Etnikai mészárlás, terrorizmus, véget nem érő háború és egymillió éhező gyerek

Az ukrán háború árnyékában még a szokásosnál is kevesebb szó esik a 400 millió lakosú Száhel-övezetről, ahol jelenleg is több millió gyermek éhezik, évente ezrek halnak meg terrortámadások és lokális etnikai harcok következtében és milliók kénytelenek elhagyni lakhelyüket a hosszú évek óta tartó háborúk és a globális felmelegedés hatásai miatt. A nyugati világ számára a Száhel egy nehezen megfogható és értelmezhető jelenség, a komplex politikai, társadalmi és környezetvédelmi kihívások, illetve a nagyhatalmi szereplők folyamatosan változó dinamikája miatt pedig sokan meg sem próbálják megérteni az ott zajló folyamatokat. Dr. Michael Nwankpa, a londoni székhelyű Afrika Konfliktuskezelési és Fejlesztési Központ igazgatójának, illetve Dr. John Bruni, az ausztrál SAGE International alapítójának és vezérigazgatójának segítségével mutatjuk be a Száhel-övezetet, annak legfőbb problémáit, a történelmi sérelmeket, a múlthoz való ragaszkodást, a lehetőségek hiányát és az új gyarmatosítási hullámban résztvevő szereplőket, az emberek életét tönkretevő terrorizmust és a globális felmelegedés által jelentett kihívásokat.

Mi történik, ha a világ összes problémáját egy helyre sűrítjük?

Az Atlanti-óceántól egészen a Vörös-tengerig húzódik a világ talán legszomorúbb sorsú régiója, a Száhel-övezet. A térség francia gyarmatai 1960-ban nyerték el függetlenségüket, de az azóta eltelt évtizedekben sem tudtak véglegesen elszakadni Franciaországtól, amely továbbra is akarva vagy akaratlanul, de meghatározó szereplő maradt. Ahhoz, hogy az övezet komplex problémáit megértsük, egészen az 1884-1885-ös berlini konferenciáig kell visszamennünk, ahol a hét gyarmatosító nagyhatalom – Franciaország, Anglia, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Németország és Belgium – megállapodtak a kontinens felosztásáról. Ez a gazdasági érdekek mentén megszületett alku teljesen figyelmen kívül hagyta a különböző etnikumokat, nyelvcsoportokat és kultúrákat. Ennek következményeként egyes etnikai csoportokat újonnan formálódó országhatárokkal vágtak el egymástól, más helyütt egymással szemben álló kultúrákat zártak össze. A térségben egyes becslések szerint 30 millió nomád él, akik megélhetése nagyban függ attól, hogy milyen területekre vándorolhatnak. A gyarmatosítás során meghúzott országhatárok lényegesen beszűkítették az életterüket és ennek eredményeként gyakoriak a nomád törzsek és a földműveléssel foglalkozó helyi lakosok közötti véres konfliktusok, de az egyre csökkenő legelőterületek, illetve az általános vízhiány miatt a nomádok egymással is rivalizálnak. Ennek egyik példája a Tuareg és a Fulani közösségek közti évszázados múltra visszatekintő harc, amelyet a globális felmelegedés kivívásai és az országhatárokon tapasztalható egyre szigorúbb ellenőrzés még inkább elmélyített. 

A Száhel-övezet
Fotó: Shutterstock/Orwel

Dr. Michael Nwankpa, a londoni székhelyű Afrika Konfliktuskezelési és Fejlesztési Központ igazgatója (Centre for African Conflict and Development) szerint a térségben dúló konfliktusok egyik legfőbb oka az európai nagyhatalmi érdekek mentén meghúzott országhatárokban rejlik. 

Vegyük például a tuaregeket, akik Mali egy részén többséget alkotnak, azonban Nigériában és más helyeken is élnek. Számukra az országhatárok kevesebb jelentőséggel bírnak, akárcsak az egyes etnikumokba tartozó fegyveres csoportok számára

– magyarázta. Éppen ez, a részben nomád csoport volt a katalizátora azon eseményeknek, amelyek hatásai a mai napig érződnek a Száhel-övezetben. A tuaregek egy jelentős része a 2011-es líbiai polgárháború idején Moammer Kadhafi mellett harcolt, majd a rezsim összeomlását követően nagy számban tértek vissza Maliba. Ezen harcképzett, a regionális körülményekhez mérten jól fegyverzett zsoldosok támadást indítottak a kormány ellen és több várost is elfoglaltak 2013-ig, amikor is a francia beavatkozásnak köszönhetően nagyrészt helyreállt az ország területi integritása. 

Nwankpa szerint a tuaregek tudatában voltak annak, hogy hazatérésük nemkívánatos, egy olyan országban kell új életet kezdeniük, amely ellenséges velük, emellett gazdasági kilátásaik is borúsabbá váltak, mint a Khadafi rezsim szolgálatában töltött hosszú évek alatt. A birtokukban voltak viszont a zsákmányolt fegyverek és a harci tapasztalat, így csak idő kérdése volt, hogy a helyzet eszkalálódjon. 

Maliban a gazdasági lehetőségek Bamakóba központosultak, az ország északi részén lévő tuaregek az ország déli részéhez mérten sokkal rosszabb kilátásokkal bírtak, és hiába vannak többségben Észak-Mailban, az ország kormánya mégis kitaszítottként kezelte őket. Líbiából hazatérve a tuaregek jelentős része érezte úgy, hogy ki kell vívni függetlenségüket. Ehhez nagyrészt hozzájárult Mali kormánya is, amely a korábbi felkelések során ígéreteket tett a tuaregek számára, de ezen ígéretekből végül semmi sem valósult meg. 2011-ben a Tuareg nacionalisták létrehozták az MNLA nevű (Mouvement National de Libération de l'Azawad) mozgalmat, és már nemcsak a korábban számukra megígért részleges autonómiát, hanem a teljes függetlenséget követelték a Mali északi részén található, többségében tuaregek által lakott Azawad területén. 2012 januárjában a lázadók jelentős sikereket értek el a rosszul felszerelt és gyenge kiképzéssel rendelkező kormánypárti erők ellen, fontos városok sorát foglalták el. Tovább segítette előretörésüket a 2012-ben Bamakóban bekövetkezett puccs, amely meggyengítette a központi kormányt. 

Április 6-án a lázadók kikiáltották Azawad függetlenségét. 

A helyzetet bonyolította, hogy az MNLA-val a kezdetekben szövetségre lépő iszlamista szervezetek céljai nagyban különböztek. Ők ugyanis nemcsak függetlenséget akartak, hanem a saría törvények bevezetését is követelték. Ez töréshez vezetett a lázadók között, végeredményül pedig az MNLA-t legyőzték az összefogó iszlamista csoportok, és ugyan a szervezet fennmaradt, de befolyása jelentősen csökkent. A központi kormánynak nem volt más lehetősége, mint a franciákhoz fordulni, akik 2013 januárjában beléptek a konfliktusba. A francia segítséggel a kormány képes volt több nagyvárosból is kiszorítani az iszlamistákat, egyes területek felett teljesen visszaszerezték az irányítást és sikerült tető alá hozni egy békemegállapodást is. A Tuareg lázadás alatt tapasztalható etnikai viszályok, belső konfliktusok és a közös cél hiánya tágabb értelemben is kivetíthető a Száhel-övezetre. 

A 2012-es puccs során Maliba hatalomra jutott Amadou Haya Sanogo vezetői karrierje nem tartott sokáig. Márciusban vette át az irányítást, de francia nyomásra már április 12-én kénytelen volt átadni a hatalmat Dioncounda Traoré-nak. A helyzet érdekessége, hogy Sanogo azért ragadta magához a hatalmat, mert elégedetlen volt a kormány válaszával a Tuareg lázadásra, és mégis éppen az ő puccsa miatt omlott össze teljesen a kormánypárti hadsereg védelme. A káosz lehetővé tette a tuaregek számára, hogy elfoglalják Timbuktut, Gaót és Kidalt.

A francia beavatkozást a regionális eseményekben azonban nem üdvözli mindenki. Nwankpa úgy gondolja, hogy a jelenleg hatalmon lévő autoriter kormányok egyes esetekben közvetlen, más esetekben közvetett módon, de a franciák által lettek pozícióba hozva. Kitért arra is, hogy ahelyett, hogy Franciaország a régió stabilitásán dolgozott volna, Párizs 2014-ben eszkalálta a helyzetet a Száhel-övezetben. A Barkhane hadművelet során újabb francia katonák léptek be a konfliktusba, összességében pedig a szakértő úgy látja, hogy a több mint egy évtizednyi francia beavatkozás csak rontott a helyzeten és nem adta meg az embereknek a hőn áhított biztonságot.

Auwal Habeeb Abdulqadeer nigériai költő így írt a francia jelenlétről egyik versében:

Afrika szívében,
ahol álmok és félelmek gyakran csapnak össze,
Franciaország sosem tudja megvilágítani az utat
egy fényesebb,
békésebb
és reménytelibb nap felé.

Az erőszakos konfliktusok mellett egy másik tényező is gyökeresen befolyásolja a régió lakosainak életét. A klímaváltozás miatt soha nem látott élelmezési válság alakult ki, amelynek következtében több százezer ember kényszerült elhagyni az élőhelyét. A World Food Programme adatai szerint a térségben 10 millió ember éhezik és 3,5 millióan laknak olyan övezetekben, ahová a folyamatos harcok miatt nem tudják eljuttatni a segélyszállítmányokat. Még ennél is szörnyűbb képet fest az Unicef jelentése, amely kitér arra, hogy egymillió 5 év alatti gyerek életét veszélyezteti a krónikus alultápláltság. 

A helyzet a jövőben még súlyosabbá válhat, hiszen a Száhel-övezet a világ egyik, a globális felmelegedésnek leginkább kitett régiója. A Sahel Alliance szerint 2021 és 2040 között legalább 2 Celsius fokkal növekszik majd az átlaghőmérséklet a térségben, ami a világátlag másfélszerese. Ennek következtében az extrém időjárási események, mint az aszály vagy éppen a heves esőzések, egyre gyakoribbak lesznek, ami tovább ronthatja az élelmezési válságot és milliók megélhetését sodorja veszélybe, mivel a Száhel-övezet lakosainak 60-80 százaléka közvetlen is függ a mezőgazdaságtól és a halászattól.

A gazdasági és oktatási kihívások is jelentősen hátráltatják a régiót. A Száhel-övezetben kiemelkedően magas a létminimum alatt élők száma (a Világbank azokat sorolja ebbe a kategóriába, akik napi 2,15 dollárnál kevesebből gazdálkodhatnak), Niger esetében például 50,6 százalék ez az arány, míg a másik véglet, Mauritánia esetében 6,5 százalék. Szintén magas azon fiatalok aránya, akik sem a munkaőrpiacon, sem pedig az oktatásban nem vesznek részt: Mauritánia esetében 44,1 százalék az arány, míg Burkina Fasónál 41 százalék és Nigéria tekintetében 36,7 százalék a UNDP jelentése szerint. Ha ezen problémák sorához még hozzáadjuk a mindent átszövő korrupciót is, könnyen látható, hogy miként ágyaz meg mindez a folyamatos katonai puccsoknak és az instabil, kevés legitimitással bíró kormányoknak.

Láthatjuk, hogy egymást váltják az elnökök olyan sebességgel, mint ahogyan mások a ruhájukat cserélik. A megoldás nem a hadseregben van, hanem az emberekben. Az afrikai emberek képesek egyedül változást hozni. Még mindig sokan reménykednek a demokráciában, de bizalmatlanok a nyugati stílusú demokráciával szemben, amely nem hozta el azt a mértékű fejlődést, amit vártak. A fiataloknak kell megvívniuk ezt a harcot a saját jövőjükért, a fejlődésért

– szögezte le Nwankpa. Afrika történelmének legsötétebb részeiben a nyugati világ kulcsszerepet vállalt. A gyarmatosító országok által okozott szenvedést, kizsákmányolást és megaláztatást az afrikai emberek jogosan róják fel és emlékeznek az elszenvedett sérelmekre. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy az afrikai elit szerepe a mostani helyzetben megkérdőjelezhetetlen. Az önös érdekek által vezérelt vezetők, a mérhetetlen korrupció, az egyes etnikai csoportok által más etnikai vagy vallási csoportokra irányuló erőszak szerves részei a Száhel bonyolult helyzetének. 

A terrorizmus Európában kevésbé ismert arca

A Száhel-övezetben öt olyan ország is található, amely világviszonylatban a tíz terrorizmus által legérintettebb ország közé sorolható. A Vision of Humanity gyűjtése szerint Burkina Fasóban tavaly 1532 ember életét követelték a terrorcselekmények, Maliban 604, Nigerben 930, Nigériában 565, Szomáliában pedig 359 terrorizmushoz köthető haláleset történt. Ezen támadásokat elkövető iszlamista szervezetek viszont nagyban különböznek az általunk ismert "klasszikus" terrorszervezetektől és a céljaik is mások. A többségüknek csak regionális elképzeléseik vannak, nem vesznek részt például más kontinensekre átívelő terrortámadásokban és globálisan sem hivatottak terjeszteni a dzsihádot. 

Nwankpa a térségben tevékenykedő szervezetek közül többet is kiemelt, köztük az AQUIM-ot (Al-Káida az Iszlám Maghreb-ben), a JNIM-ot (Jama’at Nasr al-Islam wal Muslimin), az ISGS-t (Iszlám Állam a Nagy-Szahara Térségében) és a MUJAO-t (Mozgalom az Egységért és a Dzsihádért Nyugat-Afrikában). Ezen csoportok egyes esetekben együttműködnek, de többségében egymással rivalizálnak a területekért, ásványi kincsekért és erőforrásokért. A nagyközönség számára azt a célkitűzést fogalmazzák meg, hogy elhozzák a sáría törvényeket az egyes országokba, ez viszont Nwankpa szerint csak egy álca. 

A terrorizmus elleni harc komoly kihívás elé állítja a térség országait
Fotó: picture alliance via Getty Images/Michael Kappeler

„A Boko Harammal kapcsolatos tág kutatásaim alapján a személyes véleményem az, hogy az iszlamista szervezetek cselekményeit a nyersanyagok megszerzése iránti vágy vezérli. Az iszlám vallást csak egyfajta álcaként használják, valójában a dominanciáért küzdenek” – magyarázta a szakértő, akinek nemsokára megjelenik új könyve a Boko Haram nevű terrorszervezetről. 

A terroristacsoportok szerteágazó tevékenységet folytatnak: részt vesznek a kereskedelemben, adót szednek be, de gyakran rabolnak el embereket, akikért váltságdíjat követelnek. Az olyan területeken, ahol az állam gyenge, a terrorcsoportok töltik be a keletkezett űrt, és államokat hoznak létre az államon belül. Nagy tehetségük van abban, hogy a különböző etnikai csoportokkal szemben történt sérelmeket a saját javukra fordítsák, ezáltal tömegeket manipuláljanak. Nwankpa megkérdőjelezi a terrorszervezetek által hangoztatott legfőbb célkitűzést is, a sáría törvények bevezetését, mert úgy látja, hogy a cselekedeteik az anyagi haszonszerzésre irányulnak. 

A terrorszervezetek a nemzetközi piacon is jelen vannak, egyes esetekben olajat, aranyat, gyémántot vagy éppen urániumot adnak el államoknak, máskor pedig a fekete piacon jelennek meg, ahol a drogkereskedelemben és emberkereskedelemben is részt vesznek. Hogy ez miként lehetséges? Itt jön újra a képbe a Száhel-övezet országait átszövő korrupció, amely lehetővé teszi nemcsak a határőrök és hivatalnokok, hanem politikusok és katonai vezetők lefizetését is. 

Egyes országokban a terrorizmus elleni harc ugyan fejlődésnek indult, de a terrorszervezetek is megtanultak alkalmazkodni az új helyzethez. A Boko Haram esetében a nigériai kormány a szervezet ellen aratott győzelemről beszélt, de ez a valóságban nem teljesen állja meg a helyét. Részleges győzelemről ugyan beszélhetünk, de ezt is inkább a Boko Haramon belüli viszályok és hatalmi harcok tették lehetővé, nem pedig a kormány erőteljes fellépése. 

A szervezet ugyanis 2016-ban kettészakadt, a belőle kiváló ISWAP (Iszlám Állam Nyugat-Afrikai Tartománya) pedig hamar domináns szereplővé vált Nigéria északkeleti részén és a Csád-tó mentén. Az ISWAP és a Boko Haram közötti egyik legfőbb különbség, hogy az előbbi elítéli a muszlim civilek elleni véres támadásokat, első sorban katonai célpontok ellen intéznek műveleteket. Teljesen a nigériai kormány érdemeit sem lehet elfirtatni, mert egyes intézkedéseik – például a harcosoknak létrehozott amnesztiaprogram – bizonyos fokig hatásosak voltak a terrorizmus visszaszorításában.

Nagyhatalmi játékok: az orosz alku a nyugati reformokkal szemben

Ahhoz, hogy az afrikai nagyhatalmi helyzetről tisztább képet mutathassunk, Dr. John Bruni, az ausztrál SAGE International alapítójának és vezérigazgatójának segítségét kértük. A líbiai eseményektől vesszük fel a fonalat, ahol ezúttal már nemcsak tuaregek szemszögéből vizsgáljuk meg a Khadafi rezsim 2011-es összeomlását és annak hatásait, hanem az orosz szereppel is részletesebben foglalkozunk. 

Bruni több vállalatnál is dolgozott, mint védelmi tanácsadó, széles körben publikál, szakértelme a védelmi beszerzések, az aszimmetrikus hadviselés és a nemzetközi kapcsolatok területére terjed ki. 2015 óta vezeti a SAGE International „STRATEGIKON” című podcastját, és 2020–2021 között a Radio Adelaide „The Focus” című közéleti műsorát is házigazdaként vezette – ez utóbbi mára szintén a SAGE International podcastjává vált. 

Khadafi bukása után az oroszok helyzete megingott Líbiában, és Moszkva egészen 2017-ig várt arra, hogy újra kiépítse a katonai jelenlétet. Ekkor érkezett meg az első tucat Wagner-zsoldos az országban, két év alatt pedig a számuk több százra duzzadt. A nyugati lapok 2019-ben arról írtak, hogy orosz mesterlövészek, repülőgépek és rakéták is fellelhetőek Líbiában. A zenészekként becézett zsoldosok a Líbiai Nemzeti Hadsereg (LNH) és annak vezetője, Khalifa Haftar parancsnok megsegítésére érkeztek, bár Vlagyimir Putyin orosz elnök tagadta, hogy Líbiában orosz állampolgárok vennének részt a harcokban. 

A líbiai helyzet nemcsak a tuaregek miatt kiemelten fontos, hanem a Száhel-övezetben tapasztalt orosz befolyásolási kísérletek okán is, ugyanis az ezen műveletek lefolytatásához szükséges katonai és logisztikai háttér Líbiából érkezik. 

„Ami meglepő lehet Líbia esetében, hogy Oroszország nem igazán vállalt szerepet az olajszektorban. Moszkva számára inkább az volt a fontos, hogy megnehezítse a nyugati országok hozzáférését a líbiai olajmezőkhöz” – magyarázta Bruni az Origónak, hozzátéve, hogy az oroszok a Wagner-csoport, az Africa Corps és a más hasonló szervezetek segítségével Afrikában egy olyan környezetet próbálnak teremteni, amely kihívások elé állítja a nyugati hatalmakat. Ebben a tekintetben Moszkva jelenléte a Száhel-övezetben egy opportunista jelenlét, amely arra a felismerésre épít, hogy Oroszország képes kihasználni a szovjet időkben kiépített antikolonialista hírnevét. 

Moszkva előszeretettel állítja be magát alternatívaként a kolonialista, diszkriminatív, kizsákmányoló nyugati országokkal szemben, azonban Dr. Michael Nwankpa szerint nem szabad túlértékelni az oroszok által folytatott dezinformációs kampányok hatását: „Azzal, hogy azt állítjuk, a nyugatellenes hangulat Afrikában csupán az orosz dezinformációs kampányok eredménye, figyelmen kívül hagyjuk az afrikai emberek jogos sérelmeit”.

Míg Oroszország gyakran morális fölényére hivatkozik a Nyugattal szemben, a magánkatonai vállalatok révén valójában gyarmatosító tevékenységet űznek Afrikában, így joggal merülhet fel az a kérdés, hogy miért hiszik el mégis az afrikaiak, hogy Moszkva alternatívát nyújt a nyugati hatalmakkal szemben.

„Amikor azt mondjuk, hogy afrikaiak, nagyon óvatosnak kell lenniük, nehogy általánosítsunk. Ez más esetekben is megfigyelhető, például előszeretettel hivatkozunk úgy minden oroszra, mint akik egyetértenek Vlagyimir Putyinnal. Persze nem beszélhetünk demokráciáról, az emberek nem tudnak igazán a kormánnyal szembe menni, de a véleményük ettől még különbözhet. Putyinnak megvannak az elképzelései arról, hogy mit szeretne Afrikában látni. Ezek gazdasági, politikai és stratégiai célok. De amikor helyi afrikai klánokról beszélünk, akkor nemcsak átlagos Afrikaiakról van szó, hanem olyan emberekről, akik egyfajta uralkodók, akik erőszakkal ragadták magukhoz a hatalmat, gyakran katonai puccsok során” – mondta Bruni. 

Vlagyimir Putyin ezekkel a vezetőkkel képes alkut kötni, amelynek lényege, hogy Moszkva gondoskodik a fegyverekről és a lokális ellenfelek legyőzéséről, cserébe pedig bizonyos fokú részesedést kapnak az adott ország természeti kincseiből. Azonban nagy különbség a nyugati alkukhoz képest, hogy Oroszország ezért nem vár el semmilyen politikai elköteleződést, például leszámolást a korrupcióval vagy demokratikus választásokat, esetleg egyes etnikai kisebbségek védelmét. A nyugati alkuk ezzel szemben már politikai kitételeket is tartalmaznak, mint például a reformok. 

Bruni szerint viszont az oroszok nem mérték fel pontosan, hogy mibe vágják a fejszéjüket, hiszen itt nemcsak arról van szó, hogy leszámolnak egy rivális klánnal vagy helyi erőemberrel, hanem ennél sokkal komplexebb problémákról, melyekről az oroszok nagyon keveset tudnak. Ezt tapasztalta meg az Egyesült Államok is Irakban és Afganisztánban, vagyis, hogy a klasszikus értelemben vett nyugati standardokat nem lehet egy az egyben átültetni ezekre az országokra. Az afrikai lakosság körében is egyre több kérdés merülhet fel az orosz jelenléttel kapcsolatban. Egyrészt a Moszkva által ígért biztonságos környezetet nem sikerült megteremteni, másrészt a lakosság számára semmilyen kedvező gazdasági eredményekkel nem járt az együttműködés.

A kínai megközelítés: fegyverek helyett beruházás

A nyugati szakértők egy jelentős része szerint az ukrán háború és a szankciók óta Oroszország és Kína kapcsolata szorossá vált, Bruni viszont úgy véli, hogy csak egy átmeneti partnerségről van szó, mivel történelmi távlatba nézve ez a két ország inkább ellenség mint barát.

Két autokráciáról van szó, akik pillanatnyilag sok hasznot látnak abban, ha szorosabbá fűzik a partnerségüket, de ez a partnerség Afrikára nem valószínű, hogy kiterjed, mivel a két ország megközelítése az Afrika-kérdéshez, a céljaik, illetve az általuk alkalmazott eszközök is másak

– fejtette ki a szakértő. Kína katonai jelenléte a kontinensen csekély, Dzsibutiban rendelkeznek egy katonai bázissal, amelyen hét másik országgal osztoznak, viszont komoly gazdasági erővel bírnak és egyre jelentősebb befektetéseket hajtanak végre Afrikában. Míg az oroszok a nyers erőt és az erőszakot alkalmazzák a befolyásszerzésre, addig Kína inkább gazdasági hatalmával ösztönzi a helyi vezetőket az együttműködésre. 

„Az etiópiai tapasztalataimból kiindulva ez a megoldás sem működőképes mindenhol. A helyi etiópiaiak nem rajonganak a kínai befolyás növekedéséért. Nem nézik jó szemmel azt a tényt, hogy tömegével érkeznek az országba a kínai mérnökök és ők szerzik meg a beruházások révén létrejött állásokat” – fejtette ki a SAGE International alapítója. A probléma gyökere tehát, hogy hiába hoznak a kínaiak beruházásokat az afrikai országokba, ezeken a projekteken túlnyomórészt kínaiak dolgoznak ahelyett, hogy a munkanélküli afrikaiaknak adnák a lehetőségeket. Ha pedig ennek oka az afrikai munkaerő képzettségének hiánya, akkor az ő betanításukra és képzésére kellene a kínaiaknak nagyobb hangsúlyt fektetniük. 

A szakértők szerint lehetőséget kell teremteni az afrikai embereknek a jobb életre
Fotó: Getty Images/Giles Clarke

Mivel a kínai beruházások nem teremtenek gazdasági lehetőségeket a helyi lakosság számára, a hangulat könnyen ellenségessé válhat. Megfigyelhető, hogy Kína is félig meddig gyarmatosító hatalomként lép fel Afrikában: uralják a helyi gazdaságot, a beruházásokért cserébe bizonyos dolgokat várnak el a kormányoktól, sok esetben olyan hiteleket kényszerítenek rájuk, amelyeket sosem fognak tudni visszafizetni, ekkor pedig már a szuverenitás is kérdésessé válik. 

Bruni úgy hiszi, Kína jelenleg nem képes arra, hogy átvegye a vezető afrikai nagyhatalom szerepét Oroszországtól és ebben a tekintetben a közeljövőben sem számít változásra. Ennek egyik legfőbb oka a kínai politikai vezetés szemléletében rejlik. Ők ugyanis, ellentétben az oroszokkal, sokkal óvatosabbak és nem mutatnak túlzott hajlandóságot arra, hogy általuk nem ismert és nem értett konfliktusokban vegyenek részt. Ezen elvet követve a katonai jelenléttel szemben a gazdasági ösztönzőkön keresztül törekednek befolyásszerzésre, ami sok esetben nem működőképes. Egy puccs révén hatalomra került, a felkelők és terrorszervezetek ellen harcot vívó junta számára természetesen nem az a fontos, hogy az embereknek új utakat és hidakat, elektromos hálózatot építsenek, hanem az, hogy hatalmon maradjanak a kívülről érkező katonai nyomás ellenére is. 

Elfeledni a múltat és a jövőbe tekinteni

Európának és Afrikának kéz a kézben kellene járnia, legalábbis ezt gondolja a kérdésről John Bruni, aki aláhúzza, hogy egyelőre nem hisz abban, hogy szoros kapcsolat alakulna ki a két kontinens között, amiért nagyrészt a gyarmatosítás okolható. 

Emlékszem, éppen egy rádióműsorban voltam vendég a 2015-ös migrációs krízis tetőfokán. Akkor arról beszéltem, hogy meglehetősen egyszerű megoldása van a helyzetnek, mégpedig élhető helyeket létrehozni többek között Afrikában. Ha az ország vezetése autokrata és nem hagy teret lélegezni, nincs semmilyen gazdasági lehetőségem és nem is vagyok biztonságban, akkor valószínűleg én is összecsomagolnék és mennék

– idézte fel az akkor elhangzottakat. Pontosan ezt tette több millió ember. A fejlett országok kormányai azt hangoztatják, hogy nem áll érdekükben és nincs is meg a gazdasági erejük ahhoz, hogy Afrikába invesztáljanak tömérdek mennyiségű pénzt, ha pedig mégis megtennék, akkor a helyiek azzal vádolnák őket, hogy ismét gyarmatosítani akarják a kontinenst. Vagyis sehogy sem jöhetnek ki jól a helyzetből, ezért nem is tesznek semmit. A kulcs abban rejlik, hogy túl kell lendülni a múlton, ezt viszont könnyebb mondani, mint megtenni. Európában a múlton való túllépést Németország helyzete jellemzi a leginkább, de nehéz megítélni azt, hogy mikor tett eleget egy ország a korábbi cselekedetei kijavítására és mikor jön el az a pont, amikor le lehet zárni a múltat, ha eljön egyáltalán. 

Afrikában ez a helyzet a gyarmatosítással és ebben az ügyben is hasonló kérdések fogannak meg, mint Németország esetében, azzal a különbséggel, hogy az afrikai emberek elszenvedői voltak a „nyugati” kizsákmányolásnak. Mint a korábban is megvitatott helyzetekben, úgy az afrikai lakosok nagy része is hajlamos az általánosításra, ahogyan az emberek többsége. Emiatt teljesen mindegy, hogy éppen Franciaországról – egy volt gyarmatosító hatalomról – vagy Magyarországról beszélünk, mindkét európai országot egy kalap alá veszik, mint a nyugati világ tagjait.

„A múltatnak kellene megmutatnia, hogy mit ne tegyünk a jövőben. De a tény az, hogy ha Afrika és Európa nem rendezi a viszonyát, akkor a migrációs krízis folytatódni fog. Folytatódnak majd azok a dolgok is, amelyekről Európában nem beszélnek szívesen: az etnikai megkülönböztetés, a gettók, az erőszak, a szélsőjobboldal megerősödése. Bárhol is helyezkedik el valaki a politikai spektrumon, ezek a dolgok nem ünnepelendőek senki számára” – szögezte le Bruni.

Dr. Michael Nwankpa máshogy látja a helyzetet, szerinte a migráció egy végtelenül átpolitizált jelenséggé vált Európában és kiemeli, hogy Afrikában a migráció legnagyobb hányadát továbbra is a belső migráció adja. Szerinte fontos azt is megérteni, hogy a tömeges migráció okkal történik és sokszor éppen azok a milíciák okozzák az emberek elvándorlását, akiket nagyhatalmak fegyvereznek fel és támogatnak. Azokra az esetekre is kitér, amikor éppen kínai beruházások miatt veszítik el emberek a földjeiket és megélhetésüket, mert pont azon a területen kell történnie egy beruházásnak, ahol élnek. 

Abban viszont összhang van a két szakértő között, hogy Európának sokkal többet kellene tennie Afrikában ahhoz, hogy egy élhető környezetet lehessen teremteni az ott élők számára. Az pedig hiba, hogy Oroszországra és Kínára bízzák a kontinenst, mert a probléma csak nemzetközi összefogással oldható meg véglegesen. Kiemeli, hogy az afrikai vezetőket is felelősségre kell vonni tetteikért és teret adni az afrikai országoknak a nemzetközi porondon. Végezetül Nwankpa szerint a megoldás az afrikai fiatalokban van, nekik kell tenniük a kontinens jövőjéért.