Most már fegyverrel akarja veszélyes mániáit terjeszteni 1968 milliárdos filozófusa

Egy BM-21 Grad többszörös rakétavető lő az orosz állások felé a frontvonalon, a Harkov régióban

Az egyik legismertebb, 1968-hoz szorosan köthető baloldali filozófus, Bernard-Henri Lévy hosszabb interjút adott a Le Figarónak. Mindenfajta komolyabb visszakérdezés nélkül mesélheti el agresszíven háborúpárti gondolatait. Lévy azért különösen érdekes, mert ő az 1968-os "virággyerekek", annak idején libertinus (szavakban legalábbis) békepártiak jellegzetes figurája. Csakhogy  az elmúlt 55 évben világmegváltó utópiáikat nem tudták megvalósítani (még ha fontos posztokat meg is szereztek a világban, személyesen). Most elérkezettnek látták az időt, hogy ezt fegyverrel tegyék meg. Nyilvánvalóan nem ők maguk akarnak harcolni, hanem háborús héjaként uszítják a világot. A baloldali elnököket (legutóbb Macront) támogató Bernard-Henri Lévyről tudni kell, hogy gyáros apja miatt az egyik leggazdagabb francia - azaz, milliárdosként terjeszti szélsőbaloldali gondolatait - , igaz, a számára aprópénzt jelentő 200 ezer euró is érdekelte. A német-francia állami kulturális csatorna felügyelőbizottsági elnökeként 2019-ben saját magának utaltatott ki ennyi pénzt, hogy Brüsszel csodálatos működéséről dokumentumfilmet készítsen. A botrány után mindent ugyanúgy folytathatott. Az unalomig ismert kettős mérce szerint most arról beszél, hogy az ukrán nácik már nem is nácik, van jó nacionalizmus (az ukrán) és rossz (az orosz), ráadásul nemcsak Putyin bűnös szerinte, hanem az orosz átlagemberek is, hiszen kedvelik elnöküket. 

De nézzük, hogy a korábban - jelképesen - "peace", meg Ne háborúzz, hanem szeretkezz és hasonló fejdíszekkel rohangáló filozófus miként nyilatkozik már háborús héjaként.

Lévy egyébként már 2014-ben is Kijevben volt és a Majdan téren intézett beszédet a tömeghez, amelyben Putyint szidta. Ahogy fogalmazott, „már akkor úgy érezte, hogy Európa fordulóponthoz érkezett, és megkezdődött az első igazi összecsapás a nyugati demokraták és az új birodalmak között, amelyeknek Oroszország lett az élharcosa". Az addig főleg csillogó szemű, néhány tucat bölcsészlány előtt beszélő Lévynek feltehetően nagy élmény lehetett, hogy közel 70 évesen forradalmárként ünnepelték egy idegen országban.

Bernard-Henri Lévy Forrás: AFP/Jacques Demarthon

Lévy rögtön az interjú elején azt mondja, hogy

filmjeiben az „igazságot" keresi, de megengedően hozzáteszi, hogy nem tud objektív lenni.

Így fogalmaz erről: „Az igazságot keresem, de tudom, hogy nem fogom megtalálni. És a legkevesebb, amit tehetek, hogy ezt a tényt világossá teszem. Egyes szám első személyben mondok dolgokat egy filmben, amivel vállalom, hogy szubjektív vagyok, de nem nárcisztikus, hanem éppen ellenkezőleg, alázatos és becsületes. Ha azt mondom a filmben, hogy x hónapot töltöttem a helyszínen, ahol ezt láttam és hallottam, az nem azt jelenti, hogy a végső tudás birtokában vagyok, csak annyit, hogy hűen tudósítok azokról a helyzetekről, amelyekbe belekeveredtem".

Az álszerénység után az ukrán elnökkel kapcsolatban így fogalmaz:

Zelenszkijjel először a megválasztása előtt találkoztam. Mindenki Coluche-ként tekint rá, miközben én egy potenciális Reagant láttam benne, és semmi kétségem nincs afelől, hogy egy nap Churchill lesz belőle.

Nevetséges Lévy részéről természetesen Reagan és Coluche összehasonlítása. A közös bennük annyi, hogy mindketten színészek voltak. Azonban Reagan a huszadik század egyik legnagyobb amerikai elnöke lett, míg a baloldali komikus, Coluche csak akart elnök lenni, természetesen el sem jutott az elnökválasztásig. Feltehetően nincs olyan komoly ember, akinek Zelenszkijről Reagan vagy Churchill valóban eszébe jutna.

Lelkesen beszél Lévy dokumentumfilmjéről, amiben Zelenszkij dicsőségét zengi: „Rengeteg időt töltöttem mindenhol, nem csak Kijevben, hanem az egész országban. De mindenekelőtt abban az óriási kiváltságban volt részem, hogy élvezhettem az ukránok bizalmát és Zelenszkijtől a harctéri parancsnokokig, azt hiszem mindenki azonnal megértette, hogy azért vagyok ott, hogy az ügyük igazáról tanúskodjam és, miután háborús filmet forgatok, jobb, ha hagyják, hogy elkísérjem őket a frontra...".

A Le Figaro-nak arra a kérdésére, hogy vajon egy dokumentumfilm hűen tükrözi-e a háború realitását és, hogy vajon ugyanazokat a képeket lehetett-e volna viszontlátni az oroszok táborában, határozott nemmel válaszol.

Hogyan akarsz ugyanolyan képeket készíteni, amikor egyrészt az oroszok oldalán a nemi erőszaktevő, pedofil, gyilkos Wagner milicisták harcolnak, akiket azért hoztak ki a börtönből, hogy a katonák helyett harcoljanak, miközben velük szemben a hivatásos katonákból, önkéntesekből, férfiakból, nőkből, fiatalokból és idősekből álló ukrán hadsereg áll, amelyet egy eszme vezérel? Már Hérodotosz megmondta a perzsa-görög háborúkról szóló munkájában, hogy ég és föld van a zsoldjukért harcoló perzsák és a városukat védő görög hoplitészek között

- érzékenyít a francia baloldal kedvenc filozófusa, tegyük hozzá, a baloldalra oly annyira jellemző példás pártatlansággal... (A hoplitész vagy hoplita az ókori görög polisz legfontosabb haderőneme volt.)

A Le Figaro lelkesen beszélteti a mérsékelten sikeres dokumentumfilmeket gyártó, 75 éves milliomost, hogy

vajon miért érez kedvet ahhoz, hogy egy igazából Európán kívüli konfliktussal foglalkozzon, és vajon miért vonzódik egy francia filozófus egy olyan háborúhoz, amely a távolban zajlik.

„Azok a háborúk, amelyeket eddig mutattam be, mindig olyan háborúk voltak, amelyek feledésbe merültek. És azért készítettem róluk filmeket, mert úgy gondoltam, hogy ez igazságtalan. De most már nem erről van szó, az ukrán-orosz háborút nem felejtették el, nem is egy távoli háborúról van szó, világméretűvé, globalizálttá vált. Mindannyiunkat érint, és nagyon közelről. Franciaországra például a háború kimenetele számos területen pontosan és konkrétan is hatással van, például az energiaellátásunkra, amellyel kapcsolatban az a kérdés merül fel, hogy vajon továbbra is egy orosz zsarolóállamtól fogunk függni? (Tegyük hozzá zárójelben: a francia multinacionális cégek Amerikától akarnak függnek.)

De azt is mondja ironikusan: "itt vannak "leendő vezetőink" is, Franciaországban ugyanis létezik egy "Putyin-barát párt", amely Mélenchontól Le Penig ível, de sajnos a mérsékelt pártok oroszbarát tagjait is ide kell értenünk. Velük kapcsolatban pedig az a kérdés merül föl, hogy akarjuk-e látni őket, amint győzelmi táncot lejtenek azért mert Putyin megnyerte az Európával és Amerikával folytatott hatalmi harcot?" (Ez hazugság, a kommunista Mélenchon kétségtelenül tett oroszbarát nyilatkozatokat, de a jobboldali Marine Le Pen lényegét tekintve nem. És csak Lévy meg a szélsőbal fejében létezik olyan változat, hogy Marine Le Pen szövetségre lépne a kommunistákkal.)

BHL az „elfelejtett háborúk" kapcsán feltehetőleg korábbi háborús filmjeire gondolt, mint például a jugoszláv háborúról szóló 1994-es Bosna! vagy a 2000-es „Serbie, année zéro". Lévy annyiban mindenképpen téved, hogy ezek a háborúk egyáltalán nem merültek feledésbe, az ott élők és szomszédos országok lakói jól emlékeznek arra a háborúra. Ha Lévy azt állítja, hogy ez a háború feledésbe merült, annyiban igaza van, hogy a Nyugat és a nyugati országok vezető politikusai valóban elfelejtették, hogy a háború mekkora erkölcsi károkat és emberi tragédiákat okozott, többek között a Nyugat hibájából. Az Európai Unió vezető politikusai számtalanszor azt nyilatkozták, hogy az orosz-ukrán háború az első háború Európában a II. világháború óta, ők valóban elfelejtették a Jugoszlávia felbomlása után zajlott tragikus háborút, amelyben ők sem éppen pozitív szerepet játszottak. Elég, ha csak a srebrenicai mészárlásra gondolunk, amelyben már a hágai bíróság is kimondta Hollandia felelősségét.

Később már kifejezetten az orosz népet kezdi szidta, mondván, hogy rossz vezetőt választott. Oroszországgal kapcsolatban egész egyszerűen úgy fogalmaz, hogy

„amíg az orosz nép Putyin mögött áll - szörnyű kimondani, de ez van -, addig nehéz lesz különbséget tenni és azt mondani: „Oroszország rendben van, a baj a vezetőjével van...".

Bernard-Henri Lévy egy ukránpárti tüntetésen Párizs szocialista főpolgármeserével, Anne Hidalgóval, 2022. március 5., Párizs Forrás: Getty Images/Victor Boyko

Újabb kérdésében a Le Figaro arra kérdez rá, hogy a filozófus szerint vajon a mostani háború egy civilizációs háború, vagy szerényebben fogalmazva inkább egy háború Vlagyimir Putyin rendszere ellen?

„A Nyugat nem áll háborúban senkivel. Ez egyszerre a nagysága és a gyengesége is egyébként. És ez az egész problémája annak az örök békének, amelyről az ókori Rómától kezdve a felvilágosodás Európáján keresztül az új amerikai Rómáról álmodoztak. Aztán vannak olyan emberek, akik, háborúban állnak velünk, és mondják is. Ezzel szemben mit tegyünk? Felvesszük a kesztyűt és megvédjük magunkat."

Vagyis, Amerika vagy éppen Németország csak védekezik Lévy szerint, amikor fegyvereket küld Ukrajnának. Ugyanakkor érezhetően ez sem elég neki, ő sokkal harciasabb Nyugatról ábrándozik. Ahogy - mondja is - nem hisz az örök békében.

Bernard-Henri Lévy ugyanazon az ukránpárti tüntetésen Párizs szocialista főpolgármeserével, Anne Hidalgóval, 2022. március 5., Párizs Forrás: NurPhoto via Getty Images/Jerome Gilles

Azzal kapcsolatban, hogy a Nyugat nem követett-e el hibákat az 1990-es évek óta, amelyek hozzájárulhattak a konfliktus kirobbanásához, Bernard-Henri Lévy egészen nevetséges módon azt mondja, hogy a Nyugat nem hibázott.

Abból indul ki, hogy az elmúlt harminc évben a Nyugat folyamatosan minden lehetséges és elképzelhető partnerségi kapcsolatot felajánlott Oroszországnak, legyen szó az Európai Unióról, az Európa Tanácsról, akár még a NATO-ról is. (Tudjuk, ez így természetesen nem igaz.) Ezen kívül Európa, szerinte hihetetlenül naivan, Moszkvára támaszkodott a gáz- és olajellátás tekintetében. „Senki, de tényleg abszolút senki nem próbálta megalázni Putyint. Ő volt az, aki minden ok nélkül, a semmire reagálva egy szép reggelen úgy döntött, hogy megszegi a nemzetközi rendet összetartó szabályokat, és elindítja ezt az őrült háborút".

A Le Figaro felhívja a BHL-nek becézett filozófus figyelmét arra, hogy az új dokumentumfilmben, bár a filozófus mindig is az európai zászló hordozója volt, hangsúlyozza a nemzeti dimenzió fontosságát is, amit korábban nem tett meg.

Ukrán nacionalistákkal (fogalmazhatunk pontosabban: nácikkal is) mutatkozik együtt, akik iránt korábban valószínűleg kevés szimpátiát mutatott volna.

A Le Figaro felveti, hogy esetleg egyfajta fordulópontról van-e szó BHL gondolkodásában, de a filozófus elutasítja ezt a feltételezést és azt mondja, hogy egyszerű különbséget tenni egy arrogáns, önmagától megrészegült, esetleg birodalmi, egyszóval nacionalista nemzet (jelen esetben Oroszország) és egy áldozati, létében megtagadott, megsemmisített nemzet (jelen esetben Ukrajna) között.

Tegyük hozzá, hogy a nemzetek különösebben sohasem érdekelték a filozófust, az Európai Unióról készített, 2019-es botrányos dokumentumfilmjében végig azt szajkózza, hogy a nemzetállamokat meg kell haladni. Itt viszont megjelenik a tipikus baloldali kettős mérce: van jó nacionalizmus (természetesen az ukrán) és persze rossz is (az orosz).

Thomas Hobbes XVII. századi angol filozófus, aki politikai filozófiájának középpontjába a természetjog és a természeti törvények alapján működő természeti állapotot helyezte, amelyben állandó harc folyik, mindenki harca mindenki ellen.

Miután az ukrán Azov zászlóaljjal kapcsolatban vita alakult ki annak antiszemitizmusa miatt, Bernard-Henri Lévy azt mondja, hogy

az antiszemitizmus „természetesen soha, semmilyen körülmények között nem hallgatható el. Ismerem a témát, láttam, készítettem interjút az Azov zászlóalj embereivel", majd elismeri, hogy a kezdetekben volt egy időszak, amikor az Azov zászlóaljban is voltak antiszemiták.

„De a toborzás feltételei annyira drasztikusak lettek, hogy ma már szinte lehetetlen, hogy egy antiszemita átjusson a szűrőkön". A régi antiszemiták megjavultak, újakat meg nem vesznek be a megjavult antiszemiták az Azov zászlóaljba, Lévy elgondolása szerint.

Arról, hogy vajon mennyire kell a Nyugatnak elköteleznie magát ebben a háborúban és hogy valóban van-e lehetőség Vlagyimir Putyin rezsimjének megbuktatására, vagy a fegyvereket a lehető leghamarabb el kellene hallgattatni, azt mondja Lévy, hogy „a fegyvereket tartósan el kellene hallgattatni. Ebben a kérdésben olyan vagyok, mint kivétel nélkül minden ukrán, akivel csak találkoztam. Nem bízom Putyinban és nem hiszek a Putyinnal való megállapodásban. Én azt az elképzelést védem, hogy Ukrajnát meg kell védeni. És ahhoz, hogy megvédjük, oda kell szállítanunk a szükséges fegyvereket. Ennyi. Ha nem is erényből, de legalább érdekből tegyük ezt."

Bohorodychne, Donyeck megye, 2023. feburár 21-én Forrás: AFP/Ihor Tkachov

Azaz, fegyvereket kell vinni Ukrajnába, még több halott kell, hogy béke legyen, lényegét tekintve erről beszél 1968 filozófusa. És hogy nem kellenek béketárgyalások, nem kell megállapodni Putyinnal.

Azokról a kérdésekről, amelyek a háború esetleges eszkalációját és egy harmadik világháború veszélyeit, továbbá a tárgyalások szükségességét vetik fel, Lévy válaszul a baloldali demagógia valami egészen szélsőséges monológját adja elő. Nem a fegyverszállítás, nem a NATO-beavatkozás, nem a német Leopárd-tankok, nem az amerikai (követelt) gépek hozzák el a harmadik világháborút, hanem szerinte az, ha befejeződik a háború és nem Putyin vereségével ér véget. És mindent belekever: tálibokat, Iránt, mindent. De nézzük az egykori világmegváltó utópiák mániákusának veszélyesen zavaros áriáját: „a harmadik világháborúnak egyetlen valós kockázata van: ha Putyin győz, mert akkor jönnek majd más Putyinok is szerte a világon, akik azt mondják: Az agresszió kifizetődő, a Nyugat beadja a derekát, nyomulhatunk tehát. Kína majd folytatja Tajvan megszállásának tervét; a neo-oszmán Törökország elkezdi elfoglalni azt, amit természetes területének tart; a Muszlim Testvériség vagy a tálibok folytatják ellenséges törekvéseiket; majd az irániak mondják azt, hogy a világ megváltozott, valóban többpólusúvá vált, és hogy semmi és senki nem állíthatja meg őket abban, hogy atomfegyverekkel szerelkezzenek fel. Mindezen okok miatt is az ukránoknak kell győzniük. Ukrajna győzelme az egyetlen módja annak, hogy megakadályozzuk a világháborút" - folytatja sajátos gondolatait a filozófus.

De mégis, hány halálos áldozatért cserébe?

- hangzik az interjú egyik utolsó kérdése, amelyre Lévy a szokásos baloldali demagógiával válaszol: „Ezt a kérdést tette fel magának Churchill, Roosevelt, de Gaulle, a mi apáink és nagyapáink is. Ebben a kontextusban ez a par excellence tragikus kérdés" - mondja a francia filozófus, majd visszakérdez azzal, hogy „vajon hány ember fog még meghalni, ha Putyin bűneit büntetlenül hagyjuk, és engedjük, hogy megleckéztessen bennünket? Furcsán hangzik, de ez így van. Ahogy tegnap Danzigban, úgy ma a Donbasszban dől el a jövő világának sorsa".

Vagyis szerinte bárhány halottig folytatni kell a harcot, természetesen nem neki, hanem a halálra szánt katonáknak. A Le Figaro arra is emlékezteti Lévy-t, hogy

korábban védelmébe vette a diktátorok elleni fegyveres beavatkozásokat, miközben kiderült, hogy például Líbiában, ez a fajta beavatkozás csak súlyosbította a káoszt.

A filozófus megismétli, hogy ő azt vallja, hogy Ukrajnát meg kell védeni és nem lehet békét kötni. „És ahhoz, hogy megvédjük, oda kell szállítanunk a szükséges fegyvereket. Ennyire egyszerű. És ha már nem erényből tesszük, tegyük meg legalább önérdekből", majd Clausewitzre hivatkozik, aki kétféle háborút különböztetett meg: az államok közötti háborúkat és az úgynevezett abszolút vagy ideológiai háborúkat. Miután szerinte Putyin (Lévy szerint legalábbis) ideológiai háborút folytat, Európát éppúgy fenyegeti, mint Ukrajnát. „Fegyvereink helye ettől kezdve kevésbé a fegyvertárainkban van, mint inkább a Dnyeper partján" - folytatja háborúpárti gondolatmenetét. És a szokásos baloldali nagyzolások és közhelyek: ők Churchill örökösei, és az oroszok mindjárt elfoglalják az Eiffel-tornyot.

A Le Figaro szakértői véleményekre hivatkozik és felveti azt a kérdést is, hogy egy esetleges orosz rendszerváltás bekövetkeztével, azaz Putyin esetleges bukása után még drámaibb lenne a helyzet, polgárháborús veszélyhelyzet alakulhat ki Oroszországban, és ez talán nem lenne kívánatos, erre a klasszikus 1968-is mondatot ismételgeti, annyi különbséggel, hogy akkor szövegeléssel és pénzzel, most már fegyverrel akarják megforgatni a világot:

Ezt mondja szó szerint: "Helyre kell hoznunk a világot."

Háborús vércseként, fegyverrel, egykori (és mai) 1968-os sikertelen álforradalmárként.