Az ukránok még egyszer, talán utoljára meg akarják szégyeníteni az oroszokat

Az orosz légierő legfontosabb és legdrágább, atomfegyverek hordozására is alkalmas gépeinek megsemmisítése és a Kercsi híd elleni sikeres ukrán támadás semmiféle hatással nem lesz az ukrán hadsereg helyzetére a fronton.

Sőt talán az oroszok még nevesítve bosszút sem állnak ezekért a veszteségekért, csak a dühüket hozzáadják a jelenlegi ukrán elit iránt érzett eddigi gyűlöletükhöz. Oroszország ugyanis most annyival erősebb a földön az ukránoknál, hogy megengedheti magának még a “bosszú hidegen jó” érzést is. 

Fotó: Vera Katkova/Anadolu Agency via Getty Images

Mi motiválta az ukrán vezetést arra, hogy megalázó következményekre vezető támadásokkal provokálja Putyint? Nem racionális katonai indokok ezek, hanem talán a vereség közelségéből következő olyan érzések, hogy ilyen remek és már jól előkészített támadásokat csak nem hagyunk veszni, hanem megcsináljuk őket még azelőtt, mielőtt beüt a béke. 

Ez a két akció biztos örömmel töltötte el nemcsak az ukrán nácikat és szélsőjobbosokat, hanem azokat az ukránokat is, akik három éve szenvednek a háború miatt. Nem minden ok nélkül gondolják azt, hogy az oroszok sokkal többet már nem árthatnak nekik. Most még nem tudjuk, hogy ez a támadássorozat folytatódik-e, de ha igen, a jelenlegi ukrán vezetés nem igazán a fegyverszünet és a konfliktus befagyasztása irányába mozog. 

De az is egy lehetséges értelmezés, hogy a vereség beismerése utánra készítik elő a saját reménybeli túlélésüket, hiszen e két akció után elmondhatják a saját népüknek és a saját szélsőségeseiknek, hogy ők tényleg mindent megtettek. Zelenszkijéknek talán van olyan ígéretük az amerikaiaktól, hogy azok támogatják majd őket az elkerülhetetlenül közelgő választásokon, amelyet már majd egy csonka Ukrajnában tartanak meg, mert a nyilvánosságra került orosz “békefeltételek” egy jottányi kompromisszumot sem tartalmaznak. 

Ebben a kérlelhetetlenségben az tükröződik, hogy az oroszok úgy érzik, hamarosan mélységben át tudják törni a frontot, és az ukrán hadsereg általában összeomlik a rezsimmel együtt, vagy legalábbis sok ezer négyzetkilométert tudnak a Dnyeperig elfoglalni. Az ukrán összeomlásnak vannak jelei, ez a hivatkozott két támadás is lehet a kétségbeesés következménye, valamiféle figyelemfelhívás, erőmutatás, még több támogatást kicsikarni az EU-tól, de főleg az amerikaiakból. 

Ez a két támadás gyengébbnek mutatja az oroszokat, mint amilyenek, és a valóságosnál sokkal erősebbnek az ukránokat. De a bizonytalan és kiszámíthatatlan diplomáciai következményekkel szemben az a bizonyosság áll szemben, hogy ezek után az oroszok még határozottabban akarják a jelenlegi ukrán vezetést eltüntetni. Józan értelemmel senki sem akarhat olyan választ kiprovokálni az oroszokból, amely erre a két támadásra dukálna. 

Úgy tűnik, hogy miközben az ukrán vezetés hazardírozik a számára kivétel nélkül katasztrofális válaszok útvesztőjében, valahol mégis arra számít, hogy az oroszok benyelik ezt a békát és nem állnak bosszút. Vajon mennyi józan észt feltételezhetünk azonban egy olyan vezetés esetében, amely a feldühített oroszok mértéktartására számít? Szerintem az ukránok csak annyit értek el most, hogy az oroszok és az amerikaiak könnyebben megegyeznek az eszkalációt tovább kockáztató jelenlegi ukrán vezetés eltüntetésében.