Vágólapra másolva!
Vannak interjúk, melyek elé teljesen szükségtelen bevezető szöveget írni. Jean F. Cochois vagy The Timewriter, ha úgy jobban tetszik, válaszaival feleslegessé tett minden körítést, saját kezével képernyőre vetett gondolatainál biztosan nem tudom jobban bemutatni őt. Amire még érdemes felhívni a figyelmet: a német deephouse-guru szombattól visszatérő vendége lesz az I Love Deep esteknek, a Citadella-gardenben.
Vágólapra másolva!

Mikor kezdtél el zenével foglalkozni?
A zene mindig is nagy szerepet játszott az életemben. A szüleimnek köszönhetően gyerekkorom óta hallgatom a legkülönfélébb muzsikákat. Amikor tizenhárom évesen zenei internátusba mentem, megadatott a lehetőség, hogy a hangszerekkel kapcsolatos első élményeket is begyűjtsem. Kis csoportokat alkottunk, és csak úgy kísérletezni kezdtünk. Attól fogva világos volt számomra, hogy ez adja az életem tartalmát.

Voltak példaképeid?
Abban az időben a Kraftwerk, Gary Numan, a Depeche Mode és Allan Wilder hangzása állt hozzám közel, később a Klinik, Nitzer Ebb, de olyanok is, mint Marvin Gaye, akinek a zenéjét szenvedélyesen gyűjtöm. A breakdance kora is befolyásolt, Grandmaster Flash és Whodini, akit akkor láttam élőben Frankfurtban. Az olyan csapatokat, mint a Marillion vagy a Pink Floyd, is nagy hatásúnak találtam, az a mód, ahogy érzelmeket keltettek, hihetetlen volt. Már abban az időben is volt bennem egy vonzódás a melankólia és az egészséges nehézségek vagy mélypontok felé. Az internátus klasszikus zenére fókuszáló képzése lehetővé tette, hogy számtalan komponista műveit megismerjem, benyomásokat szerezzek róluk. Mélyen felkavart például Mozart, Csajkovszkij, Smetana vagy Dvorak.

Mi vezetett a jelenlegi stílusodhoz? Egyáltalán, hogy írnád le a saját stílusod?
A jelenlegihez az előbb említett különböző stílusok és művészek vezettek, de mindenekelőtt az életem hozott olyan pillanatokat, amelyek meghatározóak voltak. Mind a jók, mind a rosszak. A rengeteg életkép, a sok ember, akivel találkozol, a rengeteg hely, ahol jársz. Ízek, illatok és azok hatása egymásra. Röviden szólva: az én saját életfelfogásom annak minden tartalmával és a zenéhez való affinitásom. Ezért szeretnék megfelelni egyrészt annak az elvárásnak is, hogy a house táncolható és gondtalan legyen, másrészt annak a belső késztetésnek, hogy a muzikalitásnak legyen tudatos mélysége és mondanivalója. Azt hiszem, így a legkönnyebb zenét írni. Olyan albumokat szeretnék írni, amelyek a huszadik hallgatás után sem vesztenek a varázsukból és kisugárzásukból, hanem a cédépolc állandó darabjai maradnak, amelyeket az ember újra és újra kivesz és végighallgat, ahogy azt egy Bobby Wommack-, Marrillion- vagy Peter Gabriel-lemezzel is teszi. Úgy gondolom, hogy ez csak akkor történhet meg, ha az ember nem tizennégy-tizenöt housetracket tesz egymás után, melyek funkcionalitása a klubra korlátozódik. Meghatározóak az intrók, a közjátékok, a szövegek, a borító, a magasságok és mélységek, az érzelmek átadása, a klisék kerülése vagy célzott használata, az egészen intim pillanatok átélése abban a reményben, hogy a hallgató valamilyen módon újra megtalálja magát.