2020. január 31-én, háromévnyi Brüsszellel folytatott tárgyalássorozatot követően, a brit állampolgárok többségi akarata végül testet öltött: az Egyesült Királyság Boris Johnson miniszterelnök vezetésével kilépett az Európai Unióból. S bár az uniós tagság megszűnését követően egy 11 hónapos átmeneti időszak várt a szigetországra, annak végét egy, a héten az Európai Parlamentben (EP) elfogadott megállapodás rögzíti, melynek keretében a kvóták és vámok nélküli szabadkereskedelmi megállapodás érvényben maradt. Mi több, a brit szuverenitás számára meghatározó halászattal, fogyasztással, légi közlekedéssel, valamint energiával és adatvédelemmel kapcsolatos feltételek kapcsán is konszenzus alakult ki.

Ugyanakkor az Egyesült Királyság az önrendelkezés, valamint az uniótól való végleges függetlenedés iránti elkötelezettségét hűen érzékelteti, hogy az EP-ben 660 szavazattal, öt ellenszavazat és 32 tartózkodás mellett jóváhagyott megállapodás már nem terjedt ki a brit külpolitikára, biztonságpolitikára, de a fejlesztéspolitikára sem. 

Ez pedig nem véletlen, hiszen a Brexit mögötti társadalmi felhatalmazás két meghatározó pillérre támaszkodott, és támaszkodik mind a mi napig: a kontroll nélküli bevándorlás elutasítására, valamint – eddig nettó befizető tagállamként – a gazdasági függetlenségre. Ennek fényében kevéssé meglepő, hogy a 2016-os, uniós tagságról szóló referendumot megelőzően London konzervatív polgármestereként, éppen Boris Johnson volt az, aki a „vote leave, take control" (szavazz a kilépésre, szerezd meg az irányítást) kampány egyik legprominensebb arcává vált, hangsúlyozva, hogy az Egyesült Királyság jövőbeni társadalmi és gazdasági prosperitása azon áll vagy bukik, hogy az ország meddig tűri el Brüsszel brit belügyekbe való beavatkozását.

Boris Johnson brit miniszterelnök aláírja az Európai Unió és az Egyesült Királyság közötti jövőbeni kétoldalú kereskedelmi és egyéb kapcsolatok feltételeit rögzítő megállapodást.Forrás: MTI/Getty pool/AP/Leon Neal

Ennek fényében a már öt évvel ezelőtt kialakított, unióval kapcsolatos hajthatatlan álláspontja tökéletes kiindulópontként szolgált Johnsonnak abban, hogy az elődjeként szolgáló Theresa Maynek a kudarcos Brexit-politikáját követően, a kezébe vegye az irányítást nemcsak a brit Konzervatív Pártban, hanem az ország miniszterelnökeként is.

Ahogyan kis híján a világ minden országában negatív hatással volt a koronavírus okozta pandémia a nagyszabású politikai víziókra, úgy természetesen a szigetországban is érezhető volt, hogy a Johnson által vizionált, kifejezetten szuverenista fémjelzésű „Global Britain" (Globális Britannia) terve csak az átmeneti időszak után tud fokozatosan megvalósulni.

Ezzel összhangban a brit miniszterelnök idén márciusban elmondott parlamenti beszédéből – valamint az ország új kül- és védelempolitikai stratégiai anyagából (Global Britain in a Competitive Age) - körvonalazódni látszik az a fajta új koncepció, amely az uniós tagságát levetkőző Egyesült Királyságot ismét vezető gazdasági, valamint katonai középhatalommá segítené. Ezzel párhuzamosan a szigetország az elmúlt évtizedekhez képest nagyobb figyelmet szentelne az Egyesült Államokkal ápolt kapcsolatának nemcsak hadászati és geopolitikai kérdésekben, hanem kereskedelmi együttműködések formájában is. 

A brit önrendelkezés tehát az eddig uniós hatáskörben lévő migrációs, valamint gazdasági irányelvek visszaszerzése mellett azt is jelenti, hogy az Egyesült Államokkal még szorosabb kereskedelmi és katonai kapcsolat alakulhat ki, amely akár a hidegháború idején tapasztalt brit-amerikai kettősfogat valamilyen formátumú feltámasztását is jelentheti.

Ezen a ponton érdemes leszögezni, hogy politikai kommentátorok e folyamatok megkerülhetetlen mivoltára már azt követően felhívták a figyelmet, hogy az Egyesült Államok 45. elnöke, Donald Trump tavaly novemberben elveszítette az elnökválasztást. Ugyanis – mint azt sokan kifejtették – a republikánus elnök következetesen lépett fel a világpolitikai status quo-t fenyegető Kína ellen, azonban utódja, a demokraták által delegált Joe Biden már közel sem jelent akkora garanciát az ázsiai térségben húzódó geopolitikai ambíciók keménykezű visszaszorítására.

IllusztrációForrás: MTI/EPA/Andy Rain

Hogy az új amerikai adminisztráció mennyire merőben más politikai síkon gondolkodik, hűen érzékelteti, hogy míg Donald Trump komplex módon ideológiai, gazdasági, geopolitikai, valamint civilizációs ellenfélként tekintett Kínára, Joe Biden jelenlegi amerikai elnök elsősorban egy kereskedelmi vetélytársat lát a világ legnépesebb országában. E megközelítést támasztotta alá a nemrégiben lezajlott Johnson és Biden közti telefonbeszélgetés is, melynek keretében – a Fehér Ház tájékoztatása szerint - az amerikai elnök Kínával kapcsolatban nem elsősorban az onnan eredő koronavírussal összefüggésben, vagy Hongkong egyre romló helyzetéről egyeztetett, hanem egy, a kínai „egy övezet, egy út" (BRI) kezdeményezéshez hasonló kereskedelmi együttműködés létrehozásáról.

Mint ismert, a BRI egy 2013-ban elindított, több ezer milliárd dollár értékű infrastruktúraépítési terv, amely Kelet-Ázsiától Európáig terjed. Mintegy 140 ország írt már alá Pekinggel együttműködési megállapodást a tervvel kapcsolatban, és a tavalyi év közepéig összesen 3700 milliárd dollár értékű, konkrét beruházási terv született.

Ugyanakkor tagadhatatlan a Biden-adminisztráció EU-pártisága is, amely az Egyesült Királysággal ápolt különleges viszony („special relationship") mellett látványosan békülékenyebb hangnemet kíván megütni mind Brüsszellel, mind pedig az unió két gazdasági motorjával, Németországgal és Franciaországgal. Ez pedig önmagában azt feltételezi, hogy – ami a transzatlanti kapcsolatokat illeti - a korábbi elnöki adminisztráció irányvonalához képest -  ideológiai, geopolitikai és kereskedelmi kérdésekben is nagyobb összhang várható a felek között. 

A kérdés csupán az, hogy azok a kelet-közép-európai térségben található országok, amelyek a földrajzi elhelyezkedésüknél fogva évszázadok óta a nagyhatalmak közti egyensúlyi állapot fenntartásában érdekeltek, vajon tudnak-e előnyt kovácsolni a korábban említett, nagy horderejű politikai változásokból? Az elmúlt egy évtized tanúsága szerint Magyarország nemzetközi porondon felmutatott érdekérvényesítő képessége messze felülmúlta a várakozásokat, ennek fényében hazánkra egy, a Brexit által előmozdított változó világrendben is stabil partnerként számíthatnak az európai politika szereplői, függetlenül attól, hogy rendelkeznek-e uniós tagsággal, vagy sem.

Sümeghi Lóránt, a Századvég Alapítvány vezető elemzőjének írása.