Ozora: ugyanúgy, másképpen

Az idei Ozora nem sokban különbözött a tavalyitól, de ha valami jól ki van találva, nem is kell állandóan változtatni. Az egyéb más, jól bevált, már évek óta működő fesztiválokat sem azért szeretjük, mert évről-évre más helyen van a nagyszínpad, hanem pont azért, mert mindig egy ismerős, ám részleteiben más és más rezervátumba vágyunk.

Idén nagy bánatunkra csak hallomásból értesültünk róla, hogy mennyire jó is volt az első éjszaka meghatározó forest sztárja, a Kindzadza, és azt is csak elbeszélésekből tudjuk, hogy a Phony Orphants sem zárta rosszul az első napot. Ekkor is szerencsésnek gondoltuk, hogy fél öt és este tíz óra között csönd uralkodott a nagyszínpadon, mivel a csütörtök esti programra már odaértünk. Ez a véleményünk egyébként később sem változott: szerintünk jót tesz egy fesztiválnak, ha nem csak két órát van csend, hagyjuk pihenni is egymást.

Steven nem éppen chill szettje alatt felvertük a dombtetőre a sátrakat, aztán Kalumet in dub. Megtudtuk sokadszorra is, hogy promised land is a state of mind. Ennek szellemében vetettük bele magunkat Derango forestes muzsikájába. A nagyszínpad látványa ekkor nyűgözött le minket először. Az itteni - és a chill színpadon látható - díszlet például olyan változás, amitől egy feszt még ugyanaz, mégis valamitől más. Illettek az óriási lepkék a foresthez, így a Para Halu is elszánt arccal vette át a pultot és kezdett bele a mészárlásba.

Fogmosás L'Elf szettjére. Jólesően ugyanaz a szalma-széna zuhanyzómegoldás, amire szükség is volt, mert a tavalyival ellentétben, nemhogy eső nem esett, de tűzött a Nap. Era és Bájint live-ja után jött a Crocodile Dundee-nak is becézett Atmos a dzsungelkalapjában és újra megmutatta, miért is ér ő olyan sokat.

Az élet sodrában aztán egy kicsit elkeveredve, játszótéren feledkezve, politizálva, és sátorból hallgatózva végigment oldalunk házi dj-jének Russel Carpenternek és Desmond Fergussonnak a szettje, csak úgy, mint a Turbopauzáé. Alphára már újra összeszedtük magunkat és a csípős éjszakai időket sem bánva a hatalmas tűz mellett elzakatolt mellettünk a Hux Flux és az Ans is.

Néha a magunkkal vitt line upunk megviccelt minket, de a büfénél nyitott szemmel járva értékes információmorzsákra lehetett bukkanni. Tsubit és Tristant azonban senkivel sem tudtuk összekeverni, így a legmelegebb órák megint a tánctér közepén értek minket. Pajkosan dolog egy óriási lángoló égbolt alatt a 30-40 centis csillag és lepke formájú dekók árnyékát figyelgetni, követni vágtájukat a porban.

A Colorstar gyönyörű dumákkal kábította az igen nagyszámban a chillbe gyűlt arcokat, csak sajnálni tudom magyarul nem értő kollégáinkat. Beta és Marvin pedig újra képbe hozta a megrögzött psy-fasisztákat, hogy a groovy, az groovy, mindegy, hogy milyen a stílje.

Kár volt azonban innen az Absolumra átmenni, mert ilyen rosszat tőle régóta nem hallottunk, mondhatni Orsi lejátszotta a színpadról. Kénytelenek voltunk megkeresni a japán gombócos lányokat és újra nyugtázni, hogy a tésztába töltött, pörgetett, szurkált nutellás gombócoknál kevés tökéletes dolog van a világon.

Az utolsó nap bekészített nagyágyúi hozták a formát. Baráti pillantások, egymás zenéjére csápol James Monro és Peter Digital, a Son Kite megint felejthetetlent alkot, de mi már alig-alig vagyunk testben-lélekben ott, Marcust már nem is halljuk. Bár nem tudjuk, de valahogy megérezzük, hogy az irdatlan huszadikai eső előtt haza kell érni, mert nyitva hagytuk a lodzsa ajtót.

Greksa László