A radikális baloldal csapdájában az amerikai fekete közösség

2020.06.21. 09:22

Az elmúlt hetek amerikai eseményei, a kirobbant és gerjesztett etnikai feszültség, fizikai atrocitásokba torkolló konfliktusok, villongások magukra vonják a világban sokak aggódó figyelmét. A kaotikus történések kapcsán sokan fölvetik egyes radikális baloldali szervezetek, és azok finanszírozóinak felelősségét is, akik bizonyíthatóan mesterséges úton gerjesztik az egyébként meglévő szociális és kulturális konfliktusokat. A társadalmi és demográfiai tények az USA-ban ugyanis nem feltétlenül támasztják alá az utóbbi időszakban előállt krízishelyzetet. Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Századvég Alapítvány jogi szakértőjének írása az Origónak.

A legutóbbi évek adatai alapján, Amerikában ma a fehér amerikaiak képezik a többséget. Az afroamerikaiak a legnagyobb faji kisebbség, ők a népesség közel 13 százalékát képviselik. A fehér – nem spanyol vagy latin – népesség az ország teljes népességének 61 százalékát teszi ki, míg az összes fehér népesség (beleértve a fehér spanyolokat és latinokat is) a 77 százalékát.

A feketék társadalmi elnyomását sulykoló mainstream médiában lefestett helyzettel szemben a tény az, hogy a feketék jelentős mértékben javítani tudták társadalmi és gazdasági pozíciójukat a polgári jogi mozgalom kezdetei óta, sőt az utóbbi évtizedekben egy igen jelentős réteget lefedő afroamerikai középosztály jelent meg az Egyesült Államokban.0

Hiram Rhodes Revelsnek hívták az első afroamerikai kongresszusi képviselőt, és történetesen a republikánus párt tagja volt

Donald Trumpot, az Egyesült Államok hivatalban lévő republikánus elnökét a mindmáig liberális véleményformálók dominálta médianyilvánosság idegen- és kisebbségellenes populista, nem egyszer nyíltan szélsőséges, rasszista vezetőként igyekszik beállítani. Olyan politikust láttatnak, aki az amerikai szavazók gazdasági és szociális elégedetlenségéből kovácsol politikai tőkét, s aki a csalódott polgárok indulatait külső vagy belső ellenségek felé irányítja, így például – ha sokszor burkoltan is – azt sugallják róla, hogy egyfajta fehér felsőbbrendűséget képvisel az amerikai társadalom előtt. Aki tehát fekete, az semmilyen alapon nem lehet Trump támogatója, hiszen ez fogalmilag eleve kizárt, ilyen nem is létezhet az amerikai liberális baloldal által megkonstruált médiavilágban.

Ugyanakkor történelmi bája van annak, amikor a demokrata baloldal rasszizmussal vádolja Trumpot és adminisztrációját, amikor a feketék és latinók ellen ténykedő szabadságelnyomóként igyekeznek beállítani őt saját fake news médiumaikban. Hiszen a balliberális médiatúlsúly jelensége arrafelé sem ismeretlen, és miként a felmérések mutatják, a csak elvek szintjén szabadsajtó-párti demokraták aknamunkája nem is bizonyult hatástalannak, akik kissebségi ügyekben különösen szeretnek a megmentő és védelmező szerepében tetszelegni.

A magabiztosság mögött pedig az az egyszerű magyarázat húzódik meg, hogy ők a baloldali demokraták, a fekete közösség védelmezői.

Az erőszakos rendőri intézkedés közben meghalt (egyébként visszaeső bűnöző) George Floyd képét tartja fel egy tüntető 2020. június 18-án, New YorkbanForrás: AFP/2020 Getty Images/Jeenah Moon

Azonban! Demokraták voltak azok is, akik támogatták a rabszolgaságot,  és elszánt kampányhadjárattal ostorozták annak idején Lincoln elnököt; azt a Lincolnt, aki Előzetes Emancipációs Kiáltványában (1862) szabadságot ígért minden fekete rabszolgának, aki a lázadó déli államok fennhatósága alatt sínylődött. 1831-ben ugyancsak a demokrata párti – akkor még demokrata-republikánus megnevezésű „balszárny” irányzathoz tartozó – Andrew Jackson elnök idején hajtották végre ötvenezer indián őslakos kitelepítését a Mississippi vidékéről nyugatabbra, jórészt az olcsó földek megszerzése érdekében. A könyörtelenséggel kikövezett „könnyek útján” ezerszámra pusztultak el a krík, cseroki, csaktó és csikászó törzsekhez tartozó ártatlan emberek. 

A szelektív emlékezetű magukat antirasszistának nevezők múltján ugyancsak „pecsétfolt”, hogy például a 20. század eleji Oregon államban az ő programjukra szavaztak tömegével a Ku-Klux-Klán-tagok, a szervezet szövetségi állami jelenléte teljesen demokrata színt öltött. A makulátlan múlt része volt nyilván az is, hogy a Klán demokrata színekben ekkorra már több kormányzói, számos szenátori és több tucat képviselőházi helyre „érdemesült”. Például a húszas években Clifford Walker, Georgia állam demokrata kormányzója – nyilván saját Ku-Klux-Klán-tagsága okán – befolyásolni hagyta magát a szervezet által, az ő támogatásukkal is nyerte meg a választást… 

Amerikában az iskolai szegregáció is a demokrata délen kezdett először,  de jure alakban is testet ölteni, és a fehér demokraták dominálta törvényalkotás tudta keresztülverni azt az ún. Jim Crow-törvényekkel. Ezek az amerikai jogszabályok 1876-tól egészen 1964-ig szinte magától értetődően alkalmazták a faji szegregációt. De az USA történelmének szintén sajátságos momentuma, amikor az 1920-as években egy missouri republikánus reformer, Leonidas Dyer lincselésellenes törvénytervezetét a déli demokraták elgáncsolták. Mi akkor a szégyen? 1882-től 1986-ig összesen közel kétszáz (!) lincselésellenes törvénytervezet bukott el a Kongresszusban.

Az áttelepítési javaslatok és a valódi szegregáció korszaka

1964-ben egy meghökkentő javaslattal állt elő Richard B. Russell demokrata párti szenátor, amely szerint a „négerek” államokba történő egyenletes áthelyezését javasolta. Az áttelepítés kvóta szerint történt volna, és ügynökség közreműködésével és a kódolt társadalmi feszültség kiszámíthatatlan elburjánzását hordozta magában. A történelmi áthallás nyílván csak a véletlen vagy képzeletünk szüleménye.

Bár a 60-as évek polgári jogi törekvéseiig az Egyesült Államokban a közbeszéd részét képezte a néger terminológia, egy 2013-as hír szerint az Egyesült Államok Népszámlálási Irodája akkortól nem használta többé a néger megjelölést az amerikai feketék felmérésekor, így a “fekete” (black) és az “afroamerikai” (African-American) kifejezést alkalmazzák azóta a vonatkozó eljárásokban. Meghökkentő a dátum, bár el kell mondanunk, hogy Alabama állam alkotmánya 2000-ig tartalmazta a feketék és a nem feketék közötti házasság tilalmát.

Visszatérve a javaslatra, amely egy önkéntes „rassz-áttelepítési” programot foglalt magában, nem titkolt céljaként a fekete népesség egyensúlyhiányának kiigazítására törekedett a régi Konföderáció 11 állama és az Unió többi része között.

A georgiai demokrata előterjesztése során rámutatott arra, hogy egy hasonló áthelyezési javaslatát már 1949-ben elutasították, ezért az újabb, „alapjaiban demokratikus” és „humanitárius” tervének végső célja az, hogy minden államban elérjen egy fekete népességet olyan közel az országos átlaghoz, amennyire az megvalósítható és ésszerű. 

Az Egyesült Államok akkori teljes népességének 10,5 százalékát kitevő fekete közösség átcsoportosítására Russell szenátor ügynökséget állítatott volna fel, amely az Önkéntes Rassz-áttelepítési Bizottság nevet viselte volna.

A szenátor szándékai szerint a Bizottság különböző ösztönzőkön keresztül arra kívánta rávenni a fekete közösségeket, hogy önként hagyják el a déli államokat, és olyan államokba telepedjenek, ahol kevesebb mint 10,5 százalék tartozik a „négerekhez”. Ehhez hasonlóan, a Bizottság arra ösztönözte volna az északi fehéreket, hogy költözzenek be a déli államokba azzal a céllal, hogy ott kiegyensúlyozzák a mozgatni kívánt számot, és az egyes államokhoz költözöttek számát. 

Richard Russell a fehér déli hagyományok és értékek védelmezőjeként tűnt fel, akinek küzdelme körül fokozatosan megváltozott a politikai (és később az alkotmányos) környezet. A polgári jogok körére vonatkozó reformjogalkotás ellen való fellépése jórészt abból a meggyőződéséből fakadt, hogy meg kell védeni az amerikai Dél kultúráját a rossz irányúnak vélt újabb változásoktól. Russell hitt a fehér szupremáciában és egy elkülönült (szegregált), de egyenlő társadalomban, és sohasem támogatta a gyűlöletet és semmilyen erőszakos cselekményt mindezek védelme érdekében.

Russell szenátor a szegregáció fenntartására vonatkozó érveit a jeffersoniánus kormányzás két régi alkotmányos meggyőződésére építette: egyrészről a szövetségi és tagállami szintű hatalmi jogkörök szükséges megosztását, másrészről a faji fogalmakból eredő személyes és gazdasági szabadság eszméjét hangsúlyozva. Törekvései – és javaslata, amelyet korábban sokan azért is támogattak, mert bizonyára féltek a választásokra is kiható jogegyenlőségi változtatások miatt – végül kudarcot vallottak.

Az iskolai szegregáció az Egyesült Államokban napjainkban – pozitív hatások

Az iskolai szegregáció a tanulók származás szerinti elkülönítését jelenti különféle iskolákban jelenleg is. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság 1954-ben alkotmányellenesnek nyilvánította a szegregációt. Azóta is rengeteg különféle eszközt használtak a megmaradó szegregációs minták leküzdésére.

Tanulmányok kimutatták, hogy az iskolai szegregációnak kiemelt jelentősége van különféle származású diákok tekintetében. A legfrissebb kutatások azt mutatják, hogy pozitív hatás kimutatható az afroamerikai családok iskolai végzettsége, jövedelme és egészsége vonatkozásában több generációra visszamenőleg.

A polgári jogi mozgalmak korában az állami iskolások tanulóinak közel 80%-a fehér volt, és az afroamerikai hallgatók tették ki a legnagyobb csoportot a színes hallgatók körében.

Annak ellenére, hogy az állami iskolások száma az 1960-as évek vége óta növekszik, majdnem ötven évvel később csaknem 11 millióval kevesebb fehér gyermek jár állami iskolákba, azonban továbbra is ők a legnagyobb hallgatói csoport (48%). A latinó diákok száma tovább emelkedik országosan minden régióban. A polgári jogi mozgalmak kora óta 1 millióval több fekete hallgató van, vagyis a hallgatók körülbelül 15%-a. Egyes államokban növekszik az ázsiai hallgatók száma. A többnemzetiségű hallgatók aránya szintén közel 4%.

A szegregációs minták az ország régiói szerint különböznek. Az USA déli része volt az egyik legszegregáltabb térség. Az 1960-as évek végén a fekete hallgatók több mint háromnegyede olyan iskolákba járt, ahol a hallgatók kevesebb mint 10%-a volt fehér. Az intenzíven szegregált iskolákban a déli területeken a fekete hallgatók százalékos aránya drasztikusan csökkent, egészen az 1980-as évek végéig, 24%-ra.

Északkeletre épp az ellenkezője jellemzője. Az 1960-as évek vége óta az USA északkeleti részén folyamatosan nőtt a fekete hallgatók százalékos aránya az iskolákban, ahol kevesebb, mint 10%-a volt a diákoknak fehér. 2016-ban a fekete hallgatók több mint fele ilyen szegregált iskolákba járt.

A szegregációt történelmileg inkább déli kérdésként tárgyalták, olyan helyekre vonatkoztatva, mint Little Rock, Arkansas, Boston és Massachusetts. Ezen területek külvárosában a fehér hallgatók száma a beiratkozók 47%-át teszi ki. Ugyanakkor a fekete vagy latinó hallgatók ezeken a területeken járnak olyan iskolába is, ahol alig több mint 25% a fehérek aránya. A szegregáció azonban a nagyvárosokon túl is elterjedt.

Az Egyesült Államok a múltban jelentős előrelépést tett a déli területek vonatkozásában, amelyet olyan demokrata kormányzók osztottak meg ebben a kérdésben, mint George Wallace. A hírhedt baloldali politikust 1962-ben választották meg kormányzónak, közéleti hitvallása a szegregáció most, szegregáció holnap, szegregáció mindig.  A beiktatását követő évben ennek megfelelően személyesen próbálta megakadályozni, hogy három afroamerikai diák bejusson az Alabamai Egyetemre, és személyesen John F. Kennedynek kellett a nemzeti gárda kivezénylésével a forrongásokat csillapítania.

Az igazságot, miként a történelem rúdját, nem lehet kény és tetszés szerint hajlítgatni

Egészen a New Dealig a fekete népesség jellemzően a republikánusokra szavazott, különösen a Dél-Egyesült Államokban, ugyanis a republikánusok a rasszkérdésben liberálisabbnak tűntek a Demokrata Párt ottani, déli szárnyához képest, és itt érdemes utalni a republikánus politikai erő abolicionista, rabszolgaságellenes mozgalomba ágazó gyökereire is. Egy 2004-es kutatás azt állapította meg, hogy a fekete szavazók 14 százaléka valójában konzervatív vagy extrémen konzervatív politikai nézeteket vall, másik 14-15 százalékuk pedig részben konzervatív értékrendű – ezek a számok mindenképpen cáfolják azt a hamis nézetet, hogy feketék nem támogathatnak konzervatív jobboldali pártokat és vezetőket. Miért ne, amikor erre történelmi alapjuk is lehet!

A tények, mint mondani szokás, önmagukért beszélnek. Sokszor az ellenérvelők is, tudtukon vagy szándékukon kívül, Trump sikerének lényegét érintik. Az elnök gyakran úgy van beállítva, mint aki az úgynevezett kékgalléros munkavállalók hátán, az ország ipari középnyugati részén és néhány déli csatatér államaiban élők voksaival került székébe. Ilyen állam Wisconsin, Michigan, Ohio, Florida és Pennsylvania, amelyekben Trump meggyőző fölénnyel diadalmaskodott; és bár sokan elsősorban a fehér gyári munkásokra gondolnak (a tengerentúli balliberális média is „a fehér vidéket” láttatja mucsainak), valójában a fehérekkel együtt a feketék helyzete is drasztikusan leromlott az acélmalmok lezárásával és az autóipar automatizálásával a ’80-as és '90-es években. Sokan közülük, szociológiai hátterükből adódóan, nem is tanulhattak tovább, de ügyes kezükkel, dolgos és kemény munkával „régi amerikai” módjára, fenntartják magukat. Az itteni feketék számára ugyancsak fontosak Trump tervei, és a gazdasági nacionalizmus republikánus üzenetével elérhető társadalmi bázis fontos részét képezik. Sok fekete mélyen ellenzi az illegális úton országban tartózkodókkal szembeni amnesztiát, és jelentős részük a legális bevándorlást is korlátozná. A fekete választók ezekben a kritikus államokban a választáskutatók szerint mindenképpen növelhették Trump győzelmét.

Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy országosan a network exit pollok 2016-ban azt mutatták, hogy Trump 10 százalék alatt szerepelt a fekete szavazóknál (átlagosan 8-at mértek), a legutóbbi Gallup- és más kutatások viszont már 15 százalék körül jelzik a támogatottságát körükben, sőt megjelentek 20-30 százalék körüli támogatottsági adatokról szóló mérések is (például a Rasmussen Reports kimutatása szerint). Ma már ott tartunk, hogy a CNN és más balliberális médiumok egyes beszámolói is elismerik, hogy Trump növelni tudta elfogadottságát a fekete szavazók körében.

Erre erősít rá például a 2013-as alapítású Black Lives Matter (BLM), magát fekete polgárjogi mozgalomként aposztrofáló szervezet; a radikalizálódó, szélsőségessé váló, faji különbséget hirdető szervezet azonban már évekkel ezelőtt harcot hirdetett a „fehér kapitalizmus” ellen,  és a mostani események jól mutatják, hogy napjainkra a demokrata, radikális baloldal a játékszerévé silányította az egykor fekete jogvédelemre létrehozott radikális szervezetet.

Ökölbe szorított kezek a hatalmas lángok előtt Seattle-ben, 2020. június 8-ánForrás: AFP/Getty Images/David Ryder

A radikális baloldal és a vele frigyre lépett Demokrata Párt már évek óta, Donald Trump elnöksége alatt folyamatosan próbálták belpolitikai káoszba sodorni az Egyesült Államokat – hasonló eszközökkel, mint Nyugat-Európában a szocdem, zöld és újbaloldal. A radikálisok pénzelik Amerikában a Center for Popular Democracy (CPD) nevű egyesületet is, amely évek óta szervezi a Trump-ellenes tüntetéseket. Három éve a CNN arról számolt be, hogy a szervezet közel nyolcvanmillió dollár ráköltése révén addig több ezer, kisebb radikális baloldali szervezetet fogott össze (tegyük hozzá, a tüntetések és zavargások erejének biztosítása érdekében). A radikálisoknak a George Floyd-ügy csak ürügy arra, hogy nyíltan pénzelhessék, és jogilag támogassák az országot zavargásokba, politikai káoszba sodró anarchista, baloldali, fehérellenes fekete faji mozgalmat, és médiájuk a radikális kisebbség véleményét a feketék többségének képviselt álláspontjaként próbálja – hamis módon – feltüntetni. 

Éledőben a fekete konzervativizmus – vajon a gerjesztett rasszkonfliktus meg tudja-e állítani ezt a folyamatot?

Aki ma Amerikában fekete származásúként kiáll az elnök mellett, Trump iránti szimpátiájáról tesz félreérthetetlen tanúbizonyságot, az nem egy esetben, korábban még agyonünnepelt sztárból és közszereplőből válik szinte azonnal páriává a balos véleménydiktatúra hangadóinak szemében, akik őt ezután komolyan vehetetlen megszólalónak, akár bolondnak, őrültnek és mindennek elmondanak, hogy korábbi nimbuszát a sárga földig lerombolják. Így járhat például Kanye West, a huszonegyszeres Grammy-díjas rapper, lemezproducer és filmrendező-divattervező, aki a maga kétségkívül borsos és bátor, itt-ott ellentmondásos nyilatkozataival, de őszinte támogatásáról biztosította Donald Trumpot, és például a rabszolgaságról alkotott hagyományos képpel szembeni véleményével nem kis felháborodást is kavart; tény ugyanakkor, hogy ő számos tekintetben politikai tabuitól szeretné megszabadítani az amerikai közéletet. Az egyik késő esti műsorban, amikor a riporter rákérdezett, hogy kedveli-e Trumpot, a rapper személyes véleményszabadságával védekezett: A fekete közösség kivetne magából, mert a feketéknek… nekünk monolitikusan kellene gondolkoznunk mindenről, és mondjuk csak a demokratákat támogathatjuk.  Saját Trump-párti sapkáját a félelemmel és elnyomással való szembenézés jelképének tekinti, és Galileivel példálózott, akinek radikális elméleteit szintén nem értették meg a kortársai, amikor azok elhangzottak. Végül azzal zárt, hogy szerinte a gyűlölködés helyett minden ember felé szeretettel kell fordulni… Maga e naivnak látszódó gondolat, vagyis a mindenütt hirdetetthez képest másként gondolkodók jobb megértése és elfogadása, valóban link elgondolás lenne? Nem éppen ezt hívnák toleranciának?

Égő rendőrautó Los Angelesben 2020. május 30-án, miután demonstrálók az utcára vonultak George Floyd halála miattForrás: AFP/2020 Getty Images/Mario Tama

Ha pedig már szeretet és gyűlölet, tolerancia és szabad vélemények, kicsit tágítsuk a kört: szólás- és lelkiismereti szabadság. Az elmúlt két évben olyan híres egyházi személyiségek és igehirdetők álltak ki Trump mellett, mint például Alveda King, Martin Luther King unokahúga  vagy éppen Darrell Scott clevelandi lelkipásztor, aki először 2011-ben találkozott Donald Trumppal a Trump Towerben, amikor Trump már komolyan fontolgatta az elnökválasztáson történő indulást. Utána négy év telt el, és miután Trump bejelentette jelöltségét, Scott az egyik első afroamerikai lelkészként mögéje állt. Scott kulcsszereplővé lépett elő a Trump Towerben tartott találkozókon, és 2016-ban, a republikánus konvención tartott beszédében a lelkész azt is kijelentette, hogy a Demokrata Párt velük, a fekete közösséggel kapcsolatban „kudarcot vallott”. Scottot természetesen megpróbálta ellehetetleníteni a balos sajtó, és egy korrupt, Trump által lefizetett egyházi szereplőként jelent meg a híradásokban. 2017. január 21-én, a washingtoni episzkopális katedrálisban megtartott ökumenikus istentiszteleten, amellyel befejeződött Donald Trump elnök beiktatási ünnepségsorozata, Alveda Kinggel közösen imádkoztak Amerikáért, és Isten áldását kérték az új elnökre.

Bizonyára nem nélkülöznek alapot azok a feltételezések, amelyek szerint az új erőre kapó fekete konzervativizmus révén, e széles társadalmi réteg szavazóinak jelentős része visszatalálhat a hozzá történelmileg jóval közelebb álló politikai szövetségeshez, a republikánus jobboldalhoz, és immár nyolc-kilenc évtizeddel a „második” Roosevelt trendváltónak bizonyuló gazdasági reformprogramja után – némi túlzással – helyreállhat a világ rendje… Ahogy a republikánus elnök, Abraham Lincoln látnokian fogalmazott, az a mai baloldali demokrata párt kritikájaként is felfogható: a rabszolgatartók és -kereskedők egy furcsa utálatos közösség, akik miközben a politikában látszólag szabad irányokat jelölnek ki, saját függő helyzetben alárendeltjeiket teljesen hatalmukba kerítik…

Szerző: Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Századvég Alapítvány jogi szakértője