Diminuendo, avagy sorspánik

A delejesség - e lemez elkövetői szerint - az ismeretlen és-vagy a kiismerhetetlen metaforája, s tán az ettől való félelem is oka, hogy - az értékes és érdekes megoldások dacára - nem az experimentális stílus ifjú titánjairól szólunk. Mat Anthony és Martin Jenkins duója a harmadik évezred első pillanataitól hallat magáról, különféle irányzatokban munkálkodó művészek - Serge Gainsbourg, Calexico, Lambchop - alkotásainak újragondolt változatával, s ím, a hangszerektől sem visszariadó mixerfiúk idén látták elérkezettnek az időt önálló megnyilatkozásra. Tették ezt Stratus néven, az anyag címe pedig Fear of Magnetism lett.

Már a felúszásnál kiderül: e döntés semmiképp nem volt elhamarkodott, s a kezdő Baroccó-val Lord Sinclair világába érkezünk nyúlós loopokon hintázó psy-electrock-uszályon. Mintha a Clouds-, Meddle-korabeli Pink Floyd és egy modern down-formáció házasságát látnánk. A Howie Beck közreműködésével fémjelzett, tempós(abb) Uplink-re akármelyik lemonfan fiúcsapat bízvást jogot formálna, s ez a lendületesre és lüktetőre sikeredett végkifejlet ellenére hangyányi kesernyés szájízt csal elő - már a vendégművész produkciója miatt is -, ám valamiből klipet is kell készíteni.

Balsejtelemmel terhesen, precízen fektetett taposóaknákkal indít a Vapour (a lemez egyik csúcspontja), e lankás vidéken kissé szokatlan, torzított gitárriffel és igazi dobbal (na meg csepp Pink Floyd-utánérzéssel), de innentől kellemesen csordogál az album. Az ide-oda szállongó pitypangernyőből szövetté erősödő hangszeres aláfestések néha üdítően emelintenek az unalomba tartó gépi, tripes ritmusszekciókon.

Belesüppedhetünk, széttekinthetünk a hullámok verte horizonton - ahogy ez egy korrekt chill-lemeznél elvárható. Mindazonáltal fotelpozitúrát keresgélő mosolyunknak szerencsére megálljt parancsolnak az elő-előtüremkedő skizó dallamfoszlányok, kerekdeddé ritkán kiegészülve, akárha Jose Padilla kényszerből bevállalt grönlandi túráján vennénk részt, ahol a korai King Crimsonnal jammel.

Stratus a kerítésen

Ám félelemre semmi ok; koncerten nem fog leesni a hátizsák. Sajnálatos tény azonban, hogy a lemez második felé bántó divathangulatok lepik el (Theme, Downstream). Mintha lankadt volna a teremtő erő, de amikor már a stopgombot keresgélnénk "ilyet már hallottunk korai Café del Marokon és Dzihan&Kamieneken" mormogás kíséretében, egy-egy kimagasló momentummal - például Asha Puthli vokálja a Looking Glass-ban - képes visszaédesgetni a türelmét vesztett műélvezőt a maradék fertályórára.

Itt pedig azt kapjuk, amire befizettünk: disszonanciába hajló, a hetvenes évek posztvirág-forradalmát idéző hangközöket. Slide-gitárral és komputerrel, a késő beatkorszak sika-akkordjaira felfekvő, jótékony furulyamasszázst, beoltva némi kevéssé hiányolt brit tónusú énekhanggal. Ez utóbbi azonban nem tud számottevően rontani az összképen, s mielőtt utolsót számolna lejátszónk, megnyomjuk a repeat-billentyűt, hiszen angoljaink szokatlanul megkapó debüttel indultak útra.

Ellentétben a hasonszőrű lemezek kilencvenkilnec százalékával, vezetéshez Budapesten nem kifejezetten ajánlott a turbulensebb vérmérsékletű vagy pszichedeliát nehezen viselő sofőrök számára, viszont szobabiciklizés után, korsó Gatorade-del...

L.G.

Klein Records / Deep Music Depo, 2005