egyébként is súlyos beteg asszony a koronavírust, és miért lesz beteg egy tizenéves kamasz. Nem tudni, illetve a nagy átlagtól eltérő kivételek olykor vannak.

Amivel nem azt akarom mondani, hogy jé, a tudománynak is vannak határai. Vannak, és mindig is lesznek, de nem azért, mert a tudásunk nem elégséges, tehát a megoldás, hogy még többet kell tudni. A tudomány is kapitulál, amikor elér önnön határaihoz, és olyankor – ezek gyönyörű pillanatok – átcsap költészetbe. Nemcsak a filozófia, a kvantummechanika is. És amikor Einstein például felhördült, hogy Isten nem kockajátékos, éppen azért tette, mert nem akarta elfogadni, hogy a kvantummechanikában a „biztost” felváltja a „valószínű”, a meghatározható okot a véletlen.

Azt, hogy mennyire mélyen gyökerezik valami egy társadalom eszmerendszerében, nagyon jól megmutatja, ha azok, akik ezt a társadalmat valamilyen – akár javító – célzattal támadják, éppen ennek a valaminek rohannak neki. Nietzsche a Bálványok alkonya című könyvében többször is nekitámad a célelvűségnek: van, hogy azt próbálja bebizonyítani, miként keverik össze az emberek az okot és okozatot – abszurd célszerűség –, hol pedig a célszerűségnek a létét tagadja (tegyük hozzá: mindjárt Istennel együtt): „Mi találtuk fel a célszerűség fogalmát: a realitásból hiányzik a célszerűség."
Nietzschének igaza volt, csak ez persze azt is jelenti, hogy az embernek valamiért leküzdhetetlen szüksége van a célszerűségre, pontosabban a transzcendens okra. Ez az igény olyan mélyen gyökerezik az emberben, hogy – és ez most nem irónia – valami oka kell legyen. És ha elég sokáig hátrálunk a miértekkel, előbb-utóbb nekiütközünk egy Camus-éhez hasonló falnak, és azzal a kérdéssel találjuk szembe magunkat, hogy miért élünk. Vagy, ami majdnem ugyanaz, miért halunk meg. Akár pestisben, akár polióban, akár koronavírusban. Mert a járványnak, ennek a mostaninak is, ha célja talán nincs is, de következménye van: ezek a kérdések, amelyekről az ember általában már csak önvédelemből is, próbál nem tudomást venni, váratlanul megkerülhetetlenek lesznek. És ha megkerülni nem tudjuk, megpróbáljuk a falat áttörni – a tudomány, a filozófia, és persze a művészet eszközeivel.