Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Így kezdi írását:
"Visszatértek, mind itt vannak, bár már majdnem elfeledtük őket. Madonna, Cate Blanchette, Robert De Niro, Pierre Niney, na és a megkerülhetetlen Juliette Binoche... 200 művész és tudós írt alá egy kiáltványt nemrégiben, amelyben arra szólít fel bennünket, hogy „radikálisan alakítsuk át társadalmunkat" a koronavírus-járvány után. A Le Monde-ban olvasható kiáltványban a művészek arról írnak, hogy számukra „elképzelhetetlen, hogy a járvány után visszatérjünk a „normális kerékvágásba". A világ legjobban fizetett művészei nyugtalanok „a földi élet várható és kétségtelen kihalása miatt", ezért felhívást intéznek a „fogyasztói társadalom" ellen." Majd így folytatja:
„Miközben mindannyian szeretnénk újra megtalálni létezésünk kis örömeit, bizonyos celebek „ne térjünk vissza a normális élethez"
című felhívása mélyen sokkoló", véli Eugénie Bastié. Különösen sokkoló ez olyan emberek részéről, akik tágas otthonukban élnek, és a kifinomult örömök között fogalmuk sincs arról, hogy milyen a közösségi lét egyébként. Amikor Hollywood lesz a „józanság és a mérték éllovasa", bizony eszünkbe kell, hogy jussanak Guy Debord-nak a „látvány-társadalmat" kritizáló megjegyzései, miszerint „egy megfordított világban az igazság valójában csak egy változata annak, ami hamis". (Guy Debord francia marxista filozófus, aki a „La Societé du spectacle" című 1967-ben megjelent könyvében Marx, Engels híveként és nyomdokaiban kritizálja az anyagi világot, a konzumidiotizmust és a „látvány-társadalmat.")
Egy másik, szintén a baloldali Le Monde-ban megjelent írásában az ökológus Nicolas Hulot listát készített arról, hogy mit szeretne megvalósítani a koronavírus utáni „új világban". Ez egy „olyan politikai program, amelyik úgy hangzik, mintha az „Enfoirés" egyik dalát hallanánk", írja Eugénie Bastié, majd idézi, hogy Hulot szerint „eljött az ellenállás és az élet megtapsolásának ideje, amikor a lelkiismeretért kell lobbizni". (Az „Enfoirés" nevű művészcsoport a világhírű francia komikus, Coluche kezdeményezésére létrejött, szegényeket támogató, karitatív zenekar, első formációjában többek között Jean-Jacques Goldman, Yves Montand, Nathalie Baye és Michel Platini énekeltek).
A 100 elvi javaslatot olyan módon fogalmazta meg Macron bukott környezetvédelmi minisztere, hogy aki azokat véletlenül ellenezné, rögtön „egy lelketlen szemétnek" minősüljön. A javaslatok között szerepel például az, hogy alakítsunk ki „közös horizontokat", „álljunk ellen a végzetnek", „többet ne hazudjunk", „leheljünk újra életet a humanizmusba". Bastié külön kitér azokra a kiáltványban csak elnagyoltan megfogalmazott célokra is, mint a „közkiadások növelése", a „szabadkereskedelmi megállapodások felfüggesztése" vagy az „iparosítás újraindítása". „Az ökológiai átalakulás, a lassítás szüksége és a fogyasztás határainak újra felfedezése mindenesetre jobb megfogalmazást érdemelnének, mint azok a nevetségesen kifejtett, tőmondatos, gyerekeknek szánt utasítások", amelyek a Le Monde-ban jelentek meg, mondja a közismert esszéíró.
Eugénie Bastié diszkréten nem teszi hozzá, hogy Nicolas Hulot-nál kevesebb szemforgató baloldali környezetvédő van Franciaországban. A milliomos tévésztárból politikussá lett Hulot-ról többek között kiderült, hogy kizárólag nagy fogyasztású, luxusautói vannak. Összesen hat. Emellett kilenc luxusmotorja és egy különösen környezetszennyező hajója.
És akkor ehhez jön még Vincent Lindon színész megnyilvánulása, amit a francia szélsőbaloldal egyik szócsöve, Edwy Plenel a „polgárok hangjaként" üdvözölt „Médiapart" nevű saját lapjában. (Vincent Lindon, a „kaviár-baloldalt" megtestesítő François Hollande egykori szocialista köztársasági elnökhöz is közelálló színész.) A színész szerint létre kellene hozni egy „kivételes támogatást", amit Victor Hugo világhírű regényének, „A nyomorultak" főszereplője után „Jean-Valjean-adónak nevezhetnénk. „Ez egy olyan támogatás lenne, amelyet a veszélyben levő emberek kapnának, és amelyet a több mint 10 millió eurós vagyonnal rendelkező franciák finanszíroznának". „Viszont akkor miért ne vezethetnénk be egy „Javert felügyelő"-prémiumot azoknak a rendőröknek, akik megfelelő számú bírságot szabtak ki a kijárási korlátozások megsértőivel szemben, vagy esetleg egy Cosette-támogatást, vagy egy Thénardier-adót?" - veti fel némi iróniával Eugénie Bastié, „A nyomorultak" további szereplőire utalva (Javert felügyelő a gonosz rendőr, Cosette a kizsákmányolt kislány, Théardier pedig a gonosz vendéglős szimbolikus karakterei a regényben).
Vincent Lindonra érdemes külön kitérnünk. A tehetséget és a személyiséget válasszuk gyorsan szét. Az egyik legnagyobb francia filmszínész, ehhez kétség sem fér. A Mennyit ér egy ember? címmel a magyar mozikban is vetített - eredeti címmel: A piac törvénye - nagyszerű film főszerepéért öt évvel ezelőtt Cannes-ban a legjobb alakítás díját kapta. A munkanélküli ember tragédiáját feldolgozó dráma mellett a legjobb francia rendezők filmjeiben is szerepelt: elég gondolni Claude Lelouch, Bertrand Blier, Jean-Jacques Beneix, Claude Sautet, Pierre Jolivet vagy Benoit Jacquot filmjeire. Emellett persze nagyon sok szélsőbaloldali propagandafilmben is játszott, elég az illegális migrációt propagáló Welcome-ra vagy a kommunista Háborúban című filmre utalni. Mindez azért érdekes, mert a baloldal nagy támogatója, Vincent Lindon az egyik leggazdagabb francia családban nőtt fel, és élettársa volt a konzervatív köztársasági elnök, Jacques Chirac lánya, majd Caroline monacói hercegnő is. Azaz, a fent említett kaviár-baloldal egyfajta jelképe Vincent Lindon. A szolidaritásról, szegénységről papoló, de elképesztő luxusban élő, bevándorláspárti francia baloldali értelmiségieket nevezik így.
De térjünk vissza a filozófusnő esszéjéhez és Lindon adóötletéhez. „A nyomorultak"-ban Jean-Valjean, a híres elítélt ugyan az egész társadalom iránt érzett haraggal szabadul ki a börtönből, bosszúvágya azonban átalakul azután, hogy Digne püspökével, Myriel-lel megismerkedik, és ennek hatására jótékonyságból bosszú helyett a munkásainak nagyon kedvező juttatásokat biztosító üveggyárat alapít. „Vitathatatlan, hogy Victor Hugo volt az, aki „Pusztítsuk el a nyomort" címmel beszédet intézett a francia Nemzetgyűléshez, de ez a beszéd azzal kezdődött, hogy „Uraim, én nem tartozom azok közé, akik hisznek abban, hogy a szenvedés felszámolható lenne ezen a világon. A szenvedésnek isteni elrendelése van. Viszont azok közé tartozom, akik szerint a nyomorúság elpusztítható." „Ugyan a nagy Hugo képes volt butaságokat is mondani, de még azok is átalakultak őserejű zsenialitásában, miközben a mostani világban már csak a tehetség, erő és energia nélküli Hugo elevenedik meg", zárja ezt a gondolatmenetét a Le Figaro publicistája.
Esszéje utolsó részében Raymond Aron, francia filozófus „Az értelmiség ópiuma" című műve alapján Bastié arról ír,
hogy miért is vonzódik még mindig a baloldali értelmiség nagy része a kommunista ideológiához.
Aron 1955-ben megjelent művében a kommunista forradalom három nagy, művészettel összefüggő tanítását veszi górcső alá, konkrétan az „esztétikai modernizmust", a „non-konformista morált" és a „lázadást". „E három keveredik a mai művészek globális kapitalizmusellenességében, nyilvánvalóan minden valós tartalom nélkül.
A létező szocializmus kábítószerét („ópiuma") a kulturális baloldal konfettiesője váltotta föl, a kommunista párthoz való csatlakozás helyett Greta Thunberg mellé társul a baloldali értelmiség"
- írja Bastié, majd hozzáteszi, hogy a művészek által felrajzolt szép, új világ valójában a múlt körbefordulása, és annak elemei, mint a „belvárosi jómód", „a magamutogató moralitás" vagy az „erkölcsök kirakatba tétele, már egy korábbi világban is megvoltak".
