Az ötödik napfelkelte - megvan a Tiësto-nyertes!

A holland trance-kedvenc elkészítette sikersorozatának legújabb részét - a helyszín, amely az albumot ihlette, ezúttal Los Angeles, Tiësto második otthona lett. Az In Search of Sunrise ötödik része - amely az előzőhöz hasonlóan dupla mixalbum formájában jelent meg - okozott néhány meglepetést, de sajnos nem csak jó értelemben.

A Sunrise sorozat első darabjai és a hasonló szellemben készített Nyana korszakalkotóak voltak, egyedi hangzások, előremutató zenék jellemezték, melyeken a következő egy-két év slágerei is helyet kaptak, így eleve magas követelményeknek kellett megfelelnie a folytatásoknak. A harmadik kiadványig ez meg is volt, a negyedikbe is inkább csak belekötni lehetett egy-egy ponton, de alapvetően igényes, továbbra is a jövőt idéző albummal állt elő a trance varázslója.

Ezek után természetesen kíváncsian vártuk a folytatást. Intő jel volt, hogy míg az előző darabok között általában több év telt el, a tavalyi dupla után egy év elteltével ismét két koronggal jelentkezett Tiësto. Persze jó zenék mindig vannak, csak fel kell őket fedezni, így minden esély megvolt arra, hogy egy tökéletes lemezt hallgathassunk ezen a nyáron is.

Sajnos azonban csak volt, az első album lejárta után ugyanis hiányérzetünk támadhat: eltelt közel nyolcvan perc, mégsem hallottunk egyetlen átütő vokális tracket sem. De nézzük sorban.

Az intró még rendben van, ezt ugye nem nagyon lehet elrontani: némi tengerzúgás, madárcsicsergés, és már meg is van a hangulat. Aztán a jól bevált sablon szerint következik egy vokális, dallamos track Mark Normantől, ami nem is rossz, főleg, hogy a producer eddig csak zúzós, pattogós zenéket készített.

A harmadik szám már egy "sajnos-meglepetés": a Late Night Alumni az Empty Streetstől kétségtelenül szinte tökéletes zene, de 2003-ban készült. Hol marad a korábbi tiëstós az előremutatás?... Már a magyar rádiók is unásig játszották, legalább egy kevésbé ismert remix került volna fel az albumra (az Aurora például kihozott egy nagyon jó változatot). Ráadásul az átkeverés is kissé furcsa - persze nem csúszik, nem kattog, hiszen van pár év gyakorlat a holland mögött, de valahogy mégsem csúszik egymásba a két zene. Szerencsére ez az album további részén már nem fordul elő, de így az elején mégis feltűnő, sőt, ha kötözködni akarunk, még zavaró is.

A negyedik trackkel felpörög a tempó (Electro-Prompt: Beside Me), jó alapot kapott a szám, de azért van benne vokál is, az eddigiek közül a legjobb darab, és a következő keverés is rendben van. Az ötödik, Fonzerelli által készített Moonlight Party igen érdekes darab, jó kiállásokkal. A hatodik szám sem okoz csalódást, bár az Everything Matters dallamosnak egyáltalán nem nevezhető, de a Leama&Moor formáció eleve ért a zenekészítéshez, ha pedig Matthew Dekay remixel, az a legtöbb esetben csak javítani tud a helyzeten.

A hetedik számban ismét feltűnik Dekay neve, ezúttal a Proluctorsszal készített egy számot, a Let the Game Begin. Tiësto honlapja szerint a szám új és exkluzív, külön erre a lemezre készítették, de a vájtfülűeknek mégis ismerős lehet: például Matthew Dekay úgy fél éve megjelent Trousy mixén is szerepel.

A nyolcas számmal a dj visszatér a dallamosabb világba, Karen Overton vokális trackje kellemes, azonban nem veszi fel a versenyt a korábbi mixeken szereplő átütő zenékkel, mint például a Like a Waterfall a Sunrise 4-ről. A következő Parker&Hanson-track jó dallammal indul, aztán megérkezik az elmaradhatatlan női vokál és végre összeáll egy nagyon jó keverés is a tízes trackkel, melyet a furcsa nevű Kalafut&Fygle párosnak köszönhetünk - egyértelműen ez az album legjobb nyolc perce.