Ez Amerika tökéletes háborúja - biztonságos távolból élvezik a vérontást

Amerikai szempontból a legcsodálatosabb az, hogy mindannyian jól érezhetjük magunkat ebben a háborúban - írja Joseph Mussomelli a The Imaginative Conservative hasábjain. A jobboldalon ez kielégíti azt a messianisztikus vágyat, hogy a világot a saját képünkre formáljuk, míg a baloldalon az elnyomottak megmentésére irányuló örökös vágyat. Ez az igazságosság és az önhittség tökéletes vihara, amely egy valóban majdnem tökéletes háborút kínál nekünk a kukkolás jellegű szórakozáshoz; biztonságos távolból élvezhető a vérontás. A cikket Görgényi Tamás fordította magyarra.

Hogyan jutottunk ide

Eleinte megelégedtünk azzal, hogy civilizáljuk a Nyugatot (Amerika nyugati részét, a "vadnyugatot" – a ford.), időnként "különleges katonai műveleteket" hajtottunk végre a saját féltekénken, csak ritkán merészkedtünk messzebbre a Barbár-partok mentén és a Távol-Keleten. De nyugtalanná váltunk, és immár jóval több mint egy évszázada, hogy a nemzetközi színtérre léptünk, harcoltunk a szabadságért és az igazságért, és pusztítást hagytunk magunk után. Először "pompás kis háborút" indítottunk a spanyol zsarnok ellen, felszabadítva Kubát ama hanyatló birodalomtól, de aztán beleragadtunk a kegyetlenkedések és sértődések ingoványába, amikor "kis barna testvéreink" a Fülöp-szigeteken fellázadtak az amerikai módon történő evangelizálásunk ellen.

Nem sokkal később csatlakoztunk egy sokkal véresebb keresztes hadjárathoz, hogy a világot biztonságossá tegyük a demokrácia és a külföldi befektetések számára, ezzel megnyitva a totalitarizmus évszázadát.

De végül, ha csak rövid időre is, de talpra álltunk egy nemzedékkel később a "jó háborúval". Hirtelen ránk szakadt a nagyság, büszkén és komolyan ültünk a földgolyó tetején. Igaz, a Jó Háború még mindig tele volt vérrel és pusztítással, de a szövetségesek túlkapásai – Nagaszaki, Drezda stb. – nem vetekedhettek ellenfeleink kimondhatatlan szörnyűségeivel és gonoszságával. Őszintén és tisztességesen jól érezhettük magunkat a "jó háború" miatt. Azóta is, vagyis "jó háború" óta, amikor eddigi történelmünk során a legközelebb jártunk egy ún. Aranykorhoz, azon igyekszünk, hogy visszaszerezzük "legnagyobb nemzedékünk" mámorító érzését, és kétségbeesetten keresünk egy újabb vitathatatlanul jó háborút. Koreától Vietnamig, Grenadától Kuvaitig, Iraktól Afganisztánig próbáltuk visszaszerezni azt a csodálatos érzést, amit akkor érzünk, amikor visszagondolunk a II. világháborúra. De minden sikerünk korlátozott és költséges volt. Talán csak Koreában és néhány jelentéktelen helyen, mint Grenada, valamint az olyan kegyetlen proxy konfliktusokban, mint Nicaragua volt sikerünk, de soha nem volt elég ahhoz, hogy visszahozzuk a büszkeség elsöprő érzését. Az első Öböl-háború alkalmával eleinte úgy tűnt, hogy a (mi számunkra) szinte fájdalommentes hadviselés új korszakát nyitja meg. Bár körülbelül 250 főt vesztettünk, ezek a veszteségek könnyen elhomályosultak, mivel mindannyian kábultan ültünk a televízió képernyője előtt elragadtatva a zsarnokság elleni támadásunk Gameboy-szerű, high-tech varázslatától.

A győzelem azonban nem volt teljes, és meg kellett próbálnunk csillapítani olthatatlan szomjúságunkat a világ rendbetételére azzal, hogy 2003-ban ismét megtámadtuk Szaddámot.

Egy újabb majdnem vértelen (mármint a mi oldalunk számára) diadal, amelyet sajnos tönkretettek az Abu Ghraibhoz hasonló botrányok és egy elvetemült lázadás, amely irritáló módon elutasította az országuk civilizálására tett erőfeszítéseinket. De most, majdnem négyévnyi vágyakozás után, olyan háborút rendeztünk Ukrajna és Oroszország között, amely nem csak Jó, hanem olyan tökéletes, mint bármely, a történelemben valaha is feljegyzett háború volt. Legalábbis számunkra.

I. világháború kontra II. világháború

A tökéletes háborúnak három kulcsfontosságú összetevője van. Az első követelmény az, hogy magunkat tekintsük az igazság oldalán állónak. Ha bármilyen kétség merül fel ügyünk helyességével kapcsolatban, az végső soron aláássa elkötelezettségünket. A szürke árnyalatai egzisztenciális fenyegetést jelentenek kivételességünkre nézve, de ez ritkán jelent akadályt bármilyen különleges katonai művelet korai szakaszában. Mint az oroszoknak és az ukránoknak a jelenlegi konfliktusban, természetes hajlamunk, hogy erkölcsileg felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat minden ellenfelünkkel szemben, megkönnyíti vezetőink számára, hogy szinte bárhol és bármikor háborút indítsanak. Még az olyan nyilvánvalóan megalapozatlan háborúk is, mint az iraki invázió, kezdetben képesek széleskörű támogatást szerezni egy, a saját különlegességétől megrészegült nép körében. Ezért elengedhetetlen, hogy a közvélemény a konfliktust az abszolút jó és az abszolút gonosz manicheus harcának lássa. Ehhez pedig az agytrösztöknek le kell állniuk a gondolkodással, a médiát pedig finoman el kell csábítani.

Amikor minden kétséget kizáróan megállapítjuk, hogy a "Másik" a megtestesült gonosz, és hogy a mi oldalunk hősies, nemes és jó, mindig kijelentjük, hogy ellenfelünk egy másik Hitler: kegyetlen, könyörtelen és világuralomra tör.

Ez a sablonja minden háborúnknak. Mindig kapcsolatot kell teremtenünk a jó háború és bármely jelenlegi konfliktus között, hogy legitimáljuk – sőt, szenteljük – azt. Lenyűgöző, hogy ez a régi fűrész milyen jól működik újra és újra az amerikai nyilvánosságban. Amikor a történelemről van szó, az amerikai vezetők időzavarban vannak. Minden válságot, minden ellenséget automatikusan Hitlerhez és a II. világháborúhoz hasonlítanak. Az 1938-1948 közötti egyetlen évtizedet használják fel minden problémánk magyarázatára; a történelem többi 5000 éve csak egy idegesítő lábjegyzet. Bár ez az évtized nagyon meghatározó volt az amerikai külpolitika fejlődése szempontjából, a világtörténelemben rendhagyó volt. Ennek ellenére 1950-ben Kim Il Szungot hasonlították Hitlerhez, 1956-ban (a britek szerint) Nasszer egy másik Hitler volt (legalább volt bajusza), a vietnami háború alatt Ho Si Minh volt a legújabb Hitler, aki egész Délkelet-Ázsiát akarta elfoglalni, és nemrégiben Ayattolah Khomeni és minden bizonnyal Szaddám Huszein (megint az a bajusz) voltak Hitler utódai. Senki sem hiszi komolyan, hogy a jelenlegi válságnak több mint felszínes hasonlósága lenne 1939-hez. Mégis számtalan, egyébként értelmes ember még mindig olyan ostobaságokat fecseg, amelyek abszurd párhuzamot vonnak a két konfliktus között, ügyesen manipulálva az amerikaiak nagy többségét mind a bal-, mind a jobboldalon, különösen a kongresszusban ülőkét. Ennek túl régi trükknek kellene lennie ahhoz, hogy ennyi embert összezavarjon, de valahogy mégis működik.

Azt mondják nekünk, hogy az olyan szavak, mint a tárgyalás és a kompromisszum, csak eufemizmusok a "megalkuvás" kifejezésre, és arra figyelmeztetnek minket vezetőink, akik ezt nyilván jobban tudják, hogy azért kell megállítanunk az orosz támadást, mert Putyin megalomániáját nem lehet kielégíteni. Ukrajna csak az első lépés lenne – hasonlóan a Szudéta-vidékhez vagy Lengyelországhoz. Ez ugyanaz az elmélet, amelyet 1990-ben és 2003-ban is eladtak nekünk Szaddámmal kapcsolatban – hogy hamarosan az egész régiót uralni fogja, ha nem sietünk a segítségükre. De vajon visszatekintve sok amerikai még mindig úgy gondolja, hogy Irak komoly biztonsági fenyegetést jelentett Amerikára nézve? Pedig akkoriban az amerikaiak túlnyomó többsége elhitte ezt a paranoid képzelgést. Hasonlóképpen, egyébként józan gondolkodású emberek valóban úgy vélik, hogy Oroszország nem állna meg Ukrajnánál, és megpróbálná Európa minél nagyobb részét visszafoglalni. Nem ugyanolyan abszurd és paranoid ez, mint az oroszok félelme a NATO-tól? Valaki tényleg azt hiszi, hogy az orosz tankok el tudnának jutni a német határig anélkül, hogy kifogyna az üzemanyag, vagy lerobbannának, vagy eltévednének? És Zelenszkijt valamiféle újkori Churchillnek állítják be? Ez csak alig kevésbé komikus, mint az atyáskodó Sztálin ábrázolás az 1943-as Küldetés Moszkvába című filmben. A média és az agytrösztök manipulációja pedig töretlenül folytatódik. Az újsághírek szaporodnak, mindig esztelenül ismételgetve a hivatalos álláspontot, amely ezt a konfliktust "Oroszország provokálatlan" inváziójaként jellemzi, mintha a "provokálatlan" ténymegállapítás lenne, nem pedig puszta vélemény. Hasonlóképpen, a konfliktust gyakran "Putyin háborújaként" emlegetik, mintha bármely más orosz vezető másképp cselekedett volna. Már Gorbacsovtól és Jelcintől kezdve Medvegyevig az orosz vezetők is figyelmeztettek arra, hogy milyen következményekkel járhat, ha a NATO túl közel nyomul Oroszország határaihoz. Mi nem alkalmazzuk a "nagy hazugság" hitleri fogalmát; sokkal hatékonyabbnak találjuk a finom és árnyalt félrevezetést.

Joseph Mussomeli za MMC o 11. septembru: "Za Busha in vse tiste imbecile na desni je bila celotna poanta napada, da so »tisti« ljudje sovražili našo svobodo. In nikdar ni razumel, da to ni tisto, za kar se je šlo." https://t.co/5RtkQ4Vtk2

— MMC RTV Slovenija (@rtvslo) September 10, 2021

Bárki, aki csak egy kicsit is ért a történelemhez és az emberi természethez, tudja, hogy az I. világháború sokkal jobb figyelmeztető példa a jelenlegi válságra, mint a II. világháború, de ez tönkretenné a "tényeken alapuló" propagandánkat. Putyin arrogáns, paranoiás és agresszív. De ezekben a tulajdonságaiban sokkal inkább hasonlít a császárra (II. Vilmos), mint a Führerre. Oroszország nem világuralomra törekszik, hanem biztonságra és egyenlőségre. Úgy érzi, mint Németország az első világháborút megelőzően, hogy igazságtalanul bántak vele, és hogy szomszédai be akarják keríteni és meg akarják fojtani. Az oroszok számára a NATO "bővítése" csak egy eufemizmus a NATO általi "bekerítésre". Normális esetben értelmes barátaink azzal érvelnek, hogy Oroszországnak nincs mitől tartania a NATO-tól, mert Ukrajna – ha valaha egyáltalán – még évekig, valószínűleg évtizedekig nem lett volna alkalmas a NATO-csatlakozásra. Annál is inkább, mert még ha Ukrajna csatlakozna is a NATO-hoz, ennek a védelmi szervezetnek soha nem lenne lehetősége arra, hogy megtámadja Oroszországot, vagy bármilyen módon beavatkozzon az orosz belügyekbe. De nem látják, hogy ezek a realitások irrelevánsak a hazájukat fenyegető veszély orosz felfogása szempontjából. És az észlelések sokkal többet számítanak, mint a valóság. Könnyen elképzelhető, hogy Putyin, mint a császár a háború előestéjén, arról panaszkodik, hogy elárulták, és nem hagytak neki más választást. Az első világháború tragédiája, akárcsak a jelenlegi konfliktusé, hogy mindkét oldalon rengeteg félreértés és rossz döntés történt. Ha valaki továbbra is azt hiszi, hogy egyedül Oroszország a hibás ezért a katasztrófáért, az szándékosan nem hajlandó kinyitni a szemét. További hasonlóságok: ahogyan Németország alábecsülte a belga ellenállást az első világháborúban, úgy Oroszország csúnyán alábecsülte az ukrán ellenállást. És ahogy a szövetségesek csúnyán alábecsülték a németek kitartását az I. világháborúban, úgy mi is alábecsüljük Oroszország elszántságát. És akárcsak az I. világháborúban, a legtöbb baloldali, szocialista politikus, aki korábban elítélte a háború kilátását, gyorsan beállt a sorba, és egyértelműen támogatta országa háborús erőfeszítéseit. Az első világháború visszhangja még propagandisztikusan is visszhangzik. Ahogy Belgiumot a kegyetlen megszállók által megerőszakolt szűzies hősnőnek ábrázolták, most Ukrajnát hibátlannak és tisztának állítják be. Gyorsan elfelejtettük, milyen szörnyű megítélés alá esett Belgium az egész világon az első világháború előtt néhány évvel a Kongóban elkövetett népirtás miatt, ahogy most is kényelmesen elfelejtjük, hogy Ukrajna Európa legkorruptabb országai közé tartozik, és hogy az orosz kisebbséggel szembeni bánásmódját hevesen elítélnék, ha bármely más európai országról lenne szó. Még a híradások is hasonlóak, a nyugati média akkoriban elhamarkodottan hirdette, hogy a hős belgák hogyan szálltak szembe a németekkel, és Németországot már legyőzték. Hányszor mondták nekünk az elmúlt évben, hogy Ukrajna a nagy áttörés küszöbén áll?

Másrészt, mivel mindig hasznos megpróbálni az ellenfél szemszögéből nézni a dolgokat, az orosz hatalom szemszögéből vizsgálva ezt a helyzetet, valóban láthatunk bizonyos párhuzamokat a második világháborúval. Például Oroszország passzivitása az 1990-es években és a 2000-es évek elején, amikor a NATO folyamatosan bővült és behatolt Oroszország hagyományos befolyási övezetébe, ami NATO Anschlussnak tekinthető, míg Oroszországnak a NATO "agressziójára" adott, közel két évtizedig tartó langyos reakciója pedig belenyugvásnak. Az oroszok talán még azon is bűnbánóan mosolyognak, hogy a NATO válaszlépéseinek egyik fő vezetője norvég. Milyen ironikus, gondolhatják, hogy egy újabb norvég teljesíti hanyatt-homlok egy idegen állam parancsát, még akkor is, ha ez az idegen állam sokkal kevésbé rosszindulatú, mint a náci Németország.

Konszenzus és fájdalom

Harc Bahmutnál Forrás: MTI/AP/Libkos

A tökéletes háború második és harmadik összetevője elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Meg kell őriznünk a széles körű politikai konszenzust az országunkban, és minimalizálnunk kell a magunknak okozott fájdalmat. A második világháborúban legyőzött szörnyű gonoszsághoz képest a 400 000 emberélet elvesztése csekélynek tűnt. De ilyen áldozathozatalra a jövőbeni háborúkban valószínűleg nem lesz példa. Valójában az amerikai politikai kapacitás az áldozatok elfogadására elhanyagolható, és így a jelenlegi konfliktus ideális. Mi adjuk a pénzt és a menő kütyüket, de egy csepp vért sem. Az ukránok és az oroszok ebben a kérdésben alkalmazkodnak hozzánk, így nem kell komoly belföldi ellenállás miatt aggódnunk. Akik valaha is hittek a háborúellenes mozgalomban a vietnami korszak idején, tévedtek. A háborúellenes mozgalom elsősorban az erkölcsi felháborodásnak álcázott önfenntartáson alapult, és a katonai behívó megszűnése után gyorsan elsorvadt. Bár a maradványok megmaradtak, még egy olyan égbekiáltóan erkölcstelen akció, mint Irak lerohanása sem tudott komoly ellenzéket gyűjteni. Amerika csak akkor igazán háborúellenes, ha egy háború amerikai életeket kockáztat. És ebben a jelenlegi háborúban még a másodlagos költségek is minimálisak. Az üzemanyaghiány és a gazdasági károk alig érintenek minket, míg Európa és a világ más részei érzik a fájdalmat. De amerikai szempontból a legcsodálatosabb az, hogy mindannyian jól érezhetjük magunkat ebben a háborúban. A jobboldalon ez kielégíti azt a messianisztikus vágyat, hogy a világot a saját képünkre formáljuk, míg a baloldalon az elnyomottak megmentésére irányuló örökös vágyat elégíti ki. Ez az igazságosság és az önhittség tökéletes vihara, amely egy valóban majdnem tökéletes háborút kínál nekünk a kukkolás jellegű szórakozáshoz; biztonságos távolból élvezhető a vérontás. A rómaiak ügyesen elkábították polgáraikat "kenyérrel és cirkusszal", de amatőrök voltak ahhoz a mindennapos szórakoztatáshoz képest, amit az ukrán-orosz csetepaté kínál. A jófiúknak szurkolva, a rosszfiúkat gyalázva, ritkán voltak az amerikaiak ennyire egységesek harsány felháborodásukban és önelégült igazságosságukban. Könnyű kardot csörtetni, ha tudod, hogy te nem sérülhetsz meg.

Biden és Zelenszkij Forrás: AFP/Dimitar Dilkoff

Miért csak majdnem tökéletes?

James Mattis tábornok egyszer naivan megjegyezte, hogy

Ha nem finanszírozzák teljes mértékben a Külügyminisztériumot, akkor végül nekem kell több lőszert vásárolnom.”

Kedves gondolat, de kissé félrevezetett. A diplomaták és a politikusok szinte mindig szívesebben hajtanak végre "különleges katonai műveleteket", mint a hadsereg. Az amerikai kormánytisztviselők mindig gyorsan rámutatnak arra, hogy Ukrajna NATO-tagsága a távoli jövőben van, ezért nem volt szükség Oroszország támadására. Ugyanakkor az amerikai tisztviselők évek óta keményen szorgalmazzák, hogy Ukrajna NATO-tagsága valósággá váljon. Nehéz figyelmen kívül hagyni azt a nyugtalanító lehetőséget, hogy kormányunkban legalábbis egyesek provokálni akarták Oroszországot.

Számunkra az a döntő, hogy minél tovább tart a háború, annál jobb nekünk. Oroszország gyengül, Ukrajna gyengül, Németország és Franciaország ragaszkodik hozzánk.

Egy finomabb és modernebb, de nem kevésbé ragadozó Déloszi Szövetség kezd összeállni.

Természetesen, ha Oroszország feltétel nélkül megadná magát – vagyis megadná a NATO-nak és az USA-nak mindazt, amit akar –, akkor a háború nyögvenyelősen, de véget érhetne. Csakhogy minden, ami a kompromisszumra utal, számunkra ellenszenves. Ami azért sajnálatos, mert a konfliktus megoldásának politikai jellegűnek kell lennie, és a politikai rendezés keretei már jóval a vérengzés kezdete előtt világosak voltak: Ukrajna szuverenitásának és területi integritásának vasszigorú garanciái, Ukrajna katonai semlegességének vasszigorú garanciáival együtt, az orosz kisebbségi jogok biztosítása az Európai Unió normáinak megfelelően, valamint a szevasztopoli kikötő határozatlan idejű bérbeadása az orosz haditengerészetnek.

Hosszabb távon a jelenlegi konfliktus egyetlen hátránya az, hogy feláldoztuk külpolitikánk egyik sarokkövét, ami Oroszország és Kína távol tartása egymástól, nem pedig az ellenünk való egyesülésük. Valahogy nemcsak azt sikerül elérnünk, hogy ez a két hatalom közeledjen egymáshoz, hanem még India, Brazília és más fontos nemzetek számára is egyre inkább szimpatikussá teszünk Oroszországot és Kínát. Mindez az egyik kedvenc diplomáciai emlékemet juttatja eszembe. Bush, korábbi elnök 2003-as manilai látogatása idején az Irak elleni "provokálatlan" inváziónkkal szembeni ellenségeskedés egyre nőtt. Olyannyira, hogy egy kis összejövetelen, a nagykövetségen Condi Rice érthető örömét fejezte ki, hogy a filippínók mindannyian olyan melegszívűnek és befogadónak tűntek. Feleségem, Sharon nevetve, gondolkodás nélkül, de csodálatosan válaszolt:

Persze, hogy szeretnek minket. A kormányunkat nem bírják elviselni.”

fordította: Görgényi Tamás