A visszaszámlálás

Eneu-atollon a tíz ember bezárkózott a kényelmetlen és nyirkos betonbukerébe. Az építményt 3 méter homok fedte, leszámítva a bejáratát. Station 70 a külvilággal csak rádióval érintkezhetett, ezt egy 100 méter magas torony és a rajta elhelyezett antennák segítették. A tenger felől a bunkert a lagúnában elhelyezett beton hullámtörő-kockák védték, mert tartani lehetett egy olyan cunamitól is, amit esetleg a termonukleáris detonáció okoz.

Egy, a SHRIMP-hez közel levő bunker, a bomba pontos helyét a a piros jel mutatjaForrás: Semantics Scholar

4 óra 30-kor William Ogle tudományos igazgató rádióüzenetet küldött a Station 70 embereinek a USS Estes parancsnoki hajó fedélzetéről.

Kezdjék meg a visszaszámlálást!

Bernard O'Keefe mérnök bemondta a mikrofonba:

H mínusz 2 óra.

Az üzenetet a kísérletben részt vevő 10 ezer ember hangszórókon és fülhallgatókon keresztül hallotta a többi szigeten, a bunkerekben, a hajókon, a repülőgépek pilótafülkéjében.

Station 70-en a következő másfél órában senki nem szólt egy szót sem. A félelem egyre inkább hatalmába kerítette a tíz ember.

H mínusz egy óra.

Tizenhat perccel a robbantás előtt megszólalt az egyik technikus és azt kérdezte a többiektől, hogy szerintük milyen íze lesz a mai vacsorának, a bomba felrobbanása után?

H mínusz 15 perc. Mindenki, aki a szabadban van, vegye fel a védőszemüvegét!

Ralph Freedman atomfizikus az USNS Aimsworth nevű hajón azokkal a Los Alamos-i tudósokkal állt a fedélzeten, akik részt vettek a bomba tervezésében. Freedman fáradt volt és zaklatott.

Egy nagy kabinban voltam elszállásolva ezekkel a fickókkal. A tudósok egész éjjel whiskyt ittak és arról beszélgettek, vajon hogyan fog sikerülni a kísérlet. Csupa szigorúan titkos dolgot mondtak előttem, de hát, ki tudott volna aludni egy ilyen teszt előtt? A hidrogénbomba működési elvét én is ismertem. Úgy tervezték, egy egy milliszekundum századrészéig a bomba még tartsa egyben magát, még ne robbanjon fel, hogy időt adjon a láncreakciónak és létrejöhessen a hidrogénizotópok fúziója. Ez a fúzió pedig potenciálisan végtelen hatóerejű is lehet. Ez azt jelenti, hogy mivel a légkörben sok a hidrogén, megvolt az esélye annak, hogy a robbantással felgyújtjuk a Föld légkörét. Egy millióból csak egyszer fordulhat elő ilyen, de az épp elég.

Freedman a fiatal kora ellenére már tizenkét atomrobbantásban vett részt, és látott atom-gombafelhőt. Tudta, mire számíthat, de azt is tudta, hogy ez monumentális robbanás lesz. Felvette a hegesztőszemüvegből kialakított védőszemüveget, amikor meghallotta, hogy az egyik Los Alamos-i tudós azért káromkodik, mert a kabinban hagyta a saját szemüvegét.

Egy atomrobbantás nézői egy hadihajónForrás: Zocal Public Square

H mínusz két perc!

Már nem volt idő visszamenni érte. Freedman erre levette a sajátját és odanyújtotta. A védőszemüveg nélkül viszont hátat kellett fordítania a bombának, nehogy megvakuljon. Így míg a többiek a robbantás helyszíne felé fordultak, ő a tudósokat nézte.

Öt, négy, három, kettő, egy. Zéró óra.

A pokol lángjai

1954. március elsején, helyi idő szerint 6 óra 45-kor a Caste Bravo hidrogénbombát felrobbantotta a Station 70 személyzete.

A termonukleáris fény, az ún. Teller-fény villanása vakítóan lobbant fel, ahogy a gammasugárzás áradata terítette be a térségét. Ez az a pillanat, amikor már megindul a láncreakció, a röngtensugárzás láthatóvá teszi a láthatatlant, de a tűzgolyó megjelenésére még egy mikromásodperc tört részéig várni kell. 

Ún. rapatronic (ultragyors zársebességű elektronikus kamera) technikával készült fotó 1 milliszekundummal a láncreakció kezdete után. A baloldali képen az óriási röntgensugárzás miatt látszik a bunker, amelyben a bomba van, és látható a robbanás magja is, amely itt még kicsi. A jobboldali fotón már megjelent a tűzgömbForrás: Cinergie Unibo

 

Egy másik rapatronic kamerás felvétel atomrobbanásról. A tűzgömb alján látható tüskék a torony tartókábelei, amelyek épp plazmává válnakForrás: Atomic Scout/Sonicbomb

Csontvázak álltak előttem. Nem emberek voltak, hanem koponyák, szemüregek, vicsorító fogak.

Amikor kialudt a Teller-fény, és a tudósok újra emberekké váltak, Freedman tovább figyelte őket, mert kíváncsi volt a reakciójukra. A visszaemlékezése szerint az összes kutató szája tátva volt.

De a szemük volt a legárulkodóbb. Ide-oda kapkodták a tekintetüket. Félelmet és rettegést olvastam ki a szemükből, mert a gombafelhő egyre csak nőtt.

A Bravo Castle-kísérlet termonukleáris robbantásaForrás: National Archive Catalog

A SHRIMP robbanásakor egy másodpercen belül 7,2 km átmérőjű tűzgolyó alakult ki, amelynek a fényét 400 kilométerről is látni lehetett. A gombafelhő 1 percen belül 11 km átmérőjű lett és 14 ezer méter magasra emelkedett. Ez felette van a civil repülőgépek utazómagasságának. L. Douglas Keeney hadtörténész, aki több könyvben dolgozta fel a nukleáris pusztulással fenyegető évtizedeket, a beszámolók alapján ezt írta a robbanásról:

Néhány másodpercen belül mindenki tudta, hogy itt valami kimondhatatlanul rossz dolog történik. A második világháborús, harcedzett veterán tengerészek térdre rogytak és imádkozni kezdtek.

Egy matróz azt mondta, azt hitték, vége a világnak.

Olyan érzésem volt, hogy egy óriási fekete és narancs felhőben találtam magam, mert szinte a fejünk felett volt ez a különös képződmény. És vakító vörös golyók repültek ki belőle. Iszonyatos volt ezt átélni.

Marshall Rosenbluth fizikus úgy emlékezett, hogy a gombafelhő csak nőtt és nőtt és mintha sosem akarta volna abbahagyni a nővekedést.

Olyan látványt nyújtott, mint egy halott ember agya, legalábbis így képzeltem. Egy halott, de őrült ember agyához hasonlított. És nemsokára fehéres-szürkés por lepett el minket, ami a porrá vált korall radioaktív hamuja volt.

A tűzlabda és a gombafelhő a USS Estes parancsnoki hajóról fotózvaForrás: National Archive Catalog

Az egyik tudós a két ujját a szeme elé emelte a levegőbe és megbecsülte a gombafelő nagyságát. A 6 megatonnásra tervezett robbanás felhője ennél kisebb.

A gombafelhő átmérőjének kb. 35 kilométeresnek kellett volna lennie. Ehelyett 64 kilométer volt és tovább nőtt. Láttam rajtuk, hogy attól tartanak: lángol a Föld atmoszférája. Attól féltek, hogy itt a világvége, és ők okozták,

mondta Ralph Freedman.

A felhő 10 perc alatt 40 km magasságot ért el és 100 km lett az átmérője. A növekedésének sebessége, 360 km/h, addig elképzelhetetlen volt.

320 kilométerrel távolabb, Likiep-atollon az akkor 12 éves Tony de Brum, aki később a Marshall-szigetek külügyminisztere lett, és az atomkísérlettől kapott rákban halt meg, így élte át a robbantást:

Tony de Brum külügyminszter, békepárti aktivista, aki gyerekként látta a Castle Bravo-robbantástForrás: Wolfgang Schmidt/Right Livelihood

Nem hallotunk semmit, nem volt hangja, csak egy hatalmas villanást láttunk, és sokáig égett az ég. Mintha egy üvegbúra alatt lettünk volna, amelyre vért öntenek. Minden vörös volt, az óceán, a halak, a nagyapám halászhálója. Rongelap szigetén az emberek azt mondják, látták Nyugaton felkelni a Napot. Én az ég közepén láttam felkelni a Napot. Amikor néhány nap múlva az összes állat, a gyíkok, gekkók meghaltak a szigeten, akkor hirtelen jött egy hajó és sok tengerész, akik egy műszert tettek a testünkhöz. Aztán velük kellett mennünk, el kellett hagyni az otthonainkat.

Megsemmisült három sziget

A Castle Bravo-robbantás fotójaForrás: Wikipedia

A tervezett 5-6 megatonna helyett 15 megatonna hatóerejű hidrogénbomba apokaliptikus pusztítást okozott. Nam szigete és két másik atoll eltűnt a Föld színéről. A kráter, amit az addig sosem látott detonáció okozott, 2 km széles és 76 méter mély volt.

A Castle Bravo termonukleáris bombája elpusztította Nam szigetét, a helyén óriási kráter vanForrás: Artifical Owl

A lagúna szigeteinek élővilága elpusztult. A lökéshullám ledöntötte a kiürített katonai tábor épületeit a 22,5 kilométerre levő Eneman-atollon. Egy elszakított elektromos vezeték tüzet okozott, a romok egy része elégett.

A robbanástól 22,5 kilométer távolságban is is ősszedőltek épületekNational Archive Catalog

Közben a meteorológusok számításainak megfelelően megfordult a szél iránya, és a biztonságosnak minősített észak helyett kelet felé kezdett fújni. Egyenesen a flotta hajói és az Eneu-atollon levő Station 70 felé.

Eneu foglyai

A bunkerben mindenki szótlanul ült. Nem láthatták a tűzgolyót és a Teller-fényt, és csak a rádiók hangszóróinak statikus recsegéséből tudták, hogy a robbanás okozta elektromágneses impulzus miatt lehetetlen kapcsolatba lépni a többi szigettel.

Bunker az egyik szigetenNational Archive Catalog

Barney O'Keefe előzetesen kiszámolta, hogy a lökéshullám a robbanás után 45 másodperc alatt teszi majd meg a 35 kilométeres távolságot Namu és Eneu között. Ezért amikor alig 10 másodper múlva elkezdett remegni a bunker, tudta, hogy valami nagyon rossz történt.

Az egész építmény mozgott. Nem úgy, mint amikor a lökéshullám megrázza, hanem úgy, mint amikor egy hajó dülöngél a tengeren.

A bentlevők hányingert kaptak a mozgástól. Olyan érzésük volt, mintha a bunker elsüllyedne az óceánban. Az asztalok és a polcok elkezdtek ide-oda csúszkálni, a rajtuk levő tárgyak lerepültek a földre. Az egyik mérnök a padlóra esett és csak négykézláb tudott támaszkodni, felállni nem bírt. A vastag acélajtó meghajlott, a betonfalon repedés jelent meg. A benti levegő egy része iszonyú süvítéssel távozott, mintha kiszívta volna egy óriási porszívó. A lámpák villództak, a vízcsövek eltörtek és a víz elárasztotta a padlót.

A robbanás előtt és után. Ez maradt a Ground Zero bunkerébőlForrás: Twitter

O'Keefe és még néhányan ajánlkoztak, hogy sugárzásmérőkkel kimennek a bunker elé. A kinti látvány pokoli volt. Az atoll összes pálmafája lángolt, a partot szénné égett madarak tetemeinek ezrei borították. A napot eltakarta a radioaktív felhő.

Olyan érzésem volt, hogy az egész Földről eltűnt az élet. A levegőben apró, fehér papírdarabka- vagy frissen vágott pelyvadarabka-szerű dolgok repkedtek. Kinyújtottam a kezem, és nemsokára mintha hintőport szórtak volna rá.

A gombafelhő 62 másodperccel a robbanás után, 80 kilométerről, 3 ezer méter magasságon fotózvaForrás: Asia-Pacific Journal

O'Keefe bekapcsolta a Geiger-Müller számlálót, mire a műszer mutatója ütközésig lendült. Valaki odakiáltotta neki a dózis nagyságát. Olyan mértékű volt a radioaktivitás, hogy a 25 percig kint maradnak, meghalnak. Visszarohantak a bunkerbe, de az egy méter vastag betonfalak között is kiugróan magas volt a sugárzás. Ezért hátrahúzódtak a vécékhez, mert azt egy második betonfal választotta el a bunker többi részétől. Ekkor már működtek a rádiók, így azonnali evakuációt kértek, de azt a választ kapták, hogy egyelőre túl veszélyes helikoptert küldeni Eneura, várjanak türelemmel, a sugárzás csökkenni fog.

A meteorológiai állomás szennyeződése

A 250 kilométerre levő Rongerik-atoll 25 katonája ijedten nézte a robbanás fényét.

Forrás: Semantic Scholar

Az ég egy teljes percig teljesen világos volt, és mintha sosem akart volna végeszakadni az idő előtti világosságnak. 11 perccel a robbanás után betörtek az ablakok – a lökéshullám akkor ért oda. Az itteni meteorológiai állomást olyan távolinak tartották az epicentrumtól, hogy csak egy sugárzásmérő műszert kaptak a katonák. Az orvosok a lelkükre kötötték, hogy ha a műszer mutatója kiakad, azonnal jelentsék. A katonák délután 3 óra felé jelentették is, hogy a mutató elérte a kijelző határát és nem tud tovább billenni, de a jelentésük elakadt útközben és nem jutott el időben a parancsnokságra.

A termonukleáris robbanásForrás: Twitter

A katonák azt hitték, minden a legnagyobb rendben van, csak azon csodákoztak, hogy szürke hó hullott az égből és beterítette a kis szigetet. Mindent belepett a hó: az asztalokat, amelyeken étkezni szoktak és a nyitott ablakokon át berepült a barakokkba is. A különös anyagból mintát vettek, és amikor a mintát tartalmazó dobozt letették egy radarképernyőjük mellé, a katódsugárcső elkezdett világítani – pedig a radar ki volt kapcsolva. Március 2-án éjfélkor kapták a parancsot, hogy azonnal vonuljanak az egyetlen fémépületbe, és hogy addig ne menjenek ki a szabadba, amíg meg nem érkezik a mentőcsapat helikopterrel.

Az amerikai haditengerészetet is meglepte a robbanás ereje

A flotta hajóit a robbanás után 6 órával érte el a sugárzás.

A kísérletben résztvevő hadihajókForrás: National Archive Catalog

Bár a szélirány megváltozása váratlanul érte a flottát, a hajók szellőzőnyílásait gyorsan lezárták, a fedélzeti mozgást megtiltották, így a legénység a hermetikusan zárt terekben biztonságban volt. A radioaktivitás intenzitására azonban senki nem számított. A művelet parancsnoka új irányt jelölt ki a hajóknak, és utasította őket, hogy teljes gőzzel távolodjanak a legradioaktívabbnak jelzett térségtől. Emellett bekapcsolták a nagynyomású fedélzeti tűzoltórendszereket, és órákon át működtertték ezeket, hogy lemossák a szennyező részecskéket a hajók felépítményéről. Ennek ellenére 96 amerikai katonát ért magasnak minősített sugárzás.

Vízsugárral mossák le a radioaktív részecskéket a hajókrólForrás: National Archive Catalog

 Cikkünk folytatódik, kérjük, lapozzon!