Hangminták rögös útja

A modern populáris zenék, s különösen az elektronikus tánczenei kultúra elképzelhetetlen a "mások" műveiből vett és újrahasznosított hangminták bevetése nélkül. Manapság mintegy magától értetődően gondolunk az alkotási folyamat eme speciális formájára (pláne ha nem vagyunk szerzői joggal foglalkozó ügyvédek - ők ugyanis éppen ezzel keresik a kenyerüket), márpedig ez sok évszázados esztétikai, sőt morális alapelveket ír felül, s mintegy újradefiniálja egy mű önállóságának, autonómiájának fogalmát.

A történet persze szokás szerint a tudományos és technikai fejlődéssel, a zene (bármely zenei alkotás) rögzítésének, sokszorosíthatóságának és újrajátszásának lehetőségével kezdődik. Ha kezünkben a zene materializálódott, szilárd formája, már csak egy lépést kell megtenni ahhoz, hogy kivágjuk a nekünk tetsző részeket és saját kollázsunkban hasznosítsuk újra.

Ezt a lépést nem mindig és nem is feltétlenül csak popzenészek tették meg: a mások által feljátszott szerzeményeken alapuló hangmintahasználat, s az ezeket tartalmazó magnetofonszalagok preparálása bevett gyakorlatnak számított a kortárs zene bizonyos irányzatainál (gondoljunk csak Pierre Shaefferre s az általa a negyvenes-ötvenes években kezdeményezett Musique Concrete mozgalomra). Megint csak sajátos módon ezek a kísérletek utóbb számos előadót inspiráltak Fank Zappától és a Beatlestől (!) a Pink Floydon keresztül Squarepusherig, Aphex Twinig, vagy Scannerig.

A Beatlest több szempontból is érdemes idézni, elvégre ők a maguk szalagmanipulációs kísérleteik mellett (lásd a Revolution 9-t vagy a Noel Gallagher és a Chemical Brothers által "feldolgozott" Tomorrow Never Knows-t) konkrétan használtak hangmintákat - például a Yellow Submarine vagy az I Am a Walrus című slágereikben.

A korai idők egyik legnépszerűbb, előre felvett és szalagra rögzített hangminták kezelésére szolgáló (s ehhez egy megfelelő billentyűzettel ellátott) eszköze volt a mellotron, mely nélkül elképzelhetetlen a hatvanas évek progresszív rockhangzása.

Azt meg már felsorolni sem tudnánk, kik és hányszor használták azóta (mondjuk 1989-90-től kezdve), hogy a mellotron-hangzás ismét divatba jött.

De a korai példák taglalását e ponton abba is hagyhatjuk - gondolom, sokan sejtik, sőt tudják már, hogy a hangmintahasználat a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján vált tömegessé, amikor a Marly Marlhoz, vagy Grandmaster Flashhez hasonló hiphopproducerek dzsessz-, funk-, soul- és diszkólemezek dob- és basszuskiállásaiból, brékjeiből kezdték összerakni a maguk szerzeményeit (vagy hát mit is beszélünk, csinálmányait).

Good Times

Már az elsőként számon tartott hiphopszám, a Sugarhill Gang-féle Rapper's Delight is egy konkrét sample-re, a Chic nevű klasszikus diszkófunkbanda Good Times című számának gitárriffjére épül. Már ennyiből is érzékelhető, hogy a mintázáson alapuló számok, s maga a samplingtechnika is kategorizálható a beavatkozás mélysége, teljessége, s erre nincs jobb szó, szemtelensége alapján.

Voltak és vannak, akik csak egy jó dobbréket szednek ki egy régi funkyklasszikusból, vannak, akik konkrét hangszerfutamokat nyúlnak, s erre építik fel saját számukat (tipikus példája ennek a hangmintakirály Beastie Boys Flute Loop-ja, ami egy kevéssé ismert hangmintára épül) meg persze az olyan darabok, amelyek egy az egyben lenyúlják egy ismert szám vezérmotívumát, s még a jogdíjfizetést is megspórolnák.

Flute Loop