Ápol, eltakar - nyit a Cökxpon Ambient Café Theatre

Vágólapra másolva!
Az ambient körülveszi az embert, anélkül, hogy állandó, feszült figyelmet gerjesztene, a muzsika használható olvasószemüvegnek, de akár Mézga Aladár űrhajóját is helyettesítheti. A június nyolcadikán a Soroksári úton nyitó Cökxpon Ambient Café Theatre lesz az első olyan pesti hely, amelynek ez a változatos és varázslatos hangszőnyeg elengedhetetlen és állandó tartozéka lesz.
Vágólapra másolva!

Sokan használják az "ambient" kifejezést anélkül, hogy szükségét éreznék pontosan tisztázni jelentését, s alighanem jól is van ez így. Az "ambient" korántsem valamiféle szigorú műfaji kategória, sokkal inkább egyfajta zenekészítési és befogadási, érzékelési metódus, attitűd.

Pontosan tudjuk, hogy ki definiálta először az ambient fogalmát - természetesen Brian Eno, aki ezzel a terminussal akarta elkülöníteni saját, a hetvenes évek közepén-végén készített zenéit (mindenekelőtt az 1978-ban készített Ambient1/Music for Airports-ot) az olyan, pejoratívnak tartott, kategóriáktól, mint az áruházi-irodai aláfestőzenének használt Muzak,vagy az ettől nem sokban különböző liftzene.

Az ambient már az eredeti Eno-féle definíció szerint is valósággal szembemegy a zene befogadásának nyugati tradíciójával, amennyiben nem követeli meg a hallgató teljes figyelmét -sőt, megengedi azt is, hogy a hangok mintegy tudatküszöb alatt szűrődjenek a hallgató elméjébe. Sokkal inkább egyfajta különleges aurát, hangokból álló környezetet (ambience), egy sajátos, hangzó teret szeretne teremteni.

Eno nem létező filmekhez és valódi repterekhez készült, szigorúan vett funkciójukban persze soha nem alkalmazott zenéi, melyet számos alkotótárssal (Daniel Lanois, Harold Budd, Jon Hassell, Robert Fripp, Cluster, Roger Eno stb.) közösen készített el az évek során. Ezek természetesen mérföldkőnek számítanak az efféle zenék históriájában, ám azt mégsem mondanánk, hogy éppen Eno lett volna az ambientzenék pionírja.

A témával foglalkozó szakírók (közöttük is említsük meg mindjárt David Toopot, aki nem csupán írja az általa folyamatzenéknek nevezett alkotások történetét - erre példa a nemrégiben magyarul is megjelent Hangok óceánja című könyve - de maga is aktív, soklemezes zenekészítő), mindenekelőtt Erik Satie, a néhai francia zeneszerző múlt század elején született kompozícióit szokták emlegetni.

Ezek címükben is viselik Satie velük szemben támasztott követelményét: furnituremusic, azaz olyan zene, mely a bútorokhoz hasonlóan körülveszi az embert, anélkül, hogy állandó, feszült figyelmet gerjesztene - a zene itt egyfajta lakberendezési tárgy, melynek hangjai összeolvadnak az evőeszközök zajával.

Az ambient klasszikusai között szokták emlegetni a huszadik századi zenetörténet olyan alakjait, mint a thereminnel kísérletező Edgar Varese-t, honfitársát, Pierre Schaeffert, aki hangszalag-manipulációkkal állította elő a maga sajátos hangkollázsait, vagy éppen Karl-Heinz Stockhausent, az elektronikus zene egyik elismert, világhírű pionírját.

Forrás: [origo]
Kraftwerk

A zenei minimalizmus, amelyet John Cage honosított meg kompozícióiban, szintúgy követőkre talált, s zeneszerzők egy egész generációját hívta életre: La Monte Young, Steve Reich, Philip Glass és társaik repetítív logikájú szerzeményei komolyan inspirálták a későbbi évtizedek elektronikus tánc- és persze meditatív zenéit is.

A hatvanas/hetvenes évek fordulójától a szintetizátorok (kezdetben az analóg majd a digitális, polifón masinák) elterjedése újabb eszközt adott azok kezébe, akik - mintegy megelőlegezve az enói definíciót - már évekkel korábban ezen az úton próbáltak haladni.

Mindenekelőtt említhetnénk a hetvenes évek (az angolszász zenei univerzumra is erős hatást gyakorló) német Krautrock mozgalmát: a Can, a Faust, a Neu!, a Kraftwerk, Popol Vuh s témánk szempontjából mindenekelőtt a Tangerine Dream vagy Klaus Schulze-féle szintivarázslók egészen különleges zenei univerzumot teremtettek.