Greta Thunberg a baloldalé, de a környezetvédelem nem

Nem igaz, hogy a zöld ügyek a baloldalé, sőt. Erről írt a Le Figaróban egy ismert és meglehetősen fiatal történész-politológus, Max-Erwann Gastineau. Szerinte minden alap nélkül próbálja a (francia) baloldal megszerezni ezt a témakört. A jobboldali elnökök, Pompidou-tól Giscard-on és Chirac-on át egészen Nicolas Sarkozy-ig, tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy milyen fontos kérdés az ökológia. Greta Thunberg a baloldalé, az kétségtelen, de nem a környezetvédelem kérdésköre.

Gastineau a közelmúlt, jobboldali elnökökhöz kapcsolódó eredményei - Chirac alkotmányban rögzített, környezetvédelmi gondolatai vagy Sarkozy elnök grenelle-i, történelmi jelentőségű környezetvédelmi rendezvénye - felidézése után az elmúlt évtizedek időszakára néz vissza.

A fiatal esszéíró szerint a francia jobboldal elfelejtette, hogy e mozgalom úttörője volt. "Az 1970-es évek elején az egykori gaullista elnöknek, Georges Pompidou-nak volt köszönhető. Egy Franciaországban, melyet megrázott az ország „modernizációjának" folytatására irányuló „égető szükség", Pompidou létrehozta az első környezetvédelmi minisztériumot. De Gaulle, az előző elnök, a változás forgószelének ellensúlyozásaként az ország számára a folytonosság minisztériumát ajánlotta, és az innovációs versennyel szemben a megőrzés politikáját. Logikus választás a klasszikus betűk okleveles ismerője, a latin és a görög nyelv egykori professzora, Pompidou számára, aki tisztában volt azokkal a kérdésekkel, amelyek az ipari társadalmak fejlődése által vetődnek fel az ember helyzetét illetően. Ezt a nyugati civilizáció válságáról szóló, 1970-ben, Chicagóban elhangzott beszéd is igazolja: „A természet egyre kevésbé egy olyan félelmetes hatalom, amelyet a század elején élő ember még vágyott leküzdeni, ma sokkal inkább egy értékes és törékeny keretként érzékeljük, amelyet fontos megvédeni, hogy a föld az ember számára élhető maradjon."

Nicolas Sarkozy Forrás: AFP/Pascal Pochard-Casabianca

A jobboldali francia elnök levele a fákhoz, 1973-ban

(...) „A nagyvárosok zsúfoltságában – folytatta Pompidou – az embert mindenféle szolgaság és kényszer terheli, amely messze túlmutat az életszínvonal emelésének előnyein és a rendelkezésére álló egyéni vagy kollektív eszközökön. Megemlíteném azt a paradoxont, hogy például az autó fejlesztése, amitől mindenki a mozgás szabadságát várja, végül a forgalom bénulásához vezet." Megdöbbentő ez az aktualitás, amely feltárja a lyoni, párizsi vagy bordeaux-i ökológiai szavazás egyik hajtóerejét: ez nem a „földre való visszatérés" vágya (ezt a vágyat a városi emberek nagy része évente felismeri), hanem egy mélyebb rossz közérzet érzékelése, mely a zsúfolt közlekedésben tapasztalt fulladás érzéséhez kötődik. A koncentráció, a népsűrűség, a harmadik szektor térhódítása a gazdaságban és a metropoliszok fejlesztésére összpontosító földhasználat-tervezési politika soha nem látott méreteket öltött.

Gastineau arra utal, hogy míg a június végi francia önkormányzati választásokat alapvetően a jobboldal nyerte, több nagyvárost (Lyon, Bordeaux, Marseille, Strasbourg) meglepetésre a szélsőbaloldali Zöldpárt. Párizsban a hagyományos szocialisták nyertek, de a Zöldek támogatásával.

Georges Pompidou Forrás: AFP/-

Az esszéíró felidézi, hogy a konzervatív elnök, Pompidou 1973-ban törvényt fogadott el a fás területek megőrzéséről, az út mentén lévő fáknak címzett híres levelében. „A modern élet a maga beton-, bitumen- és neonkörnyezetében egyre inkább előhozza mindenkiben a menekülés szükségességét, az igényt a természet és a szépség iránt. Az autóutat olyan közlekedésre használják, amelynek legfőbb célja a sebesség. A huszadik század végén autóval közlekedők számára azzá kell válnia, amit a gyalogosoknak vagy a lovasoknak jelent: egy olyan útvonal, melyet sietség nélkül veszünk igénybe, azért, hogy gyönyörködjünk Franciaországban. Vigyázzunk tehát, hogy ne pusztítsuk el szisztematikusan azt, ami széppé teszi!"

A következő jobboldali francia elnök, Giscard d'Estaing: A környezetvédelem azt jelenti, hogy féltjük azt, amink van - ez egy jobboldali sajátosság

Gastineau így folytatja: „Törékeny", „értékes", „szépség", „természet"... a pompidou-i ökológia lexikális területe nem kérdőjelezte meg az ötödik köztársaság korai, diadalmas colbertizmusát, melynek célja, hogy Franciaország számára rangjának megőrzéséhez és függetlenségének megszilárdításához szükséges stratégiai iparágat biztosítson. (...) A természet szépségének és a szuverenitás megóvásának, a gazdaság szénmentesítésének és az (országos) újraiparosításának érdekében, egy gerincvonal jelenik meg a jobboldalon, amit „energetikai átmenetnek" hívnak. (...)

Valéry Giscard d'Estaing, aki elődje nyomdokaiba lépett, fontos reformakciót vezetett be a környezetvédelem területén. Ilyen például a természetvédelmi törvény, amely létrehozta a védett fajok nemzeti listáját, a háziállatokra vonatkozó jogszabályokat és az infrastruktúra kiépítését megelőző hatásvizsgálatokat. 1975-ben létrehozta a Conservatoire de l'Espace Littoral-t, azzal a céllal, hogy elszigetelje a francia partokat az urbanizáció fenyegetésétől. Amikor egy újságíró ezt a lépést „baloldali" politikának minősítette, Giscard d'Estaing elnök ezt válaszolta: „A környezetvédelem azt jelenti, hogy féltjük azt, amink van (ami létezik)... ez is egy jobboldali sajátosság." Figyelemre méltó válasz. Mert ez önmagában összefoglalja a lelki hajlamot a konzervatív gondolkodásra (a jobboldali Giscard d'Estaing 1974 és 1981 között volt elnök, Pompidou után).

Roger Scruton Zöld filozófiája

A fiatal esszéíró idézi Roger Scrutont is. A néhány hónapja meghalt nagy brit filozófus (aki közismerten Orbán Viktor magyar miniszterelnök tisztelője volt) a Green philosophy (Zöld filozófia) szerzője. 2012-ben arról írt, hogy a konzervativizmus „az az érzés, melyben minden érett ember feltétel nélkül egyetért: az az érzés, hogy a jó dolgokat könnyen el lehet pusztítani, de nem könnyű megteremteni." Ez a „félelem", amelyről Giscard d'Estaing beszél, tehát nem egy olyan madárijesztő, amely megbénít és megadja magát a visszavonulást fújó szirénáknak. Az az érzés, hogy ami lényeges (a flóra, a fauna, ezek a tájak, ez az életművészet, ez a nyelv, ez az örökség ... minden, ami értelmet és tartalmat ad a földi jelenlétünknek), óvatosságra hív, és sebezhető, mert attól függ, hogy képesek vagyunk-e folyamatosan megújuló figyelmet fordítani rá.

Emlékeztet bennünket arra, hogy az ökológia a felelősség etikája, amely összekapcsolja a következményekkel való törődést és az állandóság tudatosítását, amelyek nélkül a jövőnk érdektelenül a végzete felé sodródik. Egy olyan etika, amely megakadályozza a félreértelmezett szabadságfelfogást, amely egyet jelent a történelemhez való korlátlan alkalmazkodással, amit a modern ember a belső ellenállás hiánya miatt elővigyázatosság nélkül magáévá tesz. Rajunk múlik, hogy létrehozzuk ezt az etikát, ahogyan azt Hans Jonas sürgette: „A véglegesen láncait vesztett Prometheus, akinek a tudomány eddig nem ismert erőket kölcsönzött, és a gazdaság féktelen impulzusa egy olyan etikát követel, amely önként vállalt akadályokkal szabályozza, hogy az ember hatalma átokká ne váljon számára."

Saint-Raphaël település a francia Riviérán (illusztráció) Forrás: AFP/Cavalier Michel / Hemis.Fr

Az ökológia nagy gondolkodója által említett „akadályoknak" – jegyezzük meg – „önként vállaltnak" kell lenniük. Ennélfogva nem kényszeríthetőek ki kívülről egy olyan gyámsági hatalom által, amely a népi törekvések dacára érvényesíti magát. Szuverenitás nélkül sem lehet létrehozni őket. Mert csak egy szuverén nemzet, mely ura a sorsának, egyezhet bele az ilyen akadályokba; hogy természetes parkokat és tömegturizmustól védett területeket létesít, korlátozza erdőinek kiaknázását, támogatja az indokolt mezőgazdaságot, megadóztatja azokat az importtermékeket, amelyek nem felelnek meg az általa meghatározott környezetvédelmi előírásoknak."

Azaz, a konzervatív esszéíró szerint mindez nem mehet a nemzetállami szuverenitás rovására.

Az ember nem egy kísérleti tengerimalac

Az esszéíró így fejezi be írását: "Az ember nem képlékeny anyag, nem tengerimalac a progresszizmus társadalmi kísérleteiben. Olyan etikát is szorgalmaz, amely nem pusztán csak megfelel „a tudomány és a társadalom fejlődésének", ahogy Jean-François Delfraissy professzor megerősítette."

Majd idézi a francia baloldali köztársasági elnököt, Mitterrand-t: egy igazi konzervatív gondolatot az egykori elnöktől. Gastineau szellemesen tudatosítja az olvasókban: ezeket a jobboldali gondolatokat nem a tízes évek francia jobbközép mozgalmának valamelyik vezetője mondta.

"A bioetika egy iránytű, egy horgony. Azért létezik, hogy referenciaértékeket állapítson meg a polgárok számára, a néha szédítő tudományos fejlődéssel szemben, és hogy válaszoljon a kutatók és a szakemberek igényeire, akik gyakran magukra hagyottnak érzik magukat a reflexióik és munkájuk gigantikus következményei előtt - magyarázta ezt nem a La Manif pour Tous, hanem François Mitterrand, amikor a Nemzeti Etikai Tanácsadó Bizottságot (CCNE) 1983-ban létrehozták. De valószínűleg azért, mert ő is alapvetően egy jobboldali ember volt."