Az Egyesült Államok az utolsó ukrán katonáig harcolni fog a Krímért – szokás mondani szakértői körökben, ha a keleti szomszédunknak nyújtott nyugati biztonsági garanciákról beszélgetünk. Az elmúlt hetek nagyhatalmi egyezkedései és a múlt heti Keleti Partnerség csúcstalálkozó egyértelműen megmutatták, milyen az, ha valaki feláldozható bábuvá válik a Nagy Sakktáblán.

Üres szavak 

Kudarcos eredményekkel - pontosabban az eredmények fájó hiányával - térhetett haza múlt héten Volodimir Zelenszkij ukrán államfő Brüsszelből, a Keleti Partnerség csúcstalálkozóról, ahol csalódást keltően és összeszedetlenül szerepelt. Úgy tűnik az elmúlt hetek-hónapok ukrán fenyegetései, diplomáciai üzengetései, valamint a kapkodás és az orosz invázióval való riogatás csak jobban elszigetelték Ukrajnát hagyományos támogatóitól. Mindezt ráadásul egy olyan pillanatban, amikor a legtöbben egy sajátos amerikai-orosz alkura számítanak és ahol szinte biztos: a nagyhatalmi egyezkedés költségeit Ukrajna fogja viselni.

Az ukrán elvárásokkal szemben, az Európai Unió és Ukrajna közötti Keleti Partnerség csúcstalálkozón Zelenszkij elnök végül semmilyen kézzelfogható garanciát nem kapott arra, hogy az EU bármilyen módon fellép az ukrán érdekek védelmében. Az ukránok stratégiája a kezdetektől világos: az ország az EU költségén akarja magát megvédeni az oroszoktól. Ennek mentén folyamatosan konkrét csatlakozási menetrendet, újabb Oroszország elleni szankciókat, védelmi garanciákat és oroszellenes zárónyilatkozatot követeltek az európai vezetőktől.

A mostani csúcstalálkozón azonban világossá vált: egy szegény ország kiszámíthatatlan, megbízhatatlan és népszerűtlen vezetője érdekében az európai nagyhatalmak nem fognak szembe menni Vlagyimir Putyinnal és saját jól felfogott érdekeikkel. Túl sokat fektettek már be ehhez Oroszországban a nagy európai energiacégek, mint például a francia Total, a német Wintershall, vagy éppen a holland Gasunie.

Nagyhatalmi érdekek

Az Unió bővítése amúgy is áll, és ha újra is indul, biztosan nem Ukrajna lesz az első a sorban. Már csak azért sem, mert amit az EU akart Ukrajnától azt megkapta: a mély és átfogó kereskedelmi megállapodás értelmében az európai cégek szinte teljesen szabadon működhetnek Ukrajnában, míg a vízummentesség több millió ukránnak tette lehetővé, hogy az uniós munkaerőpiacon vállaljon munkát, aminek köszönhetően munkavállalók tömege indult meg Nyugat felé. Ez volt az olcsóbb megoldás, hiszen uniós tagság hiányában Ukrajnának nem járnak a támogatások, miközben ami értékes volt az országban, azt így már rég megkapta az Európai Unió.

A közelmúlt eseményeiből szintén sokatmondó volt Jens Stoltenberg NATO-főtitkár reakciója, amikor Zelenszkij elnök élő adásban kérdezte meg, mikor lesz Ukrajna a szövetség tagja? A főtitkár, aki mindig keménynek mutatkozik, ha Oroszországról van szó, most inkább taktikusan kitért a válaszadás elől, noha az ukrán diplomácia régi célja a pontos időpont kitűzése. Hiába tehát a hangzatos ígéretek, a NATO vezetése is pontosan tudja, hogy a szövetség keleti bővítése elsősorban Oroszország ellenállása, de a NATO-tagállamok eltérő érdekei miatt is a távoli jövő ködébe vész.

Zelenszkij számára mégis a legnagyobb csalódást egyértelműen az Egyesült Államok és annak vezetése okozta. Joe Biden (aki fián keresztül több ukrajnai érdekeltséggel is rendelkezett korábban) ugyanis más hangnemben és más célokról tárgyal Putyinnal, mint elődjei. Biden pontosan érzékeli, hogy egyszerre nem küzdhet két ellenféllel: Oroszországgal és Kínával, így a kissingeri logikát alkalmazva a gyengébbel, tehát Putyinnal akar egyezséget kötni. Sokatmondó jelzés volt, amikor a december 7-i Biden-Putyin telefonhívás után benyújtott amerikai védelmi költségvetési törvényjavaslatból kikerült az Ukrajnát megkerülő orosz gázvezeték, az Északi Áramlat 2-vel kapcsolatos szankciók jelentős része. Ugyanígy árulkodó annak a lehetőségnek a felvetése is, miszerint az USA esetleg beszállna a minszki megállapodásba, és hajlandó lenne tárgyalni Kelet-Ukrajna autonómiájáról, ami egyértelmű vörös vonal volt eddig az ukrán vezetés számára. 

Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter pontosan érzi a széljárás változását, ezért is írt segélykiáltást a Foreign Policy-ba, de úgy tűnik, a nagyhatalmi érdekek ismét felülírják az ukrán érdeket, és könnyen lehet, hogy Kijev elengedése lesz majd az amerikai-orosz modus vivendi ára.

Szomorú valóság

Mindezzel egyidejűleg a belpolitikai térfélen is kijózanító adatokkal kell szembenéznie az ukrán elnöknek. A két és fél éve páratlan támogatással megválasztott, és pártjával a parlamenti többséget megszerző elnök népszerűsége a mélybe zuhant, egy 2021 októberi felmérés szerint csak a lakosság negyedének támogatására számíthat.

Az elnök által ígért reformok elmaradtak, így a Nyugat és az ukrán nép is egyre frusztráltabb, mivel a folyamatos reform-ígérgetés eredményei sehol sem láthatóak. Mindemellett az oligarchák elleni küzdelem meglehetősen szelektíven zajlik és mintha csak azok ellen lépne fel teljes szigorával az állam, akik nem támogatják kellően az elnöki adminisztrációt.

A kül- és belpolitikai konfliktusok pedig gazdasági válságban manifesztálódnak. Ukrajnában az energiaárak máris az egekben vannak, mivel Kijev nem hajlandó az oroszoktól gázt vásárolni, és az országot felszínen tartó külföldi hitelekért cserébe a lakosságnak piaci áron kell megvásárolnia a drága energiahordozókat.

Politikai okokból az ukrán kormány a piaci árnál jóval magasabban importál szenet, olajat valamint gázt a nyugati országokból és mivel erre a költségvetésből kell előteremteni a forrásokat, a valódi árat végső soron a lakosság és az ipar fizeti meg. Egyes előrejelzések szerint a tél végére elfogyhat az ukrán gáztartalék és kifogyhatnak a szénkészletek is, a hideg és sötét otthonokból pedig a dühös emberek könnyen a Majdanra vonulhatnak, hogy ott követeljenek igazságot maguknak.

Lesre futatott ukrán vezetés

Futballnyelven szólva, állítólagos barátai és szövetségesei lesre futtatták Zelenszkij elnököt. Senki sem küld katonákat, fegyvereket is főleg csak hitelre adnak el neki, miközben az egyre hangosabb ukrán követelőzésnek szemmel láthatóan semmilyen hatása nincsen az európai vagy amerikai külpolitikára. A Nyugat mára hozzászokott a kelet-ukrajnai háborúhoz, az oligarchák által dominált gazdasághoz és a szájhősködő, de tehetetlen politikusokhoz. Az igazi veszélyt így most az jelenti, ha az ukrán vezetés minden mindegy alapon valami meggondolatlanságra ragadtatná magát a keleti fronton. Nem véletlen, hogy ennyire erősen adták a NATO-tagok Zelenszkij tudtára: ne számítson rájuk egy oroszok elleni háborúban.

 

 Ugrósdy Márton, a Külgazdasági és Külügyi Intézet igazgatója