Új utakon a brit klímapolitika

Boris Johnson, brit miniszterelnök.

Jelentős változásokon megy keresztül az Egyesült Királyság környezetpolitikája. A brexit következményeképpen a korábbi központosított, uniós iránymutatások helyébe olyan önálló stratégiák és szabályozások léphetnek, amelyek figyelembe veszik a szigetország sajátosságait, és így javíthatják annak környezetvédelmi teljesítményét. A britek új, nemzeti adottságokra és érdekekre épülő megoldásai gyakorlati ellenpontot kínálnak a nemzetek feletti kontrollt sürgető utópikus brüsszeli klímapolitikai törekvésekkel szemben.

Az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból a közösség képviseleti válságának talán legfájdalmasabb tünete. Az Európai Egyesült Államok víziójának megvalósításán és az ehhez szükséges központosított szuper-bürokrácia építésén dolgozó brüsszeli elit egyre távolabb sodródott a brit (és más európai) emberek mindennapi problémáitól,

így a föderalista törekvések paradox módon a közösség gyengüléséhez vezettek.

A kilépéssel a britek mentesülnek számos uniós kötöttség alól, így saját nemzeti érdekeik mentén gondolhatják újra szakpolitikáikat. És bár a szétválás jelentős veszteségeket okoz az Európai Uniónak, a szigetországban bevezetett új intézkedések hasznos tanulságokkal szolgálhatnak a közösség számára, mert rámutathatnak, hogy mely szakpolitikák esetében volna érdemes nagyobb mozgásteret hagyni a tagállamok számára.

Különösen izgalmas változások zajlanak a britek klímapolitikájában. Az éghajlatváltozás határokon átívelő jellege miatt ezen a területen – különösen az utóbbi években – igen erősek a globális (illetve európai) kontroll irányába mutató törekvések. Alighanem ennek köszönhető, hogy a brexittel kapcsolatos előzetes vélemények jellemzően az Egyesült Királyság környezetpolitikai elkötelezettségének visszaesését vetítették előre. A negatív várakozások nehezen magyarázhatók a múltbeli teljesítménnyel. Amellett, hogy a szigetország az elmúlt harminc évben igen eredményesen dekarbonizálta gazdaságát (a GDP 75 százalékos növekedése mellett 43 százalékkal csökkentette üvegházgáz-kibocsátását), a nemzetközi és európai klímatárgyalásokon is rendre az ambíciók szigorítása és gyorsabb végrehajtása mellett érvelt.

Az előzetes félelmekkel ellentétben a 2016-os népszavazás óta eltelt öt évben pozitív környezetpolitikai tendenciák mentek végbe a szigetországban.

Úgy tűnik, hogy az Egyesült Királyság nemhogy nem mérsékli, de jelentős mértékben fokozza klímapolitikai aktivitását és ezzel új, szuverenista megközelítésű precedenst teremt.

A kilépésről szóló döntés óta a britek környezetpolitikai krédója rendkívül egyszerű: a hatékony uniós eszközöket megtartják, a gyenge teljesítményű intézkedések helyett pedig új, saját megoldásokat vezetnek be. Michael Gove környezetvédelmi miniszter egy 2017-es beszédében „zöld kilépést” (green brexit) hirdetett, és világosan lefektette, hogy mely területek működnek megfelelően és melyeken van szükség változásra. Gove előre mutatónak és hatékonynak találta a partmenti élőhelyek védelmében és a növényvédő szerek szabályozásában elért közös eredményeket, azonban élesen bírálta az Európai Unió közös halászati és agrárpolitikáját. A miniszter szerint a közösség gyakran nagyobb hangsúlyt fektet szimbolikus ügyekre (például nemzetközi fellépés a jegesmedvék védelméért), mint az európai élővilág szempontjából valóban fontos kérdésekre (például túlzott mértékű tonhalhalászat szabályozása). Gove kulcsproblémának tartotta a nagyvállalatok túlzott befolyását az Unió vezetésére (erre a legszemléletesebb példa a dízelbotrány), valamint a klímaváltozás mérsékléséért tett konkrét cselekvések hiányát, amelyekre a központosított bürokrácia nem volt képes megfelelő időbeli válaszokkal szolgálni.

A kilépés – Michael Gove szerint – olyan történelmi lehetőséget kínál az Egyesült Királyság számára, amivel korrigálhatók az Unió téves, vagy túlságosan gyenge környezetpolitikái.

Boris Johnson brit miniszterelnök aláírja az Európai Unió és az Egyesült Királyság közötti jövőbeni kétoldalú kereskedelmi és egyéb kapcsolatok feltételeit rögzítő megállapodást a londoni kormányfői rezidencián, a Downing Street 10-ben 2020. december 30-án. Mellette David Frost, a brit kormány főtárgyalója (b) és Tim Barrow állandó brit EU-nagykövet (j) Forrás: MTI/Getty pool/AP/Leon Neal

Az elmúlt években bevezetett, nemzetközi szempontból is egyedülálló környezetpolitikai intézkedések alapján úgy tűnik, hogy a britek élni kívánnak történelmi lehetőségükkel. A szigetország parlamentje – a világ első nagy gazdaságaként – 2019-ben törvénybe iktatta, hogy 2050-re el kell érnie a karbonsemlegességet (Magyarországon erre 2020-ban, a világon hetedikként került sor). Egy évvel később, 2020 őszén Boris Johnson nagyszabású, tízpontos tervet hirdetett, ami 12 milliárd font mozgósításával az új „zöld ipari forradalom” motorjává tenné az Egyesült Királyságot (ebből a szempontból hazánk gyorsabb volt: a kormány fél évvel korábban publikálta Klíma- és Természetvédelmi Akciótervét). Sokatmondó, hogy a terv fő prioritásai között szerepel az Unióban ideológiai megfontolásokból korábban „tűrt” kategóriába sorolt nukleáris technológia fejlesztése, illetve, hogy helyt kapott egy, a közös európai agrárpolitika bírálatából született, 5 milliárd fontos, környezetvédelmi fókuszú földprogram. Johnson elkötelezettségét jól mutatja, hogy a terv megvalósítását az általa alapított „Task Force Net Zero” munkacsoportban személyesen felügyeli.

A lendületes intézkedéseken túl, a környezetpolitikai irányváltás legtanulságosabb eleme a britek hozzáállása a nemzetközi együttműködésekhez. A „globális kihívásra globális intézményeket” sürgető szakértők kritikája ellenére egyelőre úgy tűnik, hogy az Egyesült Királyság szuverenista megközelítése kifejezetten segíti a pragmatikus és cselekvésorientált kooperációt. Szimbolikus jelentőségű, hogy a szigetország ad otthont az ENSZ idei klímakonferenciájának. Az Európai Unió és az Egyesült Királyság közötti tavaly év végén kötött kereskedelmi és együttműködési megállapodás pedig nemzetközi szinten is egyedülállóan sok előremutató klímavédelmi elemet tartalmaz, így precedenst teremthet más országok jövőbeli szabadkereskedelmi egyezményeihez.

A megállapodás azonban rámutatott arra is, hogy milyen környezetvédelmi potenciál rejlik a káros keresztfinanszírozásoktól terhelt, túlzottan központosított uniós intézkedések feloldásában.

Például a kilépéssel a britek új, önálló kvótapiacot alapíthatnak, amit anélkül kapcsolhatnak majd össze az egységes európai kereskedelmi rendszerrel, hogy a kvótabevételeiket meg kellene osztaniuk más, szennyező országokkal. A tapasztalatok alapján (környezetvédelmi szempontból) nem túl gyümölcsöző keresztfinanszírozás megszüntetése pedig elegendő többletforrást teremt a brit kormány számára ahhoz, hogy a világ legambiciózusabb klímacéljait tűzze ki: a múlt hónapban elfogadott karbon költségvetésük 78 százalékos kibocsátáscsökkenést tesz lehetővé 2035-ig.

Az Egyesült Királyság környezetpolitikai irányváltásának sikere fontos figyelmeztetés az Európai Unió vezetése számára.

Mivel a tagállamok elemi érdeke a közösség egyben tartása, a jövőben célszerű az ideológia vezérelt, központosított szabályozás helyett visszatérni a szubszidiaritás elvéhez és kellő mozgásteret hagyni az országoknak, hogy saját adottságaik és lehetőségeik mentén alakítsák környezetpolitikájukat. A brit példa jól mutatja, hogy az ökológiai problémák kezelésének az útja nem egy nemzetek felett álló szuperbürokrácia megteremtése, hanem az országok közötti kölcsönösen előnyös megállapodások elősegítése.

A szerző Hortay Olivér, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. Energia- és Klímapolitikai Üzletágvezetője