Az orosz–ukrán konfliktus kitörése óta a nyugati országok egyre szigorúbb szankciós csomagokkal próbálják szorongatni az orosz vezetést, azonban ha közelebbről megvizsgáljuk a legutóbbi olajembargóra vonatkozó szankciós csomagot, jól látszik, hogy alapvető céljának elérésére nem alkalmas, mivel különféle trükkökkel megkerülhető és kijátszható.

A legutóbb elfogadott, a nyersolaj-behozatalra kiterjedő hatodik szankciós csomag megosztotta az európai és a hazai közvéleményt, továbbá felerősítette a politikai ellentéteket. 

Könnyen kicselezhetőek az intézkedésekForrás: shutterstock

Az európai országok két táborra szakadtak: vannak, akik támogatták az orosz olaj európai uniós importjának teljes mértékű betiltását, illetve vannak azok a közép-európai országok, amelyek számára elfogadhatatlan a csomag, mivel gazdaságuk olyan mértékben támaszkodik a keleti energiaforrásra, hogy azt fizikailag megvalósíthatatlan egyik évről a másikra, más forrásokkal kiváltani. Ennek ellenére az Európai Unió határozott üzenetet kívánt megfogalmazni az orosz vezetés számára, és a szankciós csomagban foglalt megállapodás értelmében tulajdonképpen Magyarország, Csehország, Bulgária és Szlovákia kivételével rövid időtávon belül minden tagállam leválik az orosz energiaforrásról, mindamellett, hogy a magyar kormány folytatja az energiaforrások diverzifikációját.

A szankciós politika széles körben elterjedt eszköz arra, hogy a szankciót kivető szervezetek pénzügyi, gazdasági értelemben vett nyomást gyakoroljanak az intézkedéssel sújtott országok vezetésére. Azonban régóta vita tárgya, hogy egy-egy ilyen intézkedés mennyiben szolgálja a célok elérését, mivel számos esetben megkérdőjelezhető, hogy a szigorítás valójában melyik félnek okoz nagyobb károkat. Egy olajembargót eredményező döntés következtében ugyanis nagy árat fizetne az az ország, amely – alternatív források hiányában – a szankció érdekében lemondana egyetlen energiabeszerzési lehetőségéről, mivel rövid időn belül összeomlana a gazdasága, és az állam az alapvető feladatait sem tudná ellátni. Ezért a valóságtól elrugaszkodó elvárásokat nem lehet teljesíteni. Mindemellett azonban fontos tisztázni a szankciók egyéb következményeit is, amelyek legalább ugyanilyen súllyal esnek latba a kérdés mérlegelésénél.

A Századvég Konjunktúrakutató Zrt. Energia- és Klímapolitikai üzletágvezetőjének értékelése szerint számos gyakorlati tapasztalat áll rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy egyes szankciós csomagokat miként kerülnek meg az érintettek, ami felveti az intézkedések értelmének és a kivitelezés átláthatóságának kérdését is. Az egyik legnépszerűbb gyakorlati példa a szigorítás kijátszására, hogy egy szankciók alól mentesülő közvetítőt iktatnak az orosz eladó és a nyugati vevő közé. Ebben az esetben tehát nem történik semmi különös, csak a közbeiktatott szereplő részvételével folytatódik ugyanaz az adásvétel, ami a szankciók életbe lépése előtt is működött. Ez az átalakítás magával hozza az árak emelkedését, azonban a szereplők már elmondhatják magukról, hogy nem nevezik orosz olajnak az így átcímkézett orosz olajat.

Az USA által bevezetett kőolajra vonatkozó embargónak a gyakorlatban úgy „szereznek" érvényt, hogy valójában az orosz energiaforrást először Indiába szállítják finomításra, majd ezt követően juttatják az Egyesült Államokba. Arra is van példa, hogy a szállítmányozók az orosz eredet eltitkolása céljából a nyílt óceánon rakodják át semleges tankerhajóba az olajat, illetve más finomított termékek között rejtik el.

Ezenkívül a legnagyobb brit olajkereskedő is trükköt alkalmaz; olyan gázolajkeverékkel kereskedik, amelynek csak kisebb hányada származik Oroszországból, ezért az olaj technikailag nem számít orosz eredetűnek. A szankciók megkerülésére tett erőfeszítések között Kazahsztán példája is sokatmondó; a döntéshozók ugyanis az általuk orosz exportcikknek tekintett kazah kőolajat nemes egyszerűséggel átnevezték, hogy az azzal való kereskedelem ne ütközzön finanszírozási akadályokba.

Mindemellett a korábbi iráni szankciók esete is jól mutatja, hogy egy pénzügyi szereplő felépítésével és közbeiktatásával tulajdonképpen ki lehet játszani a vele szemben érvényes szankciókat. Ráadásul a szankciók árnyékában 2021 márciusában Kína 25 éves, 400 milliárd dolláros olajszállítási szerződést kötött Iránnal, megkérdőjelezve a szankciók eredeti szándékának teljesülését.

Figyelemre méltó az európai gázpiacon történő fejlemény is. Oroszország leállította a gázszállítást Lengyelország, Bulgária, Finnország, Dánia és Hollandia irányába, mivel ezek az országok nem tettek eleget a fizetési feltételeknek, amelyeket Oroszország a pénzügyi szankciók következtében hozott.

Az érintett uniós tagállamok jelezték, hogy a kieső mennyiséget az európai piacról tudják pótolni, azonban arról nem tettek említést, hogy mivel a kontinens legnagyobb beszállítója Oroszország, tulajdonképpen többnyire ugyanazt az orosz gázt szerzik be, mint eddig, csak most más országok közvetítésével. Ez a „megoldás" azonban hátrányos az érintettek számára, mivel a közvetítői díj megemeli a gáz árát, továbbá mivel az Európába érkező gáz mennyisége nem nő, tulajdonképpen ellátási kockázatokat hordoz magában, és az árak további emelkedését okozza.

Összességében megállapítható, hogy a szankciós intézkedések nagy része különféle módszerekkel megkerülhető, illetve kijátszható, továbbá gyakran előfordul, hogy az intézkedést bevezető országok valójában aránytalanul nagy veszteséget, pénzügyi hátrányt és ellátási nehézséget okoznak maguknak, ezért mértéktartó, fokozott óvatossággal kell eljárni minden ilyen döntés meghozatalában.

Emellett felmerül a kérdés, hogy a megkerülhető látszatintézkedésekre valójában miért van szükség, hogyha a piac egyébként is gyors ütemben alkalmazkodik az új helyzethez, illetve mindeközben a legtöbb, szankciók révén közbeiktatott szereplő, valamint a szigorítás tulajdonképpeni célzottja, Oroszország hatalmas hasznot realizál.

Szerző: Konstanczer Tamás, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány elemzője