A „kiváltság" gondolata viszont sokkal tovább megy, mint pusztán a kisebbségi hátterű emberek megkülönböztetésének elítélése. Azt állítja, hogy a fehér bőr önmagában is, mindig és mindenhol egy „előny", függetlenül az ember anyagi helyzetétől, a törvényektől, amelyek szerint él, és a személyes nehézségeitől. Mi több, azt sugallja, hogy a hátrányos megkülönböztetés hiánya – amire mindannyiunknak törekednünk kellene – nem a normális állapot, hanem a fehérek javát szolgáló társadalmi konstrukció. A mi elképzelésünk szerint a privilégium szó a régi rendszerre és a rendi megkülönböztetésre emlékeztet. Visszatükrözi Sieyès gondolatait: „Ha a kiváltságos rendet megszüntetnénk, azzal a nemzet nem kevesebbé, hanem valami többé válna." Ha a fehéreket nem diszkriminálják, az azért van, mert a feketéket viszont igen. Ahhoz, hogy a feketék ne legyenek megkülönböztetettek, a fehéreket kell diszkriminálni. A faji háború egy nulla végösszegű játék. Amit előidéz, nem más, mint az áldozatok versenye a nyomorúságban, hiszen a szegény fehér ember e paradigma szerint „kiváltságos" színes testvéréhez képest.
Franciaországban ezek az elméletek egyre inkább áthatják a politikai közbeszédet. (...) A fajt, mint biológiai valóságot, még mindig tagadják, de, mint társadalmi konstrukciót, újból bevezetik. Az általánosítás (minden fekete olyan...), ami egy valóságos csapás volt, mára kötelezővé vált (minden fehér olyan...). A cél szentesíti az eszközt, hiszen - ahogy Sartre írta (Léopold Sédar Senghor könyvének, „Az új fekete és madagaszkári költészet antológiája francia nyelven" előszavában) – „ez az antirasszista rasszizmus az egyetlen mód arra, hogy megszüntessük a faji különbségeket".
Ijesztő fordulat: a régi antirasszista doktrina szerint rasszizmusnak számított azt mondani, hogy a fehérek felsőbbrendűek; az új szerint ennek tagadása rasszizmus.
Iratkozzon fel hírlevelünkre 
