Charles Lightoller 1884-ben,
13 éves korában állt tengerésznek, nehogy gyári munkás legyen belőle.
21 éves korára már túl volt egy hajótűzön, egy katasztrófa utáni, lakatlan szigeten töltött időszakon, az alaszkai aranylázban való részvételen és egy rövid kanadai cowboykodáson. 1900 elején lépett a White Star Line szolgálatába, ahol az első hajója a Medic volt.
Lightoller a katasztrófa előtt két héttel került a Titanicra, és a tengeri próbákon első tisztként vett részt. Az első kereskedelmi útra Smith kapitány döntése szerint végül másodtiszti beosztás kapott, az első tiszt pedig William MacMaster Murdoch lett. Az eredeti másodtiszt, David Blair így lekerült a tiszti listáról és a szárazföldön maradt. A tisztek cseréje az utolsó pillanatok kapkodásában történt, ezért
Blair véletlenül magával vitte a messzelátószekrény kulcsát. Ez később végzetesnek bizonyult.
1912. április 14-én éjjel Lightoller vezette a Titanicot. A sebességet Smith kapitány parancsa szerint nem csökkentették, így az 22,6 csomó volt. A másodtiszt egy órával a jéghegynek ütközés előtt külön utasította az őrséget, hogy nagyon figyeljenek az úszó jégre, majd este 10-kor átadta a parancsnokságot Murdoch első tisztnek.
Az ütközés, amelyről az Origo részletes cikket közölt korábban, a kabinjában érte. Pizsamában kirohant a fedélzetre, de mivel nem látott semmit, visszatért a kajütbe. Az akkori szabályok szerint a parancsnoki hídon csak a beosztott tisztek lehetettek, így Lightoller a kabinban ébren várta, hogy szólítják-e. Nem sokkal később meg is érkezett a parancs. A másodtiszt a pizsamájára húzta az egyenruháját és csatlakozott a tisztekhez a fedélzeten.
Mivel a tengerészeknek egyértelmű volt, hogy a hajó süllyed, megkezdte a mentés szervezését a hajó baloldalán. A végzetes órák történetét egy 1936-os BBC-felvételen mesélte el.
A kereskedelmi tengerészetben arra tanítanak minket, hogy gondolkozzunk, és ha kell, ne várjunk a parancsra. Így amikor szembetalálkoztam a helyettes fedélzetmesterrel, azt mondtam neki, azonnal kezdjék meg a mentőcsónakok előkészítését, szedjék le a takaróvásznakat róluk, és a darukat fordítsák kifelé. Amikor ez megvolt, leengedték őket a csónakfedélzetre, hogy az utasok beszállhassanak.
A mentés megkezdésekor Lightoller Smith kapitányba ütközött az egyik folyosón. Ekkor hangzott el az a párbeszéd, amelynek következményei miatt a másodtisztet sokan bírálták.
Lightoller azt kérdezte, ültesse-e a csónakokba a nőket és a gyerekeket, hogy távolabb kerüljenek a süllyedő Titanictól? A kapitány csak biccentett.
Ezért is történhetett, hogy
a hajó baloldalán félig üres mentőcsónakok kerültek a vízbe,
mert épp nem járt arra több nő és gyerek, amikor a matrózok elkezdték leereszteni őket.
Az egyetlen férfiutas, akinek Lightoller a fedélzetről megengedte a beszállást, Arthur Peuchen alezredes volt, aki a korábbi vitorlázói tapasztalatai miatt segíthetett a mentőcsónakok navigálásában.
Az utasok azt kérdezgették tőlem, miért kell leengedni a mentőcsónakokat, hiszen nem süllyedünk. Azt feleltem, ez csak elővigyázatosság, remélhetőleg reggel majd visszaemeljük őket a fedélzetre, vagy legrosszabb esetben felveszi őket az a hajó, amely néhány mérföldnyire van tőlünk.
Ez a Californian nevű gőzös volt, amelynek a navigációs fényeit tisztán lehetett látni a Titanicról.
De akkor még nem tudták, hogy a Californian sem a rádiójelzésekre, sem a jelzőrakétákra nem reagál majd és nem indul a süllyedő hajó utasainak segítségünkre.
Mint később kiderült, azért nem hallották a rádióhívásokat, mert egyetlen rádiós volt a fedélzeten, aki épp leadta a szolgálatát és lepihent. Őt senki nem hibáztathatja. De hogy az őrség figyelmét hogyan kerülte el az a sok rakéta, amit fellőttünk, érthetetlen. A kapitány lehetett volna a hős, hiszen odaállhatott volna a Titanic mellé, és szinte a fedélzetünkről vehette volna át az összes utasunkat. Mindenkit megmenthetett volna.
A mentőcsónakok egy másik ok miatt is félig üresen érkeztek a tengerre.
A Titanic tisztjei arról beszéltek egymás között, hogy a daruk nem bírnák el az utasokkal teli mentőcsónakok súlyát
– ami tévedés volt, hiszen ezek már újabb típusú, megerősített daruk voltak. Lightoller ezért azt tervezte, hogy a mentőcsónakok majd a vízvonalnál, a hajó testére vágott utasbeszállító ajtókon keresztül veszik majd fel a férfiakat.
De a mentőcsónakok azonnal eltávolodtak a Titanictól, amint leértek a vízre, ezért ha a férfiutasok tudtak is volna a menekítési tervről, akkor sem tudtak volna beszállni.
Azt a tíz matrózt, akiket Lightoller leküldött a hajó gyomrába, hogy nyissák ki ezeket az ajtókat, többé senki nem látta.
Amikor a Titanic orra már a víz alá került, a másodtiszt a két összecsukható mentőtutaj egyikét egy matróz segítségével belökte a vízbe.
A süllyedő hajó egy hatalmas hullámot keltett és az elérte a parancsnoki hidat.
Lightoller ekkor a mínusz 2,5 fokos óceánba vetette magát.
Olyan érzés volt, mintha ezer kést döftek volna a testembe.
Cikkünk folytatódik, kérjük, lapozzon!