Ekkorát még nem zakóztunk szamárhátról, de csak ezután jött a java

Egy kicsit tétova az ember Ammánban. A reptérről Jordánia fővárosának a szívébe haladva hirtelenjében nem tudja eldönteni, hogy keleties Nyugaton vagy nyugatias Keleten jár. A modern épületek, a kétszer négysávos, tiszta sugárutak az előbbire, a kaotikus közlekedés, a csadoros nők az utóbbira engednek következtetni. Aztán az óváros fűszeres illata, a férfiak hagyományos piros, fehér fejkendője, „shemagh-ja”, a müezzin Alláhu akbárja egyértelműsíti, hogy ez bizony a hamisítatlan Közel-Kelet.

Egy jól időzített szálem alejkummal leveszem a lábáról a szálloda recepciósát, ám mielőtt elájulna nyelvtudásomtól, kiábrándítom, hogy ezzel ki is merült arab szókincsem. S ha már így szárba szökkent a barátságunk, rögvest fel is ajánl egy „szakember” által vezetett túrát a sivatagi romvárosba, Petrába, a Holt-tengerhez, valamint az ammáni látványosságokhoz. Újfent csalódást okozok, mert már mindent levajaztam otthonról, így őszinte bánatára, csak egy hajnali ébresztőt kérek.

Petra, szamarak és kulturális pofonok – ilyen Jordánia egy európai szemével.
Fotó: Jánosy Károly

A „pilótám”, Queis egy zaccos helyi kávéval indítja magát, és hibrid kínai autóját, majd előadást tart a kínai autómárkák gyors jordániai térnyeréséről, és arról, hogy a helyiek mennyire tisztelik a néhai Husszein királyt, és utódja, II. Abdullah sem marad el tőle ebben a tekintetben. Erre csak bólogatni lehet, ám az első száz kilométer után sokkal izgalmasabb témáról, a többnejűségről beszél.

– Néha úgy érzem, egy is sok, hát még az engedélyezett négy – árulta el nevetve, és ezzel lehet érteni. Persze, négy feleséget csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak, mert bizonyítani kell, hogy el is tudod tartani őket, ráadásul, a jordániai nők többsége nem dolgozik.

Petra sziklavárosa számárhátról is lenyűgöző

Petra lenyűgöző, ezt látni kell. Mint Rómát, Athént, a piramisokat vagy Párizst. Már a sivatagban elénk bukkanó, szurdokkal szabdalt vöröses sziklarengeteg is csodás, hát még a kőbe vájt város. Amelynek a Gellért-hegy magasságban lévő „csúcspontjához”, a Kolostorhoz, kb. 800-850 lépcsőfok vezet.

Nem tudok ellenállni a mellém szegődő Abed és a két szamara jelentette kísértésnek. Némi alkudozás után büszkén kaptatok felfelé a csacsi hátán. Aztán a turisták miatt a lépcsősor szélére húzódik a meg-megugró füles, és nagyokat zökkenek az egyre meredekebbé váló úton. Mellettem emeletnyi mélység, a csacsi kitartóan baktat, a pulzusom, a vérnyomásom az egekben. Na, én leszállok. Persze, beakad a lábam a kengyelbe, és ha nem siet a segítségemre Abed, bizony a földön landolok.

Fotó: Jánosy Károly

Rémületem ellenére és kísérőm biztatására – meg tudod csinálni, ismételgeti – mégis visszaülök a nyeregbe. És tényleg megcsinálom, bár fent, a végállomásnál, a Kolostornál leszögezem, nincs az az isten, hogy a szamáron tegyem meg a visszautat. Így legalább Abed elmesélheti, hogy hétéves kora óta dolgozik, és arról álmodozik, hogy majd Európában vagy az egyik gazdag arab államban lovakkal foglalkozhat.

– Tudok, írni és olvasni, a turistáktól pedig megtanultam angolul – büszkélkedik, és várja a következő kuncsaftot, aki vélhetőleg ügyesebb lesz nálam. Petra szamárhátról is gyönyörű.

Egy nappal biztosan fiatalabb leszel a holt-tengeri iszaptól

Egy kis csalódást okozott a Holt-tenger. Pedig tényleg képtelenség benne elmerülni, úszni csak háton lehet, mert szinte kimarja a szemed a sós víz. Azonban az éjszakai vihar sok fatörmeléket sodort a partra, és ez levont a „tenger” élvezeti értékéből. De elkészültek a parton sürgölődő szállodai dolgozók segítségével az obligát fotók a vízen lebegésről, és az iszap jótékony, fiatalító hatásáról is meggyőződhettem. Legalább egy napot letagadhattam. Holt-tenger, pipa.

Fotó: Jánosy Károly

Még jó, hogy előtte felkerestem a jordániai Pompejit, a viszonylagos épségben maradt római kori romjairól ismert Dzseraszt. Esett, így magányosan vehettem szemügyre. Az eső elől a Déli színházban menedéket kereső emléktárgyárus unszolására átadtam a telefonomat. Hiba volt. „Művészi” felvételeket készített – vagy negyvenet. Panorámát a nézőtérről, álljak ide, oda, belevesszük a kóbor macskát, és a nagy durranás, Palesztina „térképe”. Addig forgatta a telefont, hogy az elkészült fotó végül Izrael – neki Palesztina – határkontúrjaira emlékeztetett. Nálam jobban értett a telefonhoz.
Ammántól – elvileg – csak egy ugrásnyira van Jeruzsálem. A 120 kilométeres távolság azonban nehezen áthidalható. Hiába ível át a Jordán folyón a Husszein király híd. A jordániaiak itt nem léphetnek át, a határátkelő pedig délután ötkor bezár. Nem beszélve arról, hogy átjuthatsz 20 perc, de többórás sorban állás után is.

Így inkább a széles patak benyomását keltő Jordán folyón néztem át Izraelbe. A túlparton vagy tucatnyian fehér lepelben mártóztak, keresztelkedtek meg a vízben. Nekem be kellett érnem azzal, hogy megnéztem Jézus Krisztus megkeresztelésének alig kőhajításnyira lévő szent helyszínét.

Rágós kérdés: enni vagy vinni?

Jordánia muszlim ország, ahol érhetik meglepetések az európait. Az ammáni római színháznál kissé szégyenkeztem, mert egy fotó elkészítésére „leszólított” fejkendős, fiatal hölgynek néhány perces beszélgetés után kézfogással akartam bemutatkozni. Mosolyogva elutasított és felvilágosított, hogy hite miatt nem foghatja meg a kezét egy ismeretlen férfi. Mindig tanul az ember.

Akárcsak másutt a térségen errefelé is jókat lehet enni. Viszonylag olcsón, és itt nem ismerik a kisebb adagokat. Az ammáni óvárosi piac, a souq környékén hiába kértem a faszénen frissen sült csirkealkatrészekből csak egyetlen nyársnyi adagot, kettőt kaptam. Mellé savanyúság, friss lepény, szószok és sült krumpli. 1800 forintért.

– Vidd el, ha nem tudod megenni – mondta vagy inkább mutogatta ellentmondást nem tűrően a civil ruhás felszolgáló a vendégek helyeslő bólogatása mellett.

Éppen, hogy be nem szóltak, egyél sokat, attól nősz nagyra.