Egyedül nem megy

Hányszor hallottuk már ezt a kijelentést magunktól, vagy másoktól: "akármilyen rossz, inkább vele maradok, és nem szakítok, mert képtelen lennék egyedül élni." De vajon ha úgy alakulna, tényleg képtelenek lennénk társ nélkül lenni? Mi lehet az oka az egyedülléttől való erős félelmünknek? Hogyan tudunk úrrá lenni ezen?

A bizonytalantól, ismeretlentől való félelem régtől fogva belénk van kódolva. Természetes érzés. Ez az egészséges mértékű izgalom, félelem éppúgy jelen van egy szerelmi kapcsolat legelején, mint a legvégén. Nem látjuk még, miben fog megváltozni az életünk a korábbiakhoz képest, de a kapcsolat elején és végén is érezzük, hogy valami teljesen más lesz az életünkben, valami új helyzet vár ránk. Mindkét helyzetre igaz, hogy benne jelen van egyfajta félelem, de normál esetben az mégsem olyan erős, hogy előrelépés helyett visszalépésre késztessen minket, hogy az előrevivő választások és döntések meghozatala helyett megtorpanjunk, és csak egyhelyben járjunk.

A baj ott kezdődik, amikor nem tudunk úrrá lenni félelmeinken, azok erősebbnek bizonyulnak a változtatás iránti igényünknél, és mi hajlamosakká válunk inkább a félelmeinkre hallgatni, nem pedig a "boldogulás"-unkat célzó vágyainkra. De mivel félni senki sem szeret tartósan, ezért igyekszünk elcsitítani magunkban a rettegést kiváltó vágyaink hangját. A bizonytalan jövő helyett a biztos jelent (vagy netán már múltat), az új kipróbálása helyett a régi helyzetben maradást, az újdonság helyett a megszokást választjuk.

Még akkor is képesek vagyunk így dönteni, ha meglévő kapcsolatunkban már több a boldogtalanság, mint a boldogság. Ha párunk mellett több a keserűség, mint az öröm, több az energiaveszteség, mint a feltöltődés. Az sem lehet akadály, ha köztünk már jóformán nincs semmiféle fizikai, szellemi, lelki kapcsolat, ha kapcsolatunk már csak formális. Sőt, olyan is előfordul, hogy valamelyik fél folyamatos szóbeli agressziónak, vagy tettleges bántalmazásnak van kitéve, mégsem meri otthagyni ezt az áldatlan állapotot. Akadnak nők, akik az orvosi ügyeleten, ütésfoltos arccal is képesek kiállni a férjük mellett.

Vannak helyzetek, amikor a józan ész semmi mást nem diktálhat, mint a szakítást, a szív (vagy a félelem) mégis maradásra késztet minket. De miért van ez így? Miért válaszoljuk gyakran a "ha rossz a kapcsolat, miért nem lépsz ki belőle?" kérdésre azt, hogy "Mert képtelen lennék egyedül élni. Mi lenne velem nélküle?" Mitől félünk valójában?

Gyakran önbizalomhiány húzódik meg az efféle gondolatok háttérében. Leginkább attól félünk, ha kilépünk a kapcsolatból, nem fogjuk tudni egyedül megállni a helyünket a világban. Attól tartunk, nem fog minket megvédeni senki. Még akkor is így érzünk, ha párunk már régóta nem véd meg minket semmitől. Az önbizalom megcsonkításáért sokszor társunk is nagyban felelős. Vannak zsarnok lelkületű férfiak és nők, akik képesek elhitetni velünk, hogy értéktelenek vagyunk, semmirekellők, se nem szépek, se nem vonzók, se nem okosak, vagy sikeresek, csakis az ő segítségükkel, a velük való kapcsolatban érhetünk valamit. Nehéz ezt elviselni, viszont igen könnyű belekerülnünk a zsarnok párunk által kialakított függőségbe. És ha már észrevétlenül belecsúsztunk a csapdába, nagyon nehéz visszaállítani egészséges önértékelésünket, nehéz elhinnünk magunkról, hogy nélküle is értékesek és szerethetőek vagyunk. Ezért olyan nehéz sokunknak szabadulni egy destruktív kapcsolatból.