Egy igen feszült, többször utcai erőszakba átcsapó év után átmenetileg rendeződni látszik az amerikai belpolitikai helyzet. A 2020-as év belpolitikai válsága azonban jelentősen átalakította az erőviszonyokat az Egyesült Államok egészében, és a két nagy párton belül is. A felszín alatt a feszültség továbbra is jelentős, de a különböző politikai és érdekcsoportok harca mára egy olyan helyzetet eredményezett, mely mentén a frontvonalak, ha átmenetileg is, stabilizálódtak. Érdemes tehát feltenni a kérdést: hova tovább?

Az amerikai kétpártrendszer állapota 

Sokan érezték úgy, hogy eljött az idő az amerikai pártpolitikai rendszer átalakulására, új nagy párt(ok) megjelenésére. Ennek a nézetnek a hátterében a politikai jobb- és baloldal fogalmának jelentős átalakulása áll. A 20. század második felében és a 21. század elején mindkét nagy párt alapvetően neoliberális, globalista nézeteket vallott, és mindketten elutasították az újfajta progresszió egyik meghatározó elemét képező új marxizmus minden felismerhető formáját. A szuverenista álláspont pedig összeegyeztethetetlen a globalizmussal, és a gazdaságpolitika szempontjából protekcionizmust von maga után, mely a hagyományos amerikai szemlélet szerint szentségtörés. A dominánssá váló globalista – szuverenista, illetve progresszív, új értékek mellett kardoskodó –, klasszikus nyugati értékeket védő ellentét politikai kifejezésére a hagyományos amerikai pártok alkalmatlannak tűntek. Most úgy tűnik, mégis van rá esély, hogy a harc a neoliberális világnézet, a szuverenizmus és a neomarxizmus között úgy tud lezajlani az USA-ban, hogy a kétpártrendszer fennmaradhat és a pártok tudják házon belül kezelni a konfliktust.

Dicsőség a győzteseknek?

A Demokrata Párt került ki győztesként a 2020-as év nagy csatáiból, így először őket vesszük górcső alá. Az amerikai kormánypárton belül két világnézet képviselőit találjuk: a neoliberálisokat és a neomarxistákat. A Trump ellen érzett közös ellenszenv ellenzékben összekovácsolta őket. Kormányon azonban már valószínűleg felszínre fognak törni az ellentétek, hiszen Joe Biden, Nancy Pelosi és szövetségeseik nagyon mást gondolnak a világról és Amerikáról, mint Bernie Sanders vagy Alexandria Occasio-Cortez. Jelenleg a neoliberális szárny szilárdan kezében tartja az irányítást, hiszen Biden elnök egyelőre nem kényszerült arra, hogy a szélsőbaloldalról emeljen valakit magas pozícióba. (Kamala Harris a tévhittel szemben pedig nem szocialista, hanem merőben opportunista politikus.)

Az egyetlen közös pont a politikai kommunikáció terén mutatkozik a két tábor között. A neoliberális szárny kész az egyéni szabadság elvi talaján állva támogatni a szélsőbaloldal antirasszista és genderideológiára alapuló törekvéseit, mindaddig, amíg azok nem ütköznek az álltaluk előnyben részesített gazdaságpolitikával. Azonban amint a vagyon és jövedelmek nagyszabású újraelosztása kerül napirendre - márpedig a balszárny végső soron erre törekszik - súlyos belső konfliktus várható a párton belül. Ehhez tegyük hozzá, hogy a demokrata baloldal utcai politikában igen erős, jól szervezett, míg a neoliberális szárny sokkal inkább az intézményekre és gazdasági érdekcsoportokra támaszkodik. A „Fekete Életek Számítanak” (Black Lives Matter - BLM) tüntetések esetleges fellángolása katalizátorként hathat a párton belüli folyamatokra. A BLM több vezéralakja már most nemtetszésének adott hangot, mivel a megválasztott elnök nem egyeztetett velük, és általuk támogatott politikusok sem kerültek erős pozícióba.

A demokrata tábor egyben tartását jelentősen megkönnyítheti, ha napirenden tudják tartani Donald Trump személyét, hiszen az iránta érzett gyűlölet és a visszatérésétől való félelem jelentős kohéziós erővel bír. Így arra számíthatunk, hogy Trump ellen úgy fognak újabb és újabb támadást intézni a demokraták, hogy közben nagyon odafigyelnek arra, hogy ne ejtsenek rajta végzetes sebet.

Jaj a legyőzötteknek?

A 2020-as alsóházi, szenátusi és elnökválasztások eredményei úgy alakultak, hogy a Republikánus Párt mindhárom fronton vereséget szenvedett, és szövetségi szinten teljesen kiszorult a hatalomból. A képet némileg árnyalja, hogy a Képviselők Házában ugyan kisebbségben maradtak, de megközelítették a demokratákat, akiknek immár csak tízfős többségük van. A republikánusok ugyanakkor állami szinten megerősödve kerültek ki a választásokból, mindenhol visszaverték a demokraták támadását, és egy államban, New Hampshire-ben sikerült bevenniük a törvényhozás mindkét házát. Mindez fontos előnyhöz juttathatja őket a következő választásokon, hiszen a választási szabályok továbbra is állami szinten dőlnek el, és a hatalmon lévő pártok rendszeresen úgy alakítják őket, hogy saját maguknak kedvezzenek.   

Donald Trump a CPAC kongresszusánForrás: AFP/2021 Getty Images/Joe Raedle

Természetesen a Republikánus Párt is megosztott. Donald Trump és szövetségesei képviselik a szuverenista, értékek tekintetében konzervatív vonalat, de továbbra is létezik a republikánusok neoliberális szárnya, mely alapvetően globalista, és csupán gazdasági, pénzügyi nézeteit tekintve nevezhető konzervatívnak. A párt neoliberális szárnyának vezéralakja alighanem a szenátusi frakcióvezető, Mitch McConnell, de ide sorolják a korábbi elnökjelöltet, Mitt Romney-t, Utah jelenlegi szenátorát is. Ezek az erők Trump választási veresége és a Capitolium január 6-i ostroma után elérkezettnek látták az időt, hogy megkíséreljék visszanyerni az irányítást a párt fölött. Az alsóházban tíz neoliberális republikánus képviselő megszavazta az elnök ellen indított impeachment eljárást, és McConnell sokáig lebegtette, hogy a szenátusban is Trump ellen szavazhatnak. Azonban az eljárás alsóházi beindítása és a szenátusi tárgyalás között eltelt idő elegendő volt ahhoz, hogy a neoliberálisok felmérjék, mekkora közfelháborodást keltett a ravasznak gondolt húzásuk a párt szavazói körében, akik elsöprő arányban hűségesek maradtak az immár volt elnökhöz. Így többségük sürgősen visszavonulót fújt, és ez a támadás csúfos kudarcba fulladt: a republikánus szenátorok közül mindössze heten szavaztak a volt elnök ellen, akit így természetesen nem sikerült elítélni. Azóta megrendezésre került az amerikai konzervatívok legnagyobb éves seregszemléje, a Conservative Political Action Conference (CPAC), mely ismét megerősítette Donald Trump vezető szerepét.

Jelenleg úgy tűnik, hogy a Republikánus Pártban a világnézeti küzdelem immár lefutott, és a neoliberális vonal képviselőinek, legalábbis középtávon, bele kell törődniük saját vereségükbe és a szuverenista, konzervatív tábor győzelmébe. Ha Trump akar, újraindulhat 2024-ben, de ha úgy dönt, hogy nem vállalja ismét a csatát az elnöki címért, akkor királycsinálóként ő döntheti el, ki induljon a republikánusoktól. A republikánus neoliberálisok távlati kilátásai sem fényesek, hiszen képviselőik az idős korosztályba tartoznak, és nem látni, hogyan tudnának nagyobb népszerűségre szert tenni a szavazók körében.  

Ideiglenes fegyvernyugvás

A jelenlegi, stabilnak mondható helyzet tehát csupán addig maradhat fenn, amíg a demokraták között fel nem lángol a harc és el nem döntik egymás között, melyik irányba haladjon tovább a párt. Ehhez nem lesz feltétlenül szükség pártszakadásra. A jelenlegi amerikai közhangulat azt mutatja, hogy a neoliberálisok hiába ágyazódtak be mélyen az intézményrendszerbe, olyannyira elvesztették a támogatásukat a választók körében, hogy egy karizmatikus külső szereplő, ha megtalálja a hangot, mellyel a bázis többségéhez szólni érdemes, rövid időn belül feltudja göngyölíteni a hagyományos közép politikai ellenállását. Ezt a jobboldalon Donald Trump 2016-os sikere jól példázza. És hogy mit jelent ez az amerikai baloldalon? Azt, hogy egy populista, markánsan neomarxista elnökjelölt 2024-ben könnyedén megnyerheti a demokrata előválasztásokat, főleg, ha Biden rosszul kormányoz, vagy kora miatt nem indul újra. Az, hogy ennek a jelöltnek a személye ma még nem látszik, egyelőre nem jelent semmit, hiszen 2013 elején sem tippelt volna senki Trump 2016-os győzelmére. Ne lepődjünk meg azonban, ha a befutó egy valamely ma divatos kisebbséghez tartozó televíziós személyiség, esetleg internetes influenszer lesz. Ez egy ilyen világ.

Ez a forgatókönyv azt eredményezheti, hogy a belátható jövőben az amerikai szuverenista jobboldal egy olyan szélsőbaloldallal találja szemben magát, mely nem tűri a saját felfogásával ellentétes nézeteket, és egyáltalán nem hajlik a kompromisszumra. Ráadásul az annak hátterében meghúzódó, marxista világkép teljesen elfogadhatatlanná teszi ezt a baloldalt a tengerentúli konzervatívok szemében. Az Egyesült Államokban fennmaradhat ugyan a kétpártrendszer, de a súlyos politikai válság nem enyhülni fog, hanem tovább éleződik. Mindez pedig rossz hír a világnak, és természetesen hazánknak is, hiszen egy mélyülő válságban vergődő Amerika nem lesz képes megfelelni a nyugati civilizációt fenyegető kihívásoknak.