Jön a Gólem

Vajon mire számíthat, aki veszi a bátorságot és megismerkedik a Bëlga idei, második albumával, mely a magyar hiphop sivár egének üde színfoltja?

Kezdetben, ugye volt a mára viszonyítási ponttá érett Mér' nem haverom a kalauz?. Szerző ezt először egy nosztalgiaest végén, mintegy kegyelemdöfésként hallgathatta végig, a pécsi Mega S.S. klasszikus Új sportok kazijának végére másolva, Soi, Pirate Radio és egyebek társaságában. Magvas tartalom, brutális képek, frappírozott szöveg.

Került demo is, majd az Est Fm játszani kezdte először az Ovi rapet, aztán a többi, viszonylag rádióbarát számot. Később pedig összeállt az első lemez, rajta az úgy a Pannonnal, mint a Tilossal kompatíbilis Trianon Tagadó Tibivel és az egész mekiből szalajtott, Tisza-sportcipős gyülekezettel.

Mindennek volt tehát egy egészséges autonóm-megmondós hangulata. A szerzőkről csak annyi volt tudható, hogy Titusz csinálja a zenét, másik három hasonszőrű kolléga pedig ráhinti a maga gonosz szentenciáit. Tavaly nyár végén, talán pont gusztus huszadikán felléptek a West-Balkánban. A koncert végén kis lökdösődés-dulakodás a stage körül, előtántorgott az új lemez borítóján is látható férfiú, és botorkálva az előle röhögve menekülő zenészkollektíva nyomába eredt.

Ez akkor spontán gesztusnak tűnt, mintegy a buli hangulatát emelendő. Azt gondoltuk, üzenet a koncertjeikre egyre inkább nyomuló grizzliknek, ugyan, koccoljanak már végre le. Aztán most kiderült, valójában ravaszdi mörcsendájzing-fogásról volt szó, annál is inkább, mert az új lemez, a Jön a Gólem intróján pontosan ugyanúgy sopánkodnak Bëlgáék, mint akkor nyár este a Kopaszi-gáton.

Az új album egymás után sorjázó tételei szépen komponált látleletek a hazai rögvalóról. Míg az első lemez érzésünk szerint inkább a Bëlga-zenészek mindennapjait fűszerező anomáliákat, és egyes zacskószerű embertársainkat kottázza, addig az új tágabb horizontot fog be. Itt már az egész világ lett célba véve, "elemző szigorúsággal" (Cs.T.).

"Mi van Buffon, kell egy pofon?!"

Ezen a kolorlokál soundtracken nincs egy normális arc, semmi, amit úgy-ahogy érdemes lenne komolyan venni. A spanglilejmoló lúzertől a fogyatékos magyarfutballistán (copyright Hegyi I.) és a bulikirály hülyegyerekeken át egészen idióta politikusainkig. Ez utóbbi talán a "legbëlgásabb" módon megoldott feladat. Ugye, átlag politikust képtelenség bármi miatt is felelősségre vonni, mivel rögvest gyilkost kiált, koncepciós eljárásról értekezik etc. Amiatt azonban csak nem indít sajtópert a jámbor, hogy b. nevét több komája egyenként is szuicid hangulatba ringató nevével együtt elmantrázgatják.

A Hazakísérlek blazírt, unott énekhangja, és a hang által feltett, valódi érdeklődésről még csak nyomokban sem árulkodó kérdésfüzér szép leírás egy (őszinte) érzelmektől mentes kapcsolat kezdetéről. A "100" pedig úgy jár körül ától cettig egy minden közlekedőt dühítő kérdést, hogy rasszizmussal még viccből sem érdemes megkóstolni miatta Bëlgáékat.

Az Új világ hol komolyabb Kispál-, hol még komolyabb URH-hatásokat mutat, Lovasi vagy akár őszentsége Müller is kántálhatná a szöveget. Ha ez az írás szakdolgozat lenne, úgy fogalmazhatnók, íme a lemez kulcsdala.

"Mi van Zidane, nem vagy vidám?!"

Posztmodern ez a javából. Profi zene, olyan szöveggel körítve, ami szinte egy költő érzékenységével helyez bennünket élethelyzetek kellős közepébe. Tárgyától távolságot tart mégis. Leír, de nem ítélkezik. Miért is tenné, hiszen nincsenek már egyértelmű viszonyok sehol, semmiben. És ebbe a világba legfeljebb az hozhat némi vigaszt, ha zuhanyozás közben szépen végigvesszük azt, kinek, hogy nem adunk majd semmit, ha beüt a főnyeremény.

1g Records, 2004

Olasz