1940 szeptemberében két ausztrál Avro Anson könnyűbombázó szállt fel az új-dél-walesi Forest Hill repülőteréről. A kiképzőiskolán a Királyi Légierő leendő tagjait képezték, akik majd Európában vagy Afrikában harcolnak a második világháborúban. A két Anson a kétgépes kötelékben történő repülés gyakorlására készült.
Ezer méteres magasságban, Brocklesbury városnál, egy fordulónál Leonard Fuller elveszítette a szeme elől a másik gépet, amely kissé alatta repült.
Pár pillanat múlva óriási csattanás következett.
Fémes ütődés, szörnyű csikorgás hallatszott, és a légcsavarok üvöltése, ahogy egymásba martak,
írta le az élményt Fuller.
Nem ez volt az első légi ütközés a repülés történetében, de az igazán különös volt, hogy
a két gép nem vált szét egymástól, hanem összeragadtak. Az alsó Anson géppuskatornya beékelődött Fuller bombázója hasába.
Fuller gépének mindkét motorja megállt, de az alsó motorjai működtek. Jack Hewson pilóta mindkettőt teljes gázra állította, amikor látta, hogy nem tudnak szétválni egymástól, majd a navigátorával együtt kiugrott. A felső bombázót szintén elhagyta a navigátor, így a két gépben egyedül már csak Leonard Fuller ült.
Az altiszt rájött, hogy ha nehezen is, de képes a levegőben tartani az összeragadt repülőgépeket.
Még 8 kilométert tett meg, amíg nem talált egy kényszerleszállásra alkalmas mezőt.
A pilóta szerint a földet érés végül jobban sikerült, mint a normál leszállásai a repülőtéren.
Fuller így jelentett a helyszínre érkező balesti vizsgálók vezetőjének, Murphy századosnak:
Uram, mindent a kiképzésen tanultak szerint csináltam. Kerestem egy lakott területet, egy farmot, hogy megtaláljanak. Több kört megtettem a farm körül, mire megállapítottam, honnan fúj a szél, hogy széllel szemben szálljak le. Kicsit nehéz volt irányítani, mert úgy repült, mint egy tégla.
Leonard Fuller rendkívüli előléptetést, valamint 14 nap laktanyafogságot kapott.
Ez utóbbit azért, mert engedély nélkül nyilatkozott a helyi újságnak.
Az All American nevű B-17F típusú nehézbombázó 1943 február 1-jén repülte azt a bevetését az algériai Biszkráról, amely a Memphis Belle c. film főszereplőjéhez hasonlóan világhírűvé tette. Az All American ezen a napon tartalék volt, de mivel a támadásra induló 97. Bomber Group egyik gépe motorhiba miatt kiesett, Kendrick Bragg hadnagynak és személyzetének be kellett ugrania az akcióba.
A Bizerta és a Tunisz elleni bombatámadás sikeres volt, az ezred gépei visszafordultak és már hazafelé tartottak, amikor német Bf-109 vadászgépek vették körül a csoportosítást. Két vadász az ezredparancsnok B-17-esét, és a kísérőjét, az All Americant szemből támadta meg.
Az elsőt lelőtték a lövészek, de a második folytatta a támadást.
Ralph Burbridge bombázótiszt az üvegezett orrban kuporgott és hosszú sorozatokat adott le a támadóra.
Végig lőttem, amint közeledett. Egy pillanatra sem hagytam abba, annyira féltem. Valószínűleg eltaláltam a pilótát, mert egyenesen nekünk repült. Amikor eltalált minket, a gépünk szó szerint a farkára ült, az orra égnek állt. Utána elindultunk meredeken lefelé. Arra gondoltam, ez a vég.
Harry Nuessle hadnagy, a navigátor a pilóták mögötti részből látta a közeledő német gépet.
Kb. 300 méterre lehetett, amikor elkezdett leborítani, ahogy szokták a Luftwaffe gépei, hogy átzuhanjon az alakzatunkon és lefelé irányban eltűnjön. De vagy Burbridge, vagy a vezér eltalálta. Lehet, hogy a pilóta megsérült, vagy a kormányát érte lövés, de nem fejezte meg a leborítást és nem kezdett lejjebb ereszkedni, hanem jött velünk szemben. A legijesztőbb az volt, hogy úgy éreztem, alig egy-két centire van tőlünk. Ott megállt az idő, kimerevedett a jelenet. Ösztönösen lebuktam, pedig ha ott szembeütközik velünk, nyilvánvalóan mindannyian meghalunk. Valahogy mégis elrepült felettünk, hallottam a süvítését, aztán következett egy rettenetes rázkódás, és bumm! A gépünk zuhanni kezdett, én pedig előrángattam az ejtőernyőmet.
Bragg hadnagy, a gép kapitánya így élte át az esetet:
Ütközésig toltam a gázkarokat, hogy elkerüljük a becsapódást. Emelkedni akartam, de végül ő repült el felettünk. Alig pár centire volt. Utána egy kis ütést éreztem a kormányon. Ránéztem a műszerekre, tulajdonképpen mindben működött, csak a magassági kormány trimmlapjai nem. Megpróbáltam vízszintesen tartani a gépet, de az orrát állandóan felvágta. Végül a térdeimmel kellett kitámasztanom a kormányt és nagyon erősen tartani, hogy ne emelkedjünk, mint az őrült.
A pilóták aztán rájöttek, hogy ha csökkentik a teljesítményt, a B-17 leengedi az orrát, így elkerülték a közvetlen életveszélyt. Ekkor kezdtek körülnézni a gépben, hogy mi is történhetett velük. Nem hittek a szemüknek, de a többi bombázó személyzetei sem.
A német vadász szinte levágta az All American függőleges vezérsíkját. Néhány vékony lemezdarab tartotta a gép laffogó hátsó részét, amelynek a végében ott ült a csapdába esett faroklövész.
Minden amerikai pilóta, aki látta, meg volt győződve arról, hogy ez a sérülés végzetes, ilyen károsodással nem lehet hazajutni.
Mindenesetre a többi bombázó lelassított, hogy együtt tudjanak maradni és védelmezzék a sérült B-17-et. Csodák csodája, az All American, ha lassan is, de elevickélt Biszkráig. Amíg a Bomber Group gépei leszálltak, a sérült repülőgép a levegőben körözött. Majd a pilóta bemondta rádión az angolban szállóigévé lett mondatot:
Leszállunk, ha az imáink egyben tartják a gépet,
(coming in on a wing and a prayer).
A szörnyű állapotban levő B-17-es futója simán kinyílt és a fékszárnyakat is ki tudták nyitni. A pilóták kissé megnyugodtak.
Nagyon óvatosan, kis gázzal jöttem, aztán amikor földet értünk, hallottam, hogy nincs farokkerekünk, mert csúsztunk a pályán. Amikor megálltunk, leállítottuk a motorokat. Hihetetlen volt a csend.
Az All Americant később kijavították, de a sérülése olyan súlyos volt, hogy rosszul repülhető, gyenge repülési tulajdonságú gép lett belőle. Emiatt már csak szállítógépként használták, míg 1945 márciusában szét nem bontották.
A Messerschmittet Erich Paczia, a JG. 53 német vadászezred őrmestere repülte, aki addig tizenhat légigyőzelmet aratott. Az ász pilótát Tunéziában temették el.
1983 májusában megszokott gyakorlatra, ún. „eltérő típus elleni gyakorlatra" (dissimilar air combat training, DACT) készültek az izraeli pilóták a Negev-sivatag felett. Egy F-15D (helyi megnevezéssel F-15 Baz) géppár érkezett a gyakorló légtérbe, ahol négy régebbi A-4 Skyhawk várta őket.
A Skyhawkok a térség arab országainak hangsebességnél lassabban repülő MiG-jeit szimulálták. Az F-15D az izraeli légierő sztárja volt akkoriban, amelyet a jom kippuri háború sokkja után szereztek be az Egyesült Államokból. A géppár egyik tagja, a Markia Schakim (az Eget lángba borító) becenevű gép eddigre már három éles légiharcban győzedelmeskedett az 1982-es libanoni háborúban, ahol a pilótái egy szíriai MiG-21 és két MiG-23 vadászgépet lőttek le vele.
A gyakorlat rendben megkezdődött, az F15-ösöknek egy feltételezett légibázist kellett megvédeniük az ellenségtől. A teljesen élethű és harcszerű gyakorlaton veszélyes manőverezés kezdődött – mindegyik pilóta a másik szimulált lelövésére törekedett.
Zidi Nedivi százados vezette a légiharcokban győztes Markia Schakimot. 13 ezer láb magasságból támadta meg az ellenfelét, amely épp háton repült. Szimulált rakétát indított rá, ekkor azonban a Skyhawk – még mindig háton – felfelé kezdett emelkedni, amire Nedivi nem számított.
A kicsi és könnyű A-4 alulról, háthelyzetben, nekiütközött a közben fölészáguldó F-15-nek.
Először észre sem vettem, hogy összeütköztünk. Egy nagy rázkódást éreztem, de azt hittem, hogy a hajtóműve sugarába repültem bele. Aztán váratlanul egy robbanást láttam a sivatagban, és meghallottam a rádión, hogy ez a Skyhawk becsapódása volt.
A Skyhawk pilótája időben katapultált. Az F-15 jobb szárnyából ömlött az üzemanyag, a kerozinpára eltakarta a pilótafülke jobb oldalát, így
a százados nem látta, mekkora sérülést szenvedett a gépe.
A vadászgép furcsa spirálba esett, ilyet még nem tapasztaltak a pilótái, de Nedivinek sikerült visszanyerni az uralmát a gép felett. A hátul ülő navigátor oktató katapultálásra utasította a pilótát, aki maga is erre készült, de amikor látta, hogy a gép irányítható, felülbírálta az oktatót – ebben segítségére volt a tény, hogy rangban felette állt.
Amikor egyenesen és vízszintesen sikerült repülni vele, azt mondtam magamnak: nem kellene elsietni ezt a katapultálást. Egyetlen vészjelző lámpa sem világított, a navigációs számítógép működött, úgyhogy azt gondoltam, a sérülés ellenére sikerül majd visszavinni a bázisra.
Ahogy azonban a pilóta megpróbálta csökkenteni a teljesítményt, a gép újra dugóhúzóba esett. Azonnal gázt adott.
Már szinte a katapult fogantyúján volt a kezem, hogy most akkor tényleg kipattintom magunkat, amikor ütközésig toltam a gázkart, az utánégetés fokozatig. A sebességgel ismét irányíthatóvá vált a gép, úgyhogy maradtunk.
A pilóta úgy döntött, hogy nem hazafelé veszi az irányt, hanem egy közeli bázison hajt végre kényszerleszállást.
A sérülés miatt az előírt 130 csomós (240 km per óra) sebesség kétszeresével, 260 csomóval (480 km per óra) tette le a gépet.
Közben kiengedte a fékezőhorgot és kérte a majomfogó, a pályán túlfutó gépek lefékezésére szolgáló háló kinyitását.
Erre végül nem volt szükség, mert bár a fékezőhorga leszakadt, a háló előtt 10 méterrel meg tudott állni.
Amikor hátrafordultam, hogy kezet fogjak az oktatóval, megláttam a szárnyat. Azaz, a helyét. A jobb szárny a tövénél leszakadt, egyszerűen nem volt ott. Nem hittem a szememnek.
A gyártó sem hitte el, hogy ilyen lehetséges.
Amikor az izraeli légierő értesítette arról a gyárat, hogy egy F-15 egyetlen szárnnyal szállt le, a McDonnel Douglas azt válaszolta: ez lehetetlen.
Az Amerikába küldött fotók végül meggyőzték az amerikai mérnököket, hogy az izraeliek nem hazudtak. A gyár végül arra jutott, hogy a repülőgép törzse önmagában is annyi felhajtóerőt termel, hogy szerencsés esetben a szárny ilyen sérülése sem jár végzetes következménnyel.
Nedivi százados később azt nyilatkozta, hogy ha tudta volna, hogy leszakadt az egyik szárny, egészen biztosan katapultál.
A pilóta azt mondta, az volt a szerencséje, az F-15 hajtóművei annyira erősek, hogy a gép bizonyos sebesség fölött rakétaként viselkedik. Szinte nincs is szüksége szárnyra a repüléshez.
A századosnak igaza volt:
az F-15 függőleges emelkedésben is képes volt átlépni a hangsebességet. Ez még ma is szenzációs teljesítmény.
A történet érdekessége, hogy a leszakadt szárnyú vadászgépet kijavították, és 1985 novemberében újabb légi győzelmet aratott, ezúttal egy líbiai MiG-23 felett.